Eljött hát a nagy és dicsőséges futballősz: magyarnak lenni jó. Kicsi és nagy önfeledten lépdel a stadion felé, a rég nem látott haver meccsjegyért könyörög, a portás pedig C. Ronaldo lövését elemzi a lift előtt.
A vidéki jobbszélső meccsmámorban mikrofont ragad, s tavaszi hadjáratát meg a Hajdúság új stadionját vizionálja augusztusban. Erre a túloldal előrántja higgadt kapusát: "Elmész a fiúkhoz Telkibe, megebédelsz, váratlanul mezt húzol, és a tizenegyesnél eldőlsz balra. Nyugi, oda is rúgják majd."
Az utcákon, tereken tömeg, az internetes fórumokon hőseposzt zengő polgárok: "Aki nem szurkol, az nem magyar!" Kolléga ideges lesz: "Bocs, kijutottunk volna a vb-re, alázzuk a Liverpoolt?" Vita nem kerekedik, szitokáradat zúdul rá. Az MLSZ-elnököt kitüntetik, szinte már Dél-Afrikában vagyunk. Válogatottunk "szerethető", oda-vissza verte Albániát és Máltát: mi kell még?
Szemlesütve botorkálunk az archívumban, mi is volt a vezérfonal, amikor... Mészöly kapitány 1981 őszén, a norvégok elleni sorsdöntő vb-selejtező előtt "magabiztosságról, de nem elbizakodottságról" beszél, s elengedi Nyilasit Párizsba: az Ezüstcipőt, a második legjobb európai góllövőnek járó díjat hozza haza. Aztán 4-1-gyel söprik arrébb az angolokat felülmúló északi garnitúrát: "Szabad az út Spanyolországba." Kedves és szép szavak a cikkben, de "továbbra sincs nyugalom". Úgy ám: a vb-n is illene mutatni valamit, ráadásul a bajnokság nívója romlik, nem lesz ennek jó vége. Marketing gyanánt Törőcsik és Nyilasi főszereplésével kislemezt dobnak piacra; s kinyomatnak még néhány csapatképes kártyanaptárt is, jó lesz a Pataki Ági mellett. "Más világ volt - bólint idősebb pályatársunk. - Jobbnak nem mondanám, ellenben nem hergeltek senkit: Luxemburg gyalulása nem kapott nyolc oldalt, Buda elvtársnak se adtak érte kitüntetést."
Négy évvel később, 1985-ben speciel a világranglista élén áll a csapat. Kvalifikációbeli riválisain túl lenyomta az NSZK-t meg Brazíliát, a bécsi vb-selejtezőn pedig úgy veri a sztárokkal teli Ausztriát, hogy Baumann svájci bíró kis hoszszabbítást jelző intését látva Krankl és Prohaska kétségbeesetten mutatja: "Ne!" A válogatottat illetően mindmáig ez a 3-0 volt az utolsó euforikus pillanat: a másnapi cím (másolva a tutit): "Szabad az út Mexikóba". A konklúzió pedig: "Dicséret Mezey Györgynek, valamennyi játékosnak, mindazoknak, akik részt vettek a magyar futball látványos feltámasztásában!"
Feltámasztásában...
Jézus, milyen állapotok lehettek akkor, ha a kétciklusnyi szünet után 1978-ban és 1982-ben is vb-t járt labdarúgósportunk időközben felfeszíttetett és elhalálozott? Citálnánk még, hogy akkoriban a konkrét eredményt, kivált az 50-es, 60-as évek sikerkorszakát tekintették kiindulási alapnak, csak ez így már annyira demagóg, hogy a legjobb volna kihúzni a komplett mondatot.
*
2009 van, a svédek és a portugálok elleni "biztató vereségek" időszaka, amikor még ezen produkcióknak is örülni kell nagyon.
Örülünk is. Széles mosollyal üdvözöltük például Platini UEFA-vezér újítását, miszerint a keleti blokk végre elkerüli a vad kapitalistákat, ekként - BL-főtábla ürügyén - nem az Arsenal húzza végig kis hazánk reprezentánsát a felszentelt magyar gyöpön, hanem elég bevágni néhányat a Kalmarnak, a Tallinn-nak és a Levszkinek. A megvalósítás persze nem ilyen egyszerű, de végre hasonszőrűekkel lehet verekedni, s nem a nehézfiúk jönnek rendet tenni.
Kis lépés az UEFA-nak, nagy lépés a Debrecennek?
A hajdúsági egylet "csak" 1-0-ra kapott ki Liverpoolban: ám ettől még Kiss Zoltán a nagyerdei központban, Steven Gerrard a melwoodi akadémián serdült - jobb lenne, ha negyvenkét pontos betűvel senki nem keltene alaptalan reményeket. Minden mozdulat, amit a BL-ben tesznek meg honfiúink: ajándék. A hátrány akkor is behozhatatlan, ha - úgy hatvanöt százalékon pörgő ellenféllel szemben - elszántsággal, motivációval alkalmilag jelentősen csökken a különbség. "Ha a Los Angeles Lakers tízből kilencszer 135-42 körül verné a Körmendet, akkor egy kifutott 114-67-et bravúrként értékelnénk, nem?" - témázik e-mailen az Európa-hírű kosáredző.
"Minimum tizenöt év" - mondta évtizede, a lemaradást elemezve Bicskei Bertalan volt szövetségi kapitány, az 1984-ben Eb-aranyérmet szerzett ifiválogatott szakvezetője; le is hurrogták, a futballban élők nem szeretik az effajta párhuzamot: talán azért nem, mert a futballból élnek. Egy tévéműsorban magam is feddést kaptam a korábbi zseniális középhátvédtől: "Mi az, hogy a vállalkozó kedvet nem Magyarországon nevelték a válogatott játékosokba?! Hát hol?!" Hát külföldön, köhintettem, s a megannyi sírásba hajló telefonbeszélgetésre gondoltam: "Itt az edzésen is úgy csúsznak oda, úgy lőnek, hogy azt se tudom, hogy hívnak. Nehéz átállni erre a ritmusra." Királytól Dárdain át Hajnalig számos viszontagságos karriernyitány képe cikázik az agyban, ugyanakkor nincs vita: akadnak európai szintű magyar labdarúgók. Ellenben a haver röhögve hív: "Láttad, hogy néznek ki ezek a svédek? Hozzájuk képest mi ifiválogatott vagyunk." A lemaradás nem nőtt, de számottevően nem is csökkent.
"A földön kell járni" - csatlakozik Herczeg, Debrecen új királya. Segítőinek egyike, Bücs gondterhelten néz: a liverpooli 1-0 arra inti majd a Lyont meg a Fiorentinát, hogy a Loki ellen nem elég a cipőt kitenni a kétcentisre nyírt fűre. De ezek legalább kellemes gondok, Magyarország pedig mámoros az antrétól. Akik két hete még a válogatottra pakoltak föl mindent, most a Debrecent tuningolják. Az alap adott, s mintha már oldódna a csoportbeosztáskor érzett sokk: "Gerrard semmi extrát nem mutatott, nem kellett elájulni tőle" - összegez Kiss labdarúgó. Néhány nap, s talán már abban a tudatban korzózik a főutcán: jobb is, mint angol kollégája.
A szerző a Népszabadság újságírója.
