„Engedje meg, hogy őszinte tisztelettel megköszönjem egyenes válaszát és nagyon határozott intézkedését” – fogadta hálával egy baloldali országgyűlési képviselő Orbán Viktor azon kezdeményezését, hogy a miniszterelnök immáron egy személyében felülemelkedett a jogrendszeren, és „utasít”. Ezzel a köszönettel az ellenzéki politikus azt üzente: ha az adott ügy jó – történetesen egy szélsőséges, provokatív, mások méltóságát valószínűleg sértő rendezvény („Adj gázt” felvonulás) betiltása –, akkor Orbán eljárhat a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) jogi kultúrájának jegyében, relativizálhatja a jogállami normákat, felülemelkedhet jogszabályokon és saját szerepén. Ez lenne tehát a kettős mérce. A helyes jogállami olvasat szerint ugyanis Orbán nem utasíthatott volna senkit, és ha úgy gondolja, hogy rá nézve nem kötelező a jog, úgy dicséretet főleg nem érdemelne.
A teljes demokrata ellenzék választotta ugyanazt a megoldást: ezt a jogrelativizálást most lenyeli, hiszen úgysem tudja a „közönségnek” tartalmilag és kommunikációs értelemben elmagyarázni, hogy akként van a jogállam oldalán, hogy közben nem akarja azt sem, hogy Az élet menete napján akár a holokausztrelativizálás diszkurzív tere épüljön fel. Viszont képzeljük el azt, ha Orbán egy KDNP-s felszólalásra így válaszolna: „Ennek szellemében ma reggel a belügyminisztert utasítottam arra, hogy a Társkeresés csak Harrach Péter engedélyével menet napján más politikai természetű rendezvény, amely sérthetné a felvonulók emberi méltóságát, ne valósuljon meg.” Majd pedig betiltatja a szintén aznapra meghirdetett Meleg büszkeség napját. Jogos lenne a felháborodás? Jogos!
Fotó: MTI
Természetesen lehet azt állítani, hogy azért mégsem ugyanaz az a két ügy, és a két eset emberi méltóságra gyakorolt hatása sem összehasonlítható. Egyet is értek az utóbbi felvetésekkel, azzal viszont nem, hogy esetekre szabott jogrendszer legyen.
A tárgyalt orbáni megoldással (és ellenzéki dicsérettel) senki, még a szélsőségekkel szembeni ellenállás ügye sem nyert. Holott a helyzet kezelésének volt jogállami variációja is. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) reagálásában így foglal állást: „A miniszterelnök és a belügyminiszter ígérhet bármit, de egy jogállamban elfogadhatatlan, hogy a kormány ízlésétől függjön egy rendezvény megtartása. Annál fontosabb ugyanakkor, hogy a rendőrség érvényt szerezzen a törvénynek, megvédje az állampolgárokat a provokációtól, és ha a felvonulás törvénytelenné, jogsértővé válik, akkor azt feloszlassa. A törvény szerint a gyülekezési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt, és nem sértheti mások jogait és szabadságát. A törvény kimondja, hogy »ha a rendezvény résztvevőinek magatartása a rendezvény törvényességét veszélyezteti, s a rend másként nem állítható helyre, a szervező köteles a rendezvényt feloszlatni«. Törvénytelenné válik a rendezvény, ha annak célja egy sérülékeny kisebbség rákényszerítése arra, hogy az ellenük irányuló véleményt meghallgassák. Ennek megfelelően az antiszemita motorosok felvonulása egy működő zsinagóga környékén, és az ott tartózkodó állampolgárokkal szembeni megfélemlítő, kirekesztő, gyűlöletre uszító cselekmények megvalósítása is törvénytelenné tenné a rendezvényt.”
A TASZ világos érvelése mentén tehát lett volna mód a jogi fellépésre a hatályos elvek mentén is. Arról nem is beszélve, hogy ha nem hatósági, akkor civil fellépést kívánt volna a rendezvény. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége mindezek jegyében járt el, közleményében így fogalmazott: „A Mazsihisz felszólítja a hatóságokat – ha valóban és nem csak szavakban kívánják garantálni a magyar zsidóság biztonságát –, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel akadályozzák meg a menet megtartását. Kérünk mindenkit, akinek fontos a magyarság becsülete, a demokrácia, az emberi egyenlőség eszméje, az elpusztítottak emléke, hogy 2013. április 21-én jöjjön a zsidó negyed kapujához, és saját testével akadályozza meg, hogy a gázhalált emlegetők bemehessenek Budapest történelmi zsidó negyedébe.”
Tiszta beszéd, előremutató helyzetelemzés (és politikai érzék). Az „Adj gázt” felvonulása ugyanis térbeli, látható ellenállást hívott életre – ahogyan az nyugat-európai szélsőségellenes stratégiákból már ismert. Ha ennek ellenére a magyar baloldal mégis azt gondolja, hogy megspórolhatja az utcai politizálás antifasiszta programjának kidolgozását, az csak a gondolkodás rossz irányára vall. Ha a diákoknak és civileknek nem hisznek, úgy legalább testvérpártjaik akcióira vessék Nyugatra néző szemeiket. A térbeli antifasiszta politika hiányában ugyanis a történelmet és az áldozatok emlékét tesszük ki bizonytalanságnak és a szélsőjobboldal játékszerének.
Addig is az az ellenzéki, aki a fentihez hasonló jogrelativizáló dicséretekkel él, csak a következő dolgokhoz járul hozzá: a jogállam iránti állampolgári közönyhöz, az alkotmányos kultúra rombolásához, ahhoz, hogy a társadalom tagjai úgy tekintsenek a jogra, mint amely csak politikai konstrukció kérdése. Szélsőségek ellen úgy a NER egyetlenegy ellenzéki politikusa sem küzdhet, hogy éppen annak jogi kultúrájával kíván az alkotmányos patriotizmus irányába elmozdulni. Önmagában politikailag a jó oldalon (szélsőségekkel szemben) állni nem elégséges katalizátor arra nézve, hogy egy társadalom azonosuljon a jogállami normákkal. Éppen a jogállami elvek instrumentalizálásának és relativizálásának tapasztalata a velünk élő múlt.
S ha már egy ellenzéki képviselő megdicséri a miniszterelnököt, hogy az milyen hatékonyan képes utasítani az illetékest a szélsőségesek utcai felvonulása ellen, úgy legközelebb köszönő válaszában azt se felejtse megkérdezni Orbán Viktortól, hogy ha már a jog úgysem számít, úgy Bakay Kornél és a Kárpátia zenekar énekesének kitüntetései kapcsán nem tud-e hasonló módon intézkedni. A köszönő válasznak ugyanis ez lett volna az egyetlen értelme, de a jogállamellenes miniszterelnöki lépésre vonatkozó nagy dicséret közepette ezt elfelejtette az ellenzéki képviselő.
A szerző politológus, az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója.
