A demokratikus ellenzéki pártok 2014-ben mindezt politikai összefogással akarták ellensúlyozni. Ezzel azonban az új választás jogi rendjének csak egyik komponensét tudták volna semlegesíteni: az egyfordulós lebonyolítást, amit éppen azért talált ki a Fidesz, hogy egymás ellen fordítsa őket a parlamenti helyekért folytatott küzdelemben. A demokratikus ellenzék csúfos veresége is azt igazolja, hogy ha rá lehetne kényszeríteni a nemzeti egyeduralom rendszerét, hogy változtasson a választás hatályos törvényi szabályozásán, a két forduló helyreállítását kéne előtérbe helyezni.
*
Nemrég Gulyás Márton, az ismert aktivista az arányos választásért szállt síkra. Ez valóban fontos eleme lehet egy demokratikus választási rendszernek, de mostani bevezetése nem változtatna azon a tényen, hogy a pálya egésze a Fidesz felé lejt. Most éppen az arányosság követelése lehet a leghátrányosabb azok számára, akik azért akarnak választást nyerni, hogy helyreállítsák a jogállamiságot és a demokrácia intézményeit. Ehhez ugyanis kétharmados többségre lesz szükségük, s ezt csak a mai győzteskompenzációs rendszerben lehet elérni – ahogy kompenzációk nélkül a Fidesz sem tudta volna megvédeni a kétharmadát 2014-ben, miután alaposan lecsökkent a támogatottsága.
Talán rá lehetne kényszeríteni Orbánékat a választási törvény megváltoztatására, ha a demokratikus ellenzék teljes egységben minden energiáját ennek szentelné. Ám végül úgyis csak olyan változtatásokat fogadna el a Fidesz-frakció – néhány megvett vagy kizsarolt szavazat segítségével –, amelyek az ő előnyükre tennék még lejtősebbé a pályát. Ezért tartom kockázatosnak az ilyen kezdeményezéseket: a végén majd azt mondják, csak az ellenzék követelésének engedtek. De az arányos választás kiharcolását, azaz a kétharmados győzelem esélyének feláldozását amúgy is politikai öngyilkosságnak gondolom. Kétharmad nélkül ugyanis nagyon nehéz lesz az igazságos választási rendszer bevezetése, és talán még nehezebb megszabadulni a minden fontos pozícióba kilenc – vagy kétszer kilenc – évre bebetonozott, sarkalatosan védett Orbán-zsoldosoktól. Márpedig hiú remény a jogállamiság helyreállítása mindaddig, amíg ezek az emberek állnak az intézmények élén.
Sokan annyira igazságtalannak tartják a mostani választási rendszert, hogy bojkottért kiáltanak. Feltételezik, hogy szegény Orbán Viktort annyira kétségbe ejti majd az ellenzéke elvesztése, hogy kapitulál. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a bojkott ellentételezésére őfelsége ellenzékeként bevet néhányat a 2014-ből megmaradt kamupártokból.
*
A demokratikus ellenzéki pártok viszonya 2013–2014 óta, ha lehet, még inkább elmérgesedett. Mivel azonban alkatilag optimista vagyok, abban bízom, hogy azok a szereplők, akik jogállamiságra vágynak, még idejében belátják: biztosra kell menniük 2018-ban, mert a vesztes megélhetési politikusokra nem a parlament melege vár majd a következő ciklusban, hanem a mostani abúzus, de hatványozottan. Láthatóan vannak ma is olyanok, akik a haza érdekében sem képesek együttműködni, hátrább lépni, de talán önérdekből megteszik, ha megértik, mi vár rájuk vesztesként.
Jelenleg egyre többen lépnek be a politikai játéktérre, köztük azok a fiatalok, akik sok megátalkodott pesszimistának is némi reményt adnak. Közülük vagy a segítségükkel még kiemelkedhet egy minden szempontból hiteles vezető egyéniség. Erre a lehetőségre érdemes rászánni pár hónapot. Ha azonban szeptemberre vagy októberre nem tűnik fel ilyen alternatíva, akkor készen kell állnia a B tervnek.
Ha az egypárti, illiberális fideszes választási rendszer a demokrácia megcsúfolása, akkor a helyes magatartás az, ha a demokratikus ellenzék minden akadály ellenére megtalálja a módját, hogy megnyerje a választást. Többet állítok: hogy kétharmaddal nyerje meg a választást. Ahhoz, hogy erre esély teremtődjék, a fentiek értelmében az összes ellenzéki erő együttműködésére szükség van – miközben a gond az, hogy a jelen rendszerben éppenséggel ellenérdekeltek az együttműködésben.
Hogyan lehetne ezen segíteni?
A megoldás az lenne, ha a demokratikus ellenzék minden szerveződése – pártok, civilek – elkötelezné magát amellett, hogy ország-világ előtt demonstrálandó a választási rendszer elfogadhatatlanságát, a megszerzett mandátumot nem négy évre fogadná el, hanem legfeljebb hat hónapra. Ez pedig elegendő idő ahhoz, hogy megteremtsék az esélyegyenlőséget biztosító választás feltételeit. Ehhez nemcsak új választási, hanem új médiatörvényre is szükség van, amely minden párt számára minden közszolgálati és kereskedelmi fórumon kampányidőt, illetve -felületet biztosít: az információáramlás szabadsága ugyanis a szabad választás előfeltétele. Az új választást már 2018 őszére ki lehet írni, miután a hat hónapos mandátummal rendelkező parlament feloszlatja magát.
Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a Fidesz hozzájárulása nélkül visszaállíthatjuk a kétfordulós rendszert, két hét helyett hat hónappal a két forduló között. A nagy előnye ennek a megközelítésnek, hogy semmit sem kell kikényszeríteni a Fideszből, ami visszafelé sülhet el.
A hat hónapra korlátozott mandátumért feltehetőleg nem lesz olyan életre-halálra szóló megélhetési verseny, mint a négyéves mandátumokért volt és lenne. A tavaszi választások előtt az eddiginél kisebb nyomás lesz a pártokon, hogy mindenáron, mindenhová a saját emberüket juttassák be a hat hónapos mandátumokra. A kisebb ellenzéki pártoknak, amelyek tavasszal nem tudnák elérni a jelenlegi 5 százalékos bejutási küszöböt, és így eltűnhetnek a töredéklevesben, mindenképpen vonzó lehet, hogy nem négy év, hanem hat hónap után mérettethetik meg magukat egy igazságosabb rendszerben, akár 2 vagy 2,5 százalékos bejutási küszöbbel. De ily módon sokkal szélesebb merítésből kerülhetnek ki a legnagyobb eséllyel rendelkező jelöltek. Például a köztiszteletnek örvendő és biztos nyertes helyi háziorvos – nevezzük N. N.-nek – nagyobb valószínűséggel venne fel egy helyettest hat hónapra, mint négy évre.
*
De melyik mai ellenzéki párt színében indulna háziorvosunk?
A vetélkedések elkerülése érdekében egyikben sem. Az első választás előtti időszakban el lehet kerülni a demokratikus táboron belüli pártoskodást, ha a mostani pártok – akár a kormányváltás iránt elkötelezett civilekkel kiegészülve – a kellő időben egyetlen választási pártba állnának össze, mondjuk Magyar Választási Párt néven. Ez az „olajfa” szervezet a második, 2018. őszi választások előtt feloszlatja magát, hogy a most az ernyője alá húzódó pártok aztán külön-külön indulhassanak az immár demokratikus, egyenlő esélyt biztosító választási rendszerben. A tavaszi választás előtt mindegyik párt a mostani parlamenti képviseletével, netán mérhető népszerűségével arányosan nyerne esélyt a jelölésre a Választási Párt ernyője alatt; az N. N.-ek pedig annak a többletmandátumnak a nagy részét hoznák, amelyre 2014-hez képest szükség lesz a kétharmadhoz.
Mindennél fontosabb, hogy az ellenzék tavasszal minden forrását egybefogva, egyetlen pártként, összehangoltan kampányoljon az Orbán-rezsim ellen, ellenkező esetben már arról sem tudják meggyőzni a választókat, hogy nemcsak a pártok túléléséért van szükség a szavazataikra. Az orbáni megfélemlítő hatalom bukásával pedig számíthatunk rá, hogy a most rejtőzködők és a külföldre menekültek már a 2018. őszi választás előtt részt vesznek a közéletben – s remélem, ebben vállalják a kovász szerepét a Momentum mozgalom fiataljai.
Szinte mindent, amit most a jövő évi választásokról hallok, 2013-ban is hallottam. Az akkori végeredmény közismert. Az ellenzékieknek ki kell törniük ebből a taposómalomból, a Fidesz által felállított választási csapdából, amelyben évek óta foglyul ejtett vadként marcangolják egymást.
