A brüsszeli, strasbourgi és luxembourgi irodákban pezsgőt bontottak, sokan viszont értetlenkedtek, sőt, a cinikus reakciók sem maradtak el. A díjat személyek, nem pedig nemzetközi szervezetek, intézmények szokták kapni. Megjelent az első vicc is: logikus a döntés, hiszen a közgazdasági Nobel-díjra úgysem lenne nagy esélyünk. Mivel az EU-nak nincs egyszemélyi vezetője, felmerült a kérdés: ki veszi át decemberben Oslóban a díjat? És a több mint egymillió dolláros jutalommal is kezdeni kell majd valamit.
Ma már tudjuk, hogy a díjat a három legfőbb uniós politikai intézmény - a Parlament, a Bizottság és az Európai Tanács - elnöke veszi át, beszédet a két utóbbi vezetője, José Manuel Barroso és Herman Van Rompuy mond majd. Voltak más ötletek is: Cecilia Malmström svéd biztos 27, a tagállamokból származó gyermeket, egy lengyel politikus uniós civil szervezeteket javasolt, de az is felmerült, hogy a II. világháborút túlélő 27 veterán katona utazzon Oslóba. Mindegyik javaslat az integráció valamelyik fontos pillérét mutatná meg: a gyerekek a jövőt és a megújulást, a civil szervezetek az állampolgári részvételt, a veteránok pedig az integráció alapját, a háború elkerülésének erős akarását jelképeznék. De a magam részéről nem bánom, ha e három tisztségviselő veszi át e kitüntetést, amit egy-ötszázmilliomod részben büszkén magaménak mondhatok - nem a személy, hanem a díj és annak üzenete fontos. Meggyőződésem, hogy az Európai Unió nemcsak megérdemelten kapta e díjat, de az nem is jöhetett volna jobbkor. Burjánzanak az integrációellenes indulatok és politikai üzenetek, a közösség politikai és gazdasági válsága pedig elfeledtetni látszik az alapvető célt, a béke és együttműködés biztosítását Európában.
Nincs váltás
Az integráció történetének első másfél-két évtizedét az újabb háború megelőzése, az 1960-as évtized vége óta eltelt időszakot pedig a gazdasági növekedés és versenyképesség megőrzése, a lemaradástól való félelem dominálta. A nagyobb, mind szorosabb unió, a föderáció irányába mutató reformokat szinte kivétel nélkül kényszerhelyzetben fogadták el a tagállami kormányok. Ez most sem lesz másként. A fiskális szigor minden kormányt és pénzügyminisztert kellemetlenül érinthet; de ez elfogadható sérelem, ha egyben annak is biztosítéka, hogy ezentúl mindenkire minden szabály érvényes lesz. Hogy nem ismétlődik meg például az euró szilárdságát biztosítani hivatott Stabilitási és Növekedési Paktum szelektív alkalmazása. A paktum értelmében már 2003-ban meg kellett volna büntetni Franciaországot - ennek az elmaradása szentesítette aztán azt a rossz gyakorlatot, hogy a tagállami trükközések felett rendre szemet hunytak az unió intézményei.
Nem kétséges, hogy az integráció különleges időszakát éljük. Az unió egyszerre kénytelen szembenézni a világgazdasági válsággal, a tagállamok gazdasági és költségvetési válságaival, az ebből is következő szociális krízissel, a közös valuta fenntartásának nehézségeivel. Az uniót szokatlan politikai-alkotmányos kihívások is érik: néhány tagállamban a közösségi jogrend és az uniós alapértékek - a demokrácia, a joguralom, a piacgazdaság - fenntartása is megkérdőjeleződött.
Ám az erőfeszítések nem hiábavalók - a rendszer több-kevesebb döccenővel ugyan, de működik. Még akkor is, ha egyébként százezrek vannak az utcán egész Dél-Európában, ha az egyre vitatottabb, szigorú kiadáscsökkentésre épülő gazdaságpolitika nem hozhat azonnali kilábalást, ha a szociális mutatók alakulását látva van okunk aggódni a jövő miatt. Mégis - nincs meghatározó politikus, épelméjű döntéshozó, aki az unióból való távozást kínálná választásként. A külső és belső konfliktusok, a kis tagállamok "gyarmatosítási" félelmei ellenére, és mindazon populista népszónokok alkalmi sikerei ellenére, akik az egyébként régóta nem létező nemzeti szuverenitást hangoztatják, a megoldást még mindig mindenki az unió egyben tartásában látja. Még a legkritikusabbnak tekinthető Görögországban is magas az integráció mellett elkötelezettek aránya. Az integrációt ellenzőknek pedig nincs válaszuk arra az egyszerű kérdésre, hogy ugyan miért lenne nagyobb érdekérvényesítési lehetősége és esélye a hétmilliárdos lélekszámot meghaladó világban egy tízmilliós országnak, mint egy ötszázmilliós közösségnek.
A Nobel-díj azonban nemcsak dicsőség az 500 millió európai állampolgárnak. Utal a felelősségre is, amit az unió és a tagállamok politikusai viselnek, és velük együtt mindazok, akik befolyással vannak a közvéleményre. Lehet, hogy az integráció most nehéz időket él, lehetséges, hogy az EU nem minden politikai intézmények legjobbika, és a gazdaságpolitikája sem tökéletes, de eddigi ismereteink és történelmi tapasztalataink szerint a legsikeresebb konstrukció, ami Európa együttélését szavatolni képes. És nemcsak a békére, a demokráciára, az emberi jogok biztosítására gondolok itt, hanem arra a bonyolult összefüggésre, oda-vissza hatásra, ami a béke és gazdasági prosperitás között fennáll. A válság okán hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, de az unió, illetve az uniós tagállamok összességének a gazdasági teljesítménye is lenyűgöző - és épp az államszövetség megléte miatt az. Az unió világelső a vásárlóerő-paritáson mért GDP-rangsorban; a világ második legnagyobb exportőre (Kína mögött); az egyesülési folyamatnak köszönhetően a harmadik legnagyobb munkaerőpiaccal rendelkezik. Az 1992-re létrejött egységes belső piacnak nemcsak a tőkevonzó képessége nőtt meg - az 1980-as években a külföldi tőkebefektetések 28, 2003-ban 44 százaléka az unióban történt -, hanem a termelékenysége is. A közösségen belül a korábbi nemzeti monopóliumok felszámolása számos területen árcsökkenéshez vezetett. A közös valuta - minden jelenlegi baja dacára - minden eurótagállamban árstabilitást (alacsonyabb inflációt), és csökkenő hitelkamatokat eredményezett. Eltűntek a nemzeti valuták állandó átváltásából származó költségek is.
Innen nézve
Philadelphiában, szemben a ma már múzeumként funkcionáló State House (ismertebb nevén: Independence Hall) épületével, melyben 1787-ben az alkotmányozó konvenció ülésezett, 2003-ban nyitották meg a National Constitutional Centert (NCC). A hatalmas komplexum az Amerikai Egyesült Államok történetét, alkotmányos fejlődését mutatja be. Nem csak az amerikai történelem napos oldalára fókuszál - dús kiállítási anyag foglalkozik az indiánok és feketék évszázados jogfosztásával, a Watergate-üggyel. Itt őrzik az újdonsült elnök, Gerard Ford Richard Nixonnak biztosított kegyelmi döntését, és a Bill Clinton elleni impeachment-tárgyalások egyes dokumentumait is. A központ nemcsak a közoktatási intézmények kedvelt kirándulási célpontja, de "minden áldott nap hozzájárul az amerikai alapelvek és értékek megerősítéséhez, melyek egy néppé, egy nemzetté kötnek össze minket" - ahogy a megnyitó ünnepségen Sandra Day O'Connor, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának első női tagja mondta. Az Egyesült Államok társadalma számára a sztori, a big picture, ami az alkotmány és az egész amerikai történelem mögött húzódik, világos, érthető és vállalható.
Az EU sok pénzt költ tájékoztatásra, civil szervezetek támogatására, működésének és tevékenységének megismertetésére - talán érdemes lenne a Nobel-díjjal járó pénzt az NCC-hez hasonló központra fordítani. Hiszen az európai integráció története legalább akkora, ha nem nagyobb "sztori", mint az Egyesült Államok fejlődése. Az évszázados konfliktusok, rendszeres háborúk, legyilkolt milliók, és mindezek apoteózisa, a két világháború után néhány idős és tapasztalt politikus - against all odds - megpróbálja a lehetetlent: olyan együttműködési konstrukciót létrehozni, amelyből jelentős érdeksérelmek és az újabb háború kockázata nélkül senki sem tud kiszállni, ezért inkább érdeke, hogy bent maradjon, és eddigi ellenfeleit immár partnerként kezelje.
Ám tény, hogy az integráció végső tartalma, a béke és prosperitás biztosítása a legtöbb uniós állampolgár számára nem evidencia. A Nobel-díj viszont jó alkalom lehet arra, hogy ezt a teljesítményt Európa megmutassa, átélhetővé tegye végre állampolgárai számára is. Mindazoknak, akik teljes érdektelenséget mutatnak az európai parlamenti választásokon, mert nem tudják, hogy az EP igenis meghatározó szereplő - nemcsak a brüsszeli politikai játszmákban, de a mi mindennapi életünkben is. Azon tagállami kormányok, pártok, politikai csoportosulások számára, amelyek Brüsszelre mutogatva diktátumokat emlegetnek, elhallgatva azt a tényt, hogy a brüsszeli döntéshozatalnak ők maguk is részei - legfeljebb rossz, tehetségtelen politikusokként képtelenek érdekeik és az őket megválasztók érdekeinek érvényesítéséhez szövetségest találni, megfelelő alkukat kötni. Ha valahol, úgy Magyarországon mindennél fontosabb lenne végre megmutatni és megértetni, miről is szól ez az egész történet; kiváltképp akkor, amikor a kormányerők épp az uniós ügyekben való általános társadalmi tájékozatlanságot kihasználva tesznek integrációellenes nyilatkozatokat és lépéseket.
Remélem, a decemberi díjátadó nemcsak a kormányfők öntömjénező ünneplése, hanem az összes uniós állampolgár közös, büszke pillanata lesz. És talán annak a felelősségnek a felismerését is elhozza, hogy az integráció nem a művelt osztályok belügye, hogy az eddiginél hatékonyabb és közérthetőbb módon kell megjeleníteni az átlageurópai számára is. Ennyivel tartozunk magunknak.
