A 21. század második évtizedében a folytatódó asszimilációs trend mellett némileg megnövekedett zsidó közösségi, kulturális érdeklődést tapasztalni és ennél csekélyebb vallási aktivitást; az elvándorlás becslések szerint évente néhány száz, esetleg egy-két ezer fős (ebből 150-200-an tartanak Izraelbe). Az alábbi írás, melyben a zsidó kifejezés a szövegkörnyezettől függően olykor a zsidó származásúakra, olykor a zsidó identitásúakra, s néhol - például az antiszemitizmus célpontjaként - mindkét csoportra értendő, elsősorban a nehézségeket veszi számba.
Emlékezet, antiszemitizmus és identitás
A zsidók történelmük során ma élvezik a legnagyobb szabadságot, s többnyire biztonságban élnek az euroatlanti diaszpórában. A vallás kevésbé szigorúan határozza meg a hétköznapi életet, de a modern zsidó identitás számos eleme összetartja a közösségbe tartozókat.
A vészkorszak traumái azonban Kelet-Európában alapvetően meghatározzák legalább két nemzedék gondolkodásmódját, reflexeit. A pozitív, tételes tudás és zsidó identitás hiánya, illetve a traumatizáltság azzal is jár, hogy az antiszemitizmus elleni harc válik a zsidó identitás elsődleges, némelyek esetében kizárólagos terepévé. S minthogy a biztonságérzet megteremtése és az identitás maradékainak őrzése vagy az elveszett identitás visszaszerzése minden traumatizált és azonosságtudatában sebzett ember és közösség számára fontos, ez azzal is fenyeget, hogy sokan figyelik és szinte várják az antiszemitizmus jeleit, hogy reagálva, esetenként túlreagálva a jelenséget, biztonságérzetüket megerősítsék, és azonosságtudatuk újratermelődjön. Ez a fenyegetettségtudatból eredő szolidaritásközösség azonban nem termel értéket, és nem ad igazi örömet sem, csupán fenntartja e töredékes, áldozati önképre épülő identitást.
Igen, küzdenünk kell a Magyarországon egyre nyíltabban, máskor leplezetten, de a mindennapok kultúrájába ivódva jelentkező antiszemitizmussal és az egyoldalú mércével mérő Izrael-ellenességgel. Ám e küzdelem, melyet csak politikai irányzatokon átívelő erkölcsi koalíció vívhat meg hatékonyan, nem helyettesítheti a szerves zsidó identitást. Ez utóbbi a közösségi érzés mellett a vallásgyakorlatban, a zsidó hagyomány, filozófia, zsidó nyelvek, a zsidó történelem, a zsidó irodalom ismeretében, a zsidó társadalmi és szellemi létben gyökerezik, s utóbbiak birtokában akár szekuláris identitásként is működhet. Rossz hangulatot, esetleg némi lappangó lelkiismeret-furdalást is okozhat zsidók között a zsidóságról való tudás hiánya. Ezt sokan lenézéssel, távolságtartással kompenzálják e tudás birtokosaival szemben.
A tényleges zsidóknak vajmi kevés közük van a róluk szóló beszédhez: az antiszemitizmushoz és az antiszemitizmussal való gyakran jogos, néha alaptalan megbélyegzéshez. A zsidókhoz, illetve a zsidók által preferáltan vallott értékekhez való viszony eszközzé, kóddá vált az elmúlt két évtizedben, elsősorban a történelempolitikai csaták során.
Hadd említsek két példát! A modernizációs deficit - például a Horthy-korszakban keresett jobboldali identitás, ha mégannyira nem antiszemita is (bár gyakran úgy tűnik, hogy az) - összefügghet az antiszemitizmus bizonyos mértékű elfogadásával vagy a zsidósággal rokonított értékek, mint például a transznacionalizmus elutasításával, Európa-, illetve Amerika-ellenességgel. A szélsőjobbtól a jobboldal egyes médiumaiig megjelenő antiszemitizmus és a Horthy-reneszánsz nemcsak a mai magyarországi zsidóság életminőségét, a zsidók és a többségi társadalom együttélésének harmóniáját rongálja, hanem Magyarország gazdasági-kulturális integrációs esélyeit és jó hírnevét a világban.
A baloldal 1990 utáni ideológiai útkeresésében és a jobboldal elleni küzdelmében sokszor a holokauszt emlékezetében, az antiszemitizmus elleni harcban talált kapaszkodót. Ám az érdemi kritikán túl a megszólalók néha túloznak, netán alaptalanul bírálnak, vagy mai, demokratikus deficittel kapcsolatos, jogos hiányérzetüket összekeverik az antiszemitizmus elleni harccal, és az antiszemitizmus vádjával stigmatizálják ellenfeleiket. Nem becsülhetjük le a tényleges antiszemitizmus mértékét és veszélyét, de szót kell ejtenünk arról a történelmi érzékenységről is, mely a nemzeti és keresztény jelszavakban láncreakciószerűen kirekesztést és antiszemitizmust vizionál, noha ez nem szükségszerűen jár együtt velük.
Elégtelen intézmények
Az antiszemitizmus és az azt övező társadalmi közöny fájdalmasan meggyengítheti a zsidók magyarságtudatának, illetve társadalmi szolidaritásának gyökereit. De az antiszemitizmus a zsidók rossz hangulatának csak az egyik oka.
A vallásellenes, anticionista diktatúra nyomán, a hagyomány és a felelősségvállaló szolidaritás megszakadásával Magyarországon a közösségi önfenntartás tradíciója is odaveszett. A kivérzett közösség maradéka megszokta az egyébként nélkülözhetetlen állami támogatást: kiszolgáltatott az állami forrásoknak és az azt elosztóknak. A függő helyzet rontja az autonóm, plurális zsidó élet és a demokratikus kontroll esélyeit; a tagság, saját finanszírozás híján, nem érzi kellőképpen magáénak saját szervezeteit, és nem érzi feljogosítva magát a vezetők ellenőrzésére sem. A függés rontja a közösségi szolidaritást is, hiszen az egyes személyek vagy közösségek egymás vetélytársai az állami vagy más források megszerzésében, és ez gyakorta politikai különalkukhoz vezet.
Az ideológiai, nemzedéki törésvonalak és a politikai hatalomhoz fűződő eltérő viszony következtében az antiszemitizmus jelensége sem tud igazi belső összhangot teremteni a zsidó közösségben. Az atomizálódott közösség e pillanatban a zsidógyűlölettel szembeni hatékony, közös fellépésre is képtelen. Nincs átfogó stratégia, csak dialógus- és akciókezdemények. Ebben a kérdésben is inkább vetélkedés, pozíciókeresés zajlik, mintsem valódi együttműködés.
A korábban egypólusú zsidó érdekképviselet, mely az "oszd meg és uralkodj" elvén lojalitásért cserébe nyújtott anyagi támogatást, deformálta és demoralizálta a zsidó civil szervezeteket. A Mazsihisz politikai tevékenységének ezt az elemét is sok bírálat érte, akárcsak működésének más aspektusait. A régi képviseleti monopólium megszűnőben, a Chabad/Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség színrelépésével egy másik erőpólus jött létre, de új, szélesebb alapokon nyugvó együttműködés és képviselet hiányában a zsidó származásúak eddig nem aktivizált részét még senki nem tudta maga mögé állítani.
Rossz hangulatot okoz a régi zsidó intézményrendszer kontraszelektált vezetésének kiüresedett szellemisége. Rossz hangulatot okoznak a Mazsihisz-BZSH körül elkövetett bűncselekmények, bűncselekménygyanús vagy erkölcsileg kétes ügyek, melyekben nem derül ki az igazság, és nem vonják felelősségre az elkövetőket.
Rossz hangulatot okoz az is, ha az állam részéről érzékeli a zsidó közösség az "oszd meg és uralkodj" törekvését.
Ám sem az értékközpontú, belső dialóguson és érdekegyeztetésen alapuló, legitim képviselet hiánya, sem az ideológiai nézetkülönbségek, sem a vészkorszak emléke, sem az antiszemitizmus nem szolgál kizárólagos magyarázattal arra a racionális érveket nélkülöző rossz hangulatra, mely beárnyékolja a közösséget, és a közösségen belüli, egymással szembeni ellenérzésekre.
A frusztráció európai gyökerei
Mivel a diaszpóra zsidók kollektív akarata - kisebbségi helyzetük következtében, Kafka naplójának szavaival - a külső életben "szétforgácsolódó", és a kollektívum képtelen szuverén módon megtestesülni e léthelyzetben, identitása nem teljesedhet ki. Másokkal szembeni elkülönböződését a vallási szokások meglazulásával a zsidóság nem tudja kifejezni, s igazán nem nyilvánulhat meg egységesen és határozottan a többséggel szemben akkor sem, ha sérelem éri, ezért a harag, az indulat sokszor befelé fordul, és sokszor helyettes tárgyakon vesz elégtételt. A belső viták indulatossága néha azért ilyen heves, mert a fenyegetettséget, esetleg annak vélelme miatti feszültséget, másrészt a teljesebb identitás hiányérzetének frusztrációját a közösség saját maga ellen fordítja.
Hasonlóképpen frusztrációval jár, hogy a kisebbségi léthelyzetben megteremtett kulturális produktum nem tudja igazán kivívni a méltó elismerést. Sem valódi szakmai, sem széles közönségsiker nem éri el az esetek nagy részében, mert a többségi ízlés, ideológiai igény a többségi tapasztalat, világlátás és esztétikai ízlés visszatükrözését várja a kultúrától, a kisebbségi helyzet és érzékenység pedig sok esetben más perspektívát képez.
A kisebbségi kultúra vagy engedményeket tesz a többségi: nemzeti vagy tömegkultúrának és onnan szerez közönséget, elismerést, vagy a külső siker hiánya ellenére hű marad önmagához, ám akkor az elismerésért folytatott küzdelem áthelyeződik a kisebbségi közösségen belülre - s így sokszor kielégítetlen marad, és destruktívvá válik.
A zsidó Európában a vészkorszak óta jelképpé vált, az áldozat univerzális jelképévé, és e mivoltában megbecsült kötőanyaga a transznacionális identitásnak. Ám ha zsidóként kollektív népi létét folytatja, saját etnokulturális hagyományait, vallási szokásait gyakorolja - noha beolvadhatna -, olykor értetlenül, távolról szemlélt csodabogárrá válik.
Az emigránskultúrára épülő és Európánál vallásosabb Egyesült Államokban a zsidó lét nem jelent egyet a puszta áldozati léttel, s nem csak jelképként tekintenek rá. Kézzelfogható valóság maradt, a kultúrában ennek ellenére mégis képes volt szimbolikusan is megtestesíteni a másik, a kisebbségi, a bevándorló karakterét, és mások is ráismerhettek benne saját történetükre. E demokratikus polgári társadalom - melynek nagy része maga is bevándorlók leszármazottjaként tekintett önmagára, így a kettős identitás és vele együtt annak kultúrája is természetesebb - a 20. század második felében nyitottabbnak és kulturálisan kevésbé hierarchikusabbnak bizonyult, mint Európa egyházi, arisztokratikus, akadémikus, nemzeti eredetű kultúrája.
Európa posztmodern transznacionalizmusa és univerzalizmusa kissé távolságtartóan szemléli a hagyományát őrző, népi létéhez ragaszkodó zsidót. Hasonlóan, mint tette a modern nemzetállamok Európája, s még korábban a kereszténység Európája. A nagy különbség a múlthoz képest, hogy Európában ma nincs jogi diszkrimináció, és nincs a zsidók létét az államok részéről fenyegető veszély. (Az iszlám fundamentalizmus az euroatlanti világ minden szabad polgárát fenyegeti, akárcsak Izrael létét.) Ám a Liberté, Egalité, Fraternité forradalmi jelszava után fellépő francia Clermont Torrent maximája: a zsidónak mint egyénnek mindent, a zsidóságnak mint közösségnek semmit, Európában messze visszhangzik. Csak a beolvadó, igazodó zsidó volt az igazán "jó zsidó" a kereszténység, a nemzetállam számára, s az európai kultúrában ma sincs másképp, csak új modellhez: az univerzalista narratívához kell igazodni.
Közép-európai tapasztalat, hogy a tudatos modern zsidó kulturális lét a konzervatív és a liberális kultúraeszménytől is idegen. Az identitásőrzés mellett, kihangosítva a két nagy ideológiai áramlat szüntelen egyoldalúságát, az embert folyton kísértő kettősségeket, bizonytalanságokat és ellentmondásokat, a hiányérzetet és az árnyalatok igényét testesíti meg, ezért reked kívül a nagy ideológiai táborokon.
Félő, hogy csak a zsidóságát a múlt részeként kezelő vagy ironikus perspektívába helyező, más identitásokat is egyenrangúan magáénak valló zsidó az igazán "jó zsidó" a posztmodern Európa kultúrája számára. Ha nem így tesz, és a vallás, az etnikai öntudat, netán a modern Izrael is hangsúlyos része öntudatának és kultúrájának, vagy az identitásvesztés ábrázolásában ezek az értékek pozitívan tételeződnek, könnyen ismét perifériára: kulturális gettófal mögé szorulhat.
E gettólét azonban a töredezett identitású közösségben frusztrációt okoz, a frusztráció pedig a kisebbségi közösségben és kultúrában reked. A közösségen belüli ellenérzéseknek, rossz hangulatnak - minden vélt vagy valós fenyegetettségen, ideológiai nézetkülönbségen, minden versengésen és érdekcsatán túl - ez a frusztráció az egyik legfontosabb oka.
A szerző író, a Szombat c. folyóirat főszerkesztője.
