A jegybank lelkes kommunikációs csapata kitalálta, hogy gyereknapon a gyerekek harcoljanak meg az Infláció Rémével. Lett is nagy sikere az ötletnek. Amikor a viháncoló gyereksereg között megjelent az Infláció Réme – igaz, leginkább Süsüre, a jóságos sárkányra emlékeztetett –, a gyerekek egyből körberajongták, és csak nehezen értették meg, hogy ez egy Félelmetes Szörny, akit le kell győzni, agyon kell csapni, miként Vitéz László a palacsintasütőjével az ördögöt. Aztán csak rákaptak a gyerekek a harc ízére, és egyik-másik már fél kézzel is le tudta csapni szegény Infláció Rémét. A legviccesebb persze az volt, hogy a szörny néha úgy tett, mintha meghalt volna, aztán újra felkelt és támadott. Volt is nagy rajcsúrozás, szaladtak, csapkodtak, viháncoltak a kicsik. Mi meg szépen elmagyaráztuk nekik a tanulságokat.
Amikor megjelenik az infláció réme, kedvesnek és segítőkésznek látszik.
Amikor úgy tesz, mintha meghalt volna, lehet, hogy csak aluszik, és újra támad.
Ám hiába csapkodsz a palacsintasütőddel, azzal egyedül le nem győzöd, csak ha szépen körülveszitek, közösen lenyomjátok és úgy tartjátok, hogy ne nagyon tudjon mocorogni.
Mintha a fenti tanulságokat már feledte volna néhány akkori résztvevő. Itt van például a Marcigyerek. Akkoriban fiatal nemzeti bankos elemző volt, sok jó ötletet adott a fenti gyerekjátékhoz, most meg Nagy Hatalmú Gazdasági Miniszterként úgy csapkod a palacsintasütőjével jobbra-balra, mintha maga is hinné, hogy fél kézzel agyon tudja csapni az Infláció Rémét. Hol árstopot rendel el, hol kamatstopot vezet be, hol meg korlátot állít az árrésnek, perel, kiabál szaladgál… És nem veszi észre, hogy az Infláció Réme fittyet hány neki, és kacagva elszelel. Hogy aztán újra támadjon. Így hát Marcigyerek kedvéért érdemes hosszabban elmesélni, mitől támad újra meg újra az Infláció Réme, és ha fél kézzel és csapkodással nem is, hogyan lehet elbánni vele. Hátha még eszébe jut Marcigyereknek is mindaz, amit valamikor még ő is tudott, míg a „minden felett hatalmam van” érzés el nem vette a józan eszét.
Miért ébred fel az infláció réme, és mit lehet ellene tenni?
Az infláció réme – miként a gyerekjátékban is láttuk – igazából sosem hal meg, legfeljebb aluszik. Van ugyan egy olyan ideális állapot, ahol a kapacitásokat (a tőkét és a munkát) a maguk természetes szintjén aknázzák ki, ahol a gazdaság éppen a potenciális növekedési ütemnek megfelelően bővül, és ahol ez az ideális kombináció se nem lassítja, se nem gyorsítja az árak inflációként nem érzékelhető, szinte elhanyagolható 1–2 százalékos emelkedését – azaz, ahol nem gyorsul az infláció, de nem fenyeget a növekedést megfojtó defláció sem. Ezen az ideális pályán valójában sosem halad egyetlen valóságos gazdaság sem, mert mindig érik különféle külső behatások, a közgazdasági köznyelvben: „sokkok”.
Amikor azt vizsgáljuk, miért ébred fel a holtnak látszó, ámde csak szunyókáló infláció, az ilyen sokkokra vagyunk elsősorban kíváncsiak. Egy ilyen inflációébresztő sokkhatás lehet, amikor hirtelen megdrágulnak a rendkívül volatilis áralakulással jellemezhető nyersanyagok (mint például a kukorica, a búza vagy a szója, a cink, a lítium vagy a kobalt, a kőolaj vagy a földgáz), vagy amikor – mint a Covid következtében történt – széttöredeznek a világméretű ellátási láncok, és sokszorosára ugranak a szállítási költségek. Ezek az úgynevezett kínálati sokkok. De ugyanígy felébreszti az inflációt, amikor a kormányzat mesterségesen élénkíti a fogyasztást vagy a beruházásokat, vagy amikor adóelengedéssel, netán rendkívüli támogatásokkal pénzt szór az emberek közé (ezt nevezzük helikopterpénznek), vagy más módon próbál túlzottan élénkíteni. Ezek a tipikus keresleti sokkok. Kis, nyitott gazdaságokban, mint amilyen a miénk, a hazai fizetőeszköz iránti piaci bizalom elvesztése, a valuta, azaz esetünkben a forint hirtelen és gyors leértékelődése ugyanilyen inflációt ébresztő sokk lehet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
