A parlamenti pártok közül kettő - a két kisebb - egyetért abban, hogy egykulcsos személyi jövedelemadót kellene bevezetni: vagyis minden jövedelem ugyanakkora százalékát kelljen befizetni a közösbe. A két párt programja azonban nem csak a javasolt adókulcsban (SZDSZ: 20, MDF: 18 százalék) különbözik. Az MDF javaslata csupán a személyi jövedelemadóra (szja) terjed ki, az SZDSZ programja szerint viszont az áfa és a vállalati nyereségadó is ugyanúgy 20 százalékos lenne, mint az szja. A másik fontos különbség, hogy az utóbbi párt a minimálbért továbbra sem adóztatná. Ez igazságosnak tűnhet - csakhogy ez nem egykulcsos adó. Az alacsony jövedelműek nulla százalék adót fizetnek, a magasabb jövedelműek 20-at; ez a konstrukció fából vaskarika.
*
Az egykulcsos adó hosszú ideig radikális elméleti közgazdászok elméleti ötlete volt. Néha persze a politikai porondon is megjelent: az Egyesült Államokban felbukkanó, nagy ambíciókat dédelgető milliárdosok időről időre bedobták ezt az ötletet. Ám a választott politikusok sokáig nem fogadták el. Meglehetősen igazságtalannak tűnik ugyanis, hiszen egykulcsos adó mellett a szegényeknek többet kell fizetniük, ha ugyanakkora adóbevételt akarunk elérni.
A modern államokban az adórendszer általában fontos szerepet játszik az újraelosztásban, mégpedig úgy, hogy a gazdagabbak arányaiban is magasabb adót fizetnek. Ezt hívják progresszív adózásnak. Ennek az az alternatívája, hogy mindenki a jövedelme ugyanakkora százalékát fizeti be a kasszába, majd a szegények valamilyen módon többet kapnak vissza. Ez a megoldás kétségkívül költségesebbnek tűnik, hisz a pénznek át kell folynia az állami bürokrácián, és ennek során egy része eltűnik. Ne gondoljunk rosszra: csupán szükség van néhány állami alkalmazottra, aki a pénzt beszedi, és még néhányra, aki kiosztja. A progresszív adórendszer tehát viszonylag hatékony eszköze a társadalmi szolidaritás gyakorlásának.
Vannak persze árnyoldalai is. Egyrészt ellentmond a társadalmi igazságosság másik értelmezésének, mely szerint az az igazságos, ha mindenki ugyanakkora részt tarthat meg munkája gyümölcséből. Ez Amerikában a republikánus, hazánkban pedig a konzervatív érvelés veleje. Ezenkívül a progresszív adózás csökkentheti a hatékonyságot és lassíthatja a gazdasági növekedést. A legmagasabb jövedelműekre rótt adósúly rendkívül magas is lehet, aminek következtében a társadalom legnagyobb jövedelmű és így a nemzeti jövedelemhez leginkább hozzájáruló tagjai egyszerűen visszafogják erőfeszítéseiket. Mi sem repesünk, ha keresményünk felét "elveszi az állam" - és hol van ez a 90-es években Oroszországban alkalmazott 90 százalékos vagy Nagy-Britanniában a jóléti állam fénykorában érvényben lévő 96 százalékos kulcstól! Minthogy a közgazdászok különösen érzékenyek az ilyen gondokra, közülük sokan a teljesítmény visszafogását tartják a progresszív adózás legjelentősebb költségének.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a modern adórendszerek rendkívül bonyolultak - minek következtében az állam igen sok pénzt költ arra, hogy minél több adót szedjen be, az adózók pedig arra, hogy minél kevesebbet fizessenek. A bonyolultság azzal is jár, hogy a gazdagabbak - drága adótanácsadókat alkalmazva - névleges adókötelezettségeik kisebb részét fizetik be; vagyis az adórendszer valójában kevésbé szolidáris, mint amilyennek tűnik. Mindezek miatt a nyugati országokban csökkentették az adórendszer progresszivitását, és megpróbálták egyszerűsíteni is - utóbbit nem sok sikerrel.
*
Ez az egyszerűsítési hullám végül 1994-ben jutott el az egykulcsos adóig, amikor is Észtország, majd Litvánia és 1995-ben Lettország is bevezette a közteherviselés ezen formáját. Ezekben az országokban csak a jövedelemadó lett egykulcsú, a többi adókulcs (áfa, társasági nyereségadó) százaléka nem lett egyenlő a jövedelemadóéval. És számoljunk le egy másik tévhittel is. Az egykulcsos jövedelemadó nem feltétlenül alacsony: az éllovas Észtországban 26, Lettországban pedig egyenesen 33 százalék. A balti országokban az adóreform után hatalmas gazdasági fellendülés következett, amit az egykulcsos jövedelemadó hívei szeretnek a reformnak tulajdonítani. Csakhogy ezekben az országokban kiszámítható, liberális, hiteles szabályozás volt érvényben, stabil volt a politika, és rendkívül alacsonyak voltak a bérek. Ezen tényezők összessége mindenképpen segítette a gazdasági növekedést és a külföldi tőkebeáramlást. Az egykulcsos jövedelemadó csupán egy elem ebben a gazdasági környezetben - nem érdemes tehát felnagyítani a jelentőségét. Ráadásul - miközben az egykulcsú adó egyre terjed - ezekben az országokban mind kevésbé elégedettek vele: a baltiak közül sokan igazságtalannak és rugalmatlannak tartják.
A leglátványosabb sikertörténet azonban Oroszországé. A 90-es években a kormányzat egyszerűen képtelen volt beszedni az adókat, s ez 1998-ban súlyos pénzügyi válsághoz vezetett. Ebben az évben a legnagyobb vállalatok adókötelezettségüknek mindössze 8 százalékát fizették be pénzben; további 63 százalékot természetben róttak le, a fennmaradó 29-et pedig elsinkófálták. Előfordult, hogy egy nagyvállalat 80 000 dolláros adóhátralékát 10 tonna mérgező vegyi hulladék leszállítmányozásával próbálta kiegyenlíteni. A kormányzat 2001-ben az addig 12, 20, illetve 30 százalékos adókulcs helyett egységes 13 százalékosat vezetett be (vagyis radikálisan csökkentette az adókulcsokat), és intézkedett az adóhivatal hatékonyságának növelése érdekében is. Az adóbevételek mindennek hatására 26 százalékkal nőttek. A kutatások szerint ennek a növekedésnek nagy része abból származott, hogy kevesebb jövedelmet titkoltak el az adózók, és nem abból, hogy az alacsonyabb kulcsok hatására többet dolgoztak. Az orosz tapasztalat rámutat egy fontos összefüggésre: az alacsony és egykulcsos adó jelentősen növelheti az adózás hatékonyságát egy olyan gazdaságban, amelyben a központi hatalom képtelen beszedni a magasabb adókat. Az adózók ugyanis kevésbé érdekeltek abban, hogy eltitkolják jövedelmüket, és az adózás egyszerűsége és egyértelműsége miatt ezt nehezebben is tehetik meg. Ám korántsem biztos, hogy az orosz tapasztalat Magyarországon is érvényes lenne. A két gazdaság állapota ordítóan különbözik, hogy mást ne mondjunk, nálunk az adókötelezettségnek nem csak a 8 százalékát sikerül beszedni.
Ebben az évtizedben több volt szocialista ország is követte a fenti államok példáját (Szerbia, Ukrajna, Románia, Grúzia). A számunkra legfontosabb kérdéseket azonban a szlovák adóreform veti fel. Ez jóval átfogóbb a korábbiaknál: nem csupán a jövedelemadó vált egykulcsossá, hanem az áfa és a nyereségadó is 19 százalékos lett.
A különböző adónemek egységesítése újabb kérdéseket vet fel; és ez a legfontosabb különbség az SZDSZ és az MDF programja között is. Mi indokolhatja az adónemek egységesítését?
*
A színtisztán elméleti közgazdasági modellek szerint semmi. Az optimális adózás teóriája szerint a tőke vagy a munka után fizetendő adót aszerint kell belőni, hogy az adó hatására mennyire csökken az adott tényező mennyisége. Mivel a tőke sokkal könnyebben mozog országhatárokon át - folytatódik az érvelés -, alacsonyabb adót kell rá kivetni. E szerint tehát kifejezetten káros, ha a jövedelemadó és a nyereségadó ugyanakkora. Ráadásul az ilyen rendszer sokkal kevésbé rugalmas: bizonyos gazdasági problémákat hatékonyan lehet kezelni, ha csak az egyik adónemet változtatjuk meg.
Az absztrakt modellekkel szemben viszont a valóságban az a fő probléma, hogy az adózók - bizonyos keretek között - maguk döntik el, hogy jövedelem- vagy nyereségadót fizetnek-e. És ha ez a kettő jelentősen különbözik, széles pálya nyílik a trükköző előtt. Előfordulhat, hogy egy korábbi munkavállaló alapít egy céget, és a korábbi munkaadó ezt a céget ugyanazzal a tevékenységgel bízza meg, amit az illető addig munkavállalóként végzett - ugye, ismerős? Az egykulcsos adónak épp az lehet a haszna, hogy csökkenti az emberek érdekeltségét az ilyen trükközésben, miáltal a rendszer áttekinthetőbb, igazságosabb és olcsóbb lesz. (Persze egyáltalán nem biztos, hogy az általánosan egykulcsos adó önmagában eléri ezt a hatást. Hiszen társadalombiztosítási járulékot is kell fizetni a munkavállalók után, nem csak jövedelemadót!)
*
De vajon ezek a kedvező hatások ellensúlyozzák-e azt, hogy ezek az adókulcsok más szempontból egyáltalán nem optimálisak? És mi következik mindebből Magyarországra?
Láttuk, hogy a gazdaság kifehéredett az alacsony és egykulcsos adóktól - egy olyan országban, ahol a kormány az adók szerfölött csekély hányadát volt képes behajtani. Ez kedvező tapasztalat - de vajon általánosítható-e olyan országokra, ahol ettől jelentősen különbözik a gazdasági környezet?
Hasonló szempontból előnyös lehet a különböző adónemek kulcsainak egységesítése is. Ebből még kevesebb biztos következtetést vonhatunk le, hisz a "szlovák csoda" sok tényező eredője, és az alacsony általános adószint valószínűleg sokkal fontosabb szerepet játszott a fellendülésben, mint az egységes kulcs. Végül pedig arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az egykulcsú adó egyfajta divattá vált ebben a térségben. A befektetők is jó jelnek tartják, ha egy országban ilyen az adórendszer - ezért bevezetésével esetleg több külföldi tőkét lehet hazánkba csábítani. Úgy tűnik, van ilyen hatás, és ez az adórendszer átalakítása mellett szól. (Persze jó tudnunk azt is, hogy a divathullámok nem csak a nyári ruhák esetében változékonyak.)
Az egykulcsos adó tehát hasznos lehet egy radikális adóreform részeként, amely eltörli a kivételeket, réseket, kedvezményeket. A bevezetésére hivatkozva könnyebb az összes kedvezményt eltörölni, mint egyenként, minden egyes érdekcsoporttal megküzdve. Ám az egykulcsos adó önmagában nem csodaszer. Ha a kedvezmények megmaradnak (mint például az eva), akkor visszatekintve másnak, mint hamis választási jelszónak, aligha tekinthetjük.
