Ezt bírom Friderikuszban. Hogy amikor látszólag már kezd beletörődni a tisztes, ám szolid műsorvezetői szerepbe, hirtelen ismét előtör belőle a "vagy mindent nekem, vagy semmit másoknak" elementáris késztetése, s felborít maga körül mindent, amit tud.
Szinte napra pontosan tíz éve, hogy Friderikusz Sándor először keveredett háborúba a Magyar Televízióval, mely intézménynek ismertségét köszönheti, és melynek ő maga jellemző terméke. 1995 novemberét írjuk, s ez a néhány évvel korábban a médiába üstökösként berobbant, gátlástalanul tehetséges vidéki fiú már pesti pofátlansággal él a kor nyújtotta lehetőségekkel. Ekkorra a Magyar Televízió stabil beszállítója, egy puha költségvetésű, könnyen sarcolható állami intézmény elszánt üzletfele. A kilencvenes évek az állami tulajdon magánosításának kitüntetett időszaka, s ebbe a privatizációs játékba szállt be a külső megrendelői szisztéma révén a maga módján a közszolgálati televízió is, amely műsoridejét, pénzét és kapacitásait osztotta le részben a politika által protezsáltaknak, részben saját haveroknak. Friderikusz kettős minőségben szerepelt a játékban: mint divatos újságíró, akinek tehetségéhez sokáig kétség sem férhetett, és mint a produkcióit vállalkozóként kezdetek-től saját maga gyártó üzletember. Nemcsak műsorokat állított elő - egy interjút teszem azt Horn Gyulával úgy hét-nyolc millió forintért -, hanem beszállt például az akkoriban nagyon jövedelmező filmbizniszbe is, melynek résztvevői többnyire olcsón vásárolt filmsorozatokat adtak el jó drágán a Magyar Televíziónak. (Erről és még sok minden másról lásd: Sótájm, Élet és Irodalom, 1998. március 27.) Minimális kockázattal maximális profit: az üzleti életben ez egy teljesen normális ambíció, amihez többnyire a piac által honorált teljesítmény szük-ségeltetik. Ezzel szemben egy közpénzekből finanszírozott intézmény - mint amilyen a Magyar Televízió - beszállítóinak, köztük Friderikusznak is, versenyeztetés és nyilvános pályáztatás híján elsődlegesen a döntéshozók kegyeit kellett elnyerniük. Ebben a rendszerben nem az volt az égbekiáltó, hogy egyesek hihetetlen módon meg-gazdagodtak, hanem hogy cserébe az égvilágon semmit sem adtak: a Magyar Televízió mára pőrén áll a szemünk előtt, mindenét széthordták, már tető sincs a feje felett, s nagyon meg kellene erőltetnünk az emlékezetünket, ha bármilyen érdemi teljesítményt - műsort, saját gyártású filmet, produkciót - fel akarnánk mutatni ebből az időszakból. (Kivételt talán csak éppen Friderikusz képez, aki show-i révén nagy formátumú televíziós személyiséggé, arccá nőtte ki magát.)
*
A monopolhelyzetben lévő közszolgálaton Friderikusz többnyire sikerrel vitte át akaratát. Ám az ott elsajátított tárgyalási technikák és etikai normák (!) később, a kereskedelmi televíziózás piacán rendre kudarcot vallottak. Műsorai - talán csak a Meglepő és mulatságost leszámítva - általában nem hozták a várt nézettséget; Friderikusz az értékéhez képest drága portékának bizonyult. Némi RTL-es és TV 2-es kitérő után így ismét maradt a közszolgálati televízió. Most már nyíltan vállalt elnöki aspirációkkal megspékelve ez azonban nem jött össze, bármennyire támogatta is őt Lendvai Ildikó. A politikai háttér csak arra volt elég, hogy ismét nagy pénzeket kaszáljon a közszolgálaton. A 2003 tavaszán indult két új produkciójának - Hoztam egymilliót!, Repülj most! - szerződései több száz millió forintról szóltak, miközben maguk a műsorok egyáltalán nem hatották meg a nézőket. (Lásd: Hozott, vitt című keretes írásunkat.) Az ügyes demagógiával a szocializmus utolsó bástyájának kikiáltott A Hét helyére belobbizott új vasárnap esti program, A szólás szabadsága is nagyságrendekkel többe került az ő finanszírozásában, mint később, belső gyártásban; a műsor indulását ráadásul plágiumról és szakmai bukfencekről szóló közbotrány kísérte.
Csak aki ezen előzményeket nem ismeri vagy nem akarja ismerni, adhat hitelt Friderikusz nemrég felcsendült panaszos tirádájának. "Én független értelmiségi vagyok, akinek kötelessége kinyitni a száját, ha maga körül szakmai, erkölcsi és anyagi visszaéléseket tapasztal" - nyilatkozza egy világmegváltó purifikátor szenvedélyével a Népszabadságnak (2005. október 9.), s mindenki buzgón bólogat neki, hiszen ki ne tudná, hogy a Magyar Televízió valóban szakmai és erkölcsiválságban van. A baj csak az, hogy évtizedek óta, s nem utolsósorban a producer Friderikusz Sándor áldásos közreműködése mellett.
Mi végre akkor a mostani álságos purparlé? Hát arra, hogy ez a televízió nem az a televízió, amin Friderikusz szocializálódott. Már nem pumpálható a végtelenségig, pénze ugyanis alig. S nem is nagyon lesz több, mert a politika már nem rohan szíre-szóra a közszolgálat megmentésére. Ami meg konkrétan Friderikuszt illeti, az utóbbi időben csupán egy műsorban villoghatott, ráadásul az ő megszokott vállalási áraihoz képest gyakorlatilag ingyen, s még ennek a dicsőségén is osztoznia kellett egy jól felkészült háttérstábbal. Úgy tűnik, e beszorított helyzetben Friderikuszt az sem vigasztalta, hogy elismerten a Magyar Televízió legjobb heti politikai magazinja fűződött a nevéhez. Erre utal, hogy ez év szeptemberében volt egy kísérlete, amikor nyilvánvalóan az Este című napi politikai műsort akarta megszerezni. De miután fenyegetőzései hatástalannak bizonyultak és a vezetés minden szívfájdalom nélkül útjára bocsátotta, akkor még sikerült nyilvános presztízsveszteség nélkül visszasomfordálnia korábbi pozíciójába.
*
Ki tudja, milyen vélt vagy valós támogatottsággal a háttérben merte Friderikusz mostani puccskísérletében kenyértörésig vinni a dolgot, de úgy tűnik, egy elszegényedett és eljelentéktelenedett televízió feletti nagyobb befolyásért kezdődött meg - vele az élen - az ebből kiszorítottak harca. Ennek a televíziónak mára egyetlen, nem is túl erős aduja maradt: jönnek a választások, fizessenek a politikusok, ha látszani akarnak benne. Nem véletlen, hogy a politikához fordult Friderikusz is: "Mindent elkövetek a tisztesség határai között, hogy a politika észlelje, mi történik a tévében, és nemcsak újságinterjúk formájában fejtem ki a véleményemet, hanem - bármi áron - mindent megteszek, hogy visszaállítsuk a Magyar Televízió becsületét és a tisztességes működés feltételeit." (Népszabadság, a már idézett interjú.)
A mi "független értelmiségink", a szólásszabadság bajnoka tehát a háttérben politikusoknál lobbizik. Ami egyébként tökéletesen passzol a dolgok logikájához, a politikai támogatottság megszerzésének törekvése ezen a pályán a magyar médiatörvény egyenes következménye, csak valami oknál fogva mindenki tagadja. Nem úgy Friderikusz, aki teljes mellbedobással vállalja a miniszterelnök sajtótervének képviseletét, hogy aztán az Estében dolgozó kollégái orra alá dörgölje annak be nem tartását: "Legutol-jára például Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt leckéztették meg, amikor a könyve kapcsán - az előzetesen egyeztetett sajtóterv ellenére - a Klubrádió folyosóján orvul kamerával megvárták, és ki akartak erőszakolni a könyvéről pár mondatot. Gyurcsány rezignáltan közölte, hogy neki 15 másodperc múlva be kell ülnie egy élő rádióadásba, ezért jött ide, de egy későbbi időpontban készségesen áll az Este rendelkezésére. Mindezt adásba szerkesztették, és azzal a kommentárral látták el: a miniszterelnök egy kereskedelmi rádiónak igen, a közszolgálati televíziónak nem adott interjút új könyvéről. Képzelheti, milyen jót tesz egy ilyen - hírértékét tekintve teljesen értelmetlen - közjáték a közszolgálati televíziónak! Tudomásom szerint Gyurcsány közölte is Simon alelnökkel: ilyen ellenséges lépés után ő jó ideig távol tartja magát az Estétől" - nyilatkozza a Népszabadságban. A szakmaiság jegyében tehát eljutottunk odáig: teljesen normálisnak tekinthető, ha egy újságíró a miniszterelnök vélt elvárásainak jegyében meszeli el a társait.
"Az lehetetlen, hogy a politika eltűrje az ilyenfajta 'országlást' csak azért, mert adott esetben Rudi Zoltán legkisebb közös többszörös" folytatja invokációját "civil" érdekvédőnk, s itt is valami nagyon fontosat feszeget; kérdés miért csak most, hiszen tíz éve, a médiatörvény elfogadása óta tudható és tapasztalható, hogy ebben a konstrukcióban csakis a mindenkori legkisebb közös többszörös lehet tv-elnök. Miért pont szegény Rudi Zoltánnak kellene kilógnia a sorból? Megbízott PR-cégei és néhány befolyásos újságíró spanja révén Friderikusz lényegében mindig uralni tudta a nyilvánosságot, ahol mindig is voltak - és nem csak fizetett - imádói. S bár már régóta egészen másról szól az élet, s bár már velünk együtt sajnos ő is öregszik, sokak számára Friderikusz még ma is a magyar újságírás tehetséges fenekgyereke, a renitens ellenálló, a középszer irgalmatlan ellenfele, s aki őt szájára meri venni, az irigy, kontraszelektált és bolond (ez utóbbit aláírom). Az pedig már csak közállapotaink latens megnyilvánulása, hogy nem akadt még egyetlen független értelmiségi, valamint civil mozgalom sem ebben az országban, aki kikérte volna magának, hogy bárki a nevükben folytassa a maga partikuláris küzdelmét. A Magyar Televízióban - melynek erkölcsi megújítását Friderikusz újabban zászlajára tűzte - mindig is voltak haveri alapon alkalmazott szakértők, mindig is voltak beprotezsált pártkatonák, mindig is tele volt magasan honorált felesleges léhűtővel. Ez közhely, mindenki tudja, csak éppen a nézők, akik semmiben sem látnak, mert a mindenoldalú manipulációtól nem is láthatnak tisztán, ezeket a lózungokat szívesebben hallgatják egy showmantől, akinek legalább már röhögtek egy jót valami produkcióján (valószínűleg ezért talál kellő fogadókészségre a médiát laikus módon felértékelő magyar politikusok körében is). Ezzel a népszerűséggel él tehát vissza Friderikusz, amikor hirtelen civil mozgalmat tervez egy olyan országban, ahol alig vannak - mert nem is létezhetnek - civilek, a politika annyira áthatja az élet minden szféráját.
*
Az egész Friderikusz-jelenségben mára ez maradt talán az egyetlen tárgyalásra méltó téma. A hiteles értelmiség és elfogulatlan sajtó hiánya következtében előállt kiszolgáltatottság ténye, amelynek a társadalom még a legátlátszóbb egyéni játszmák esetén is ki van téve. Meg annak a megfejtése, hogy bizonyos értelmiségi és politikai körökben miért éri meg még mindig Friderikuszra tenni. Hogy miért van az: akit egyszer kanonizáltak, már nem tud rosszat lépni. Hogy csináljon bármit, Friderikusz a miénk. Amiben, sajnos, valóban sok igazság van.
"Természetesen jogkövető állampolgárként fogok viselkedni" - közölte Friderikusz Sándor, miután megtudta: összesen 214 millió forint kártérítés, továbbá tízmillió forint perköltség és kamatok megfizetésére kötelezte kft.-jét a Fővárosi Ítélőtábla, mert szerződést szegett, és komoly kárt okozott az RTL Klubnak. A televízió azért indított pert még 1999-ben, mert a műsorvezető nem adta át időben a Meglepő és mulatságos című műsor egyik részét. Az ítéletet kommentálva Friderikusz megjegyezte: "Nem valószínű, hogy a legújabb kori jogtörténetben bárkit is egy műsorért, egy kulturális termékért ilyen mérvű kártérítésre ítélt volna magyar bíróság." A nyilvánosságban arról eddig nem esett szó, hogy a Meglepő és mulatságos című műsor egyes darabjaiért 15 és 20 millió forint közötti összeget fizetett ki az RTL Klub Friderikusz Sándor cégének. A szerződésszegés tényét egyébként a Legfelsőbb Bíróság már 2002 áprilisában megállapította, azóta már csak az okozott kár konkrét nagyságának a megállapítása folyt. Friderikusz Sándor tehát több mint két éve tudatában van annak, hogy cégének fizetnie kell. Ettől kezdve tartják magukat azok a sajtóinformációk, miszerint a vállalkozó folyamatosan üríti ki a cégeit, s az RTL futhat a pénze után. Ezt most Friderikusz közleményében cáfolta. Meglátjuk. Érdekes részletesebben is szemügyre venni például azt a szerződést, amelyet Ragáts Imre, a Magyar Televízió ügyvezető alelnöke kötött dr. Friderikusz Sándor TV Pictures Productions Bt.-jével 2003. február 26-án a Hoztam egymilliót! című vetélkedőre. A szerződés 35 darab 25 perces adásra szól, adásonként 5 517 500 forint gyártási költségért. A műsorhoz még a következő egyszeri költségek társultak: díszlet: 18 millió forint + áfa, licenc: 10 millió forint + áfa, főcímek, spotok: 1,5 millió forint + áfa. A 35 műsor teljes költsége 229 988 120 forint volt. Mivel a műsorra vonatkozó szerződési érték nem haladta meg a 300 millió forintot, nem kellett hozzá a kuratóriumi elnökség jóváhagyása. A műsort ráadásul Ladvánszky György, az ORTT MSZP-s delegáltja támogathatónak, szponzorálhatónak ítélte meg. A szerződést az MTV Közalapítványának megbízásából 2003 áprilisában készült jogi szakvélemény számos ponton kifogásolta. A szerződés és a költségvetés "legnagyobb trükkjének" például azt tartotta, hogy "a költségvetést 1 nap 3 db felvétel megjelöléssel adták be, ugyanakkor a gyártási tervből egyértelműen megállapítható, hogy csak 9 felvételi nap (3 x 3) van + 1 nap próbafelvétel, tehát nem 12 felvételi nappal kell számolni". Vagyis csak ez az egyetlen "trükk" több millió forinttal gyarapította Friderikusz cégének számláját. A szerző újságíró.
