Az ellenzék egységesen követeljen arányos választási rendszert, ha pedig követelése nem ér célt, fontolja meg a bojkottot – javasolja Haraszti Miklós. A Kádár-korszak emblematikus ellenzéki alakjánál kevesen értik és érzik jobban az autokratikus rezsimek működésének sajátszerűségeit. Tapasztalatai frissek, hiszen mint az EBESZ sajtószabadság-felelőse, majd a szervezet kazahsztáni és tádzsikisztáni választási megfigyelőcsoportjának vezetője és az ENSZ belarusz jelentéstevője olyan országokkal került intenzív kapcsolatba, ahol a vakmerőbbek titkon azt sóhajtották a messziről jött ember fülébe: „Hát, maguknál még legalább összeszámolják a szavazatokat.”
| ||
Igen, még valóban van miért irigykedniük ránk belarusz, kazah és tádzsik barátainknak. Ám ha a trendek folytatódnak, belátható ideig lesz csak számukra vonzó a magyar élet minősége. A Freedom House volt kommunista országokról beszámoló, 2003 óta évente kiadott demokráciajelentései pontos képet adnak a Nyugattól való elszakadás folyamatáról – demokráciateljesítményünk a 2003-as első felvételhez képest minden paraméterében hatalmasat romlott, az utóbbi években egyre gyorsuló ütemben távolodunk a visegrádiaktól, s közeledünk a posztszovjet autokráciákhoz.
Az arányosság mint archimédeszi pont
A követelés apropója, hogy a Fidesz a nemzetközi kritikák egy részére reagálva ősszel módosítaná a még kétharmados fölénye birtokában hozott választási törvény két abszurd, de kevéssé lényeges elemét. (Az időközben elhunytak szavazását elkerülendő az egyébként tíz évre regisztrált, levélben szavazó külhoni magyarok csak akkor kapjanak szavazócsomagot, ha megerősítik a regisztrációt; illetve a két százalékot el nem érő pártok fizessék vissza az állami támogatást.) Csakhogy most hibádzik az egyoldalú változtatáshoz szükséges kétharmados parlamenti többség, így a korábban egymagában alkotmányozgató és testreszabott választási törvényeket előállító párt rászorul az ellenzék támogatására. A Fidesz tart attól, hogy ha e lényegi kérdéseket nem érintő, de látványosan stupid ügyekben nem lesz megállapodás, megnehezedik hatalma demokratikus legitimitásának látszata.
Haraszti kiváló politikai érzékkel vette észre a szabadon hagyott állcsúcsot.
Az országgyűlési képviselők választásáról és a választási eljárásról 2010 után hozott törvények az aljasság kimeríthetetlen tárházai (melyek mellett a kopaszoktól Polt Péterig a szabad és tisztességes választások ellehetetlenítésének kimeríthetetlen arzenálja áll a hatalom nagybirtokosai rendelkezésére). A fideszes törvényhozás értékvilágának milyensége jól rekonstruálható a levélszavazás ügyének történetével: az a törvény, amely a pártnak kedvez. A választási eljárási törvény eredetileg a magyarországi lakcímmel rendelkező, de külföldön tartózkodó választópolgárok számára is megengedte a levélben való szavazást, ám illetékes helyen hetek alatt rájöttek, mily hasznos lenne a Londonban időzők dolgát a gyergyószentmiklósi állandó lakosokéhoz képest megnehezíteni. A felismerést törvénymódosítás követte. A kétharmados Fidesz-többség gyorsan hatályon kívül helyezte a rendelkezést, így már csak a magyarországi lakcímmel nem rendelkező, külföldön tartózkodó választópolgárok lettek jogosultak levélben szavazni. Így privilegizált helyzetbe hozták az utóbb 95 százalékban a Fideszre szavazó választói csoportot (ők tipikusan a kettős állampolgárságú külhoni magyarok), s ellehetetlenítették az előbbi csoporttól nagy valószínűséggel eltérő pártpreferenciájú társaságot (akik tipikusan a külföldön dolgozó-tanuló, többnyire csak magyar állampolgárságú magyarok). Bár ezzel Stumpf István alkotmánybíró szerint is torzult a demokratikus akaratképzési folyamat és sérült a választók akaratának szabad kifejezése, a célzatos szegmentálás pedig magában hordozza a választások szándékos politikai befolyásolásának veszélyét, a zömmel csak Fidesz-jelöltekből álló Alkotmánybíróság többsége nem talált a törvényben kivetnivalót.
Belenyugvás az alávetett helyzetbe, önként jelentkezni pofonért – a törvényi feltételeket és a választásokra befolyással lévő intézmények (Nemzeti Választási Bizottság, ügyészség, állami média etc.) működését ismerve ezt jelentené a 2018-as választásokon az ellenzéki részvétel. Ilyen párt nem remélhet választói támogatást.
Van viszont a választásokat szabályozó diktátumos törvényeknek és a következő tíz kormány megbénítása szándékával készült (©Orbán Viktor) közjogi struktúrának egy eleme, aminek megváltoztatását az ellenzéknek érdemes a választásokon való részvétel feltételévé tennie. Ez a választási rendszer súlyos aránytalanságának megszüntetése.
Hajdan a rendszerváltás billenékeny és kiszámíthatatlan környezetében még szóltak érvek a stabil kormánytöbbséget eredményezni képes megoldás mellett. Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. szeptember eleji megállapodása ellenére a törvény mégiscsak úgy lett súlyosan többségi elvű, hogy a pártállami parlament az eredeti megállapodást felrúgva 24-gyel növelte az egyéni kerületek, 12-vel csökkentette a listás helyek számát. A Fidesz 2011-ben hozott választási törvénye ezt a kommunista törvényhozási puccsal aránytalanított rendszert a győzteskompenzáció bevezetésével és a levélben való szavazás lehetőségének célzatos manipulálásával még aránytalanabbá tette: így fordulhatott elő, hogy míg 2010-ben 53,6 százalék listás szavazatért a mandátumok 68, 2014-ben 43,5 százaléknyi szavazatért már a mandátumok 67 százalékát kapta.
A többséget jutalmazó szisztéma egy autokratikus hagyományokban és reflexekben gazdag, friss demokráciában közveszélyes megoldás. Mivel föltehetőleg ezzel a térségbeli államok törvényhozói is tisztában voltak, az aránytalan választási rendszer unikum Európa keleti felének friss demokráciáiban, a pártok a Baltikumtól a Fekete-tengerig mindenhol a kapott szavazatoknak lényegében megfelelő arányban részesednek az országgyűlési mandátumokból. Alapos okunk van azt gyanítani, hogy a mi választójogi különösségünknek komoly köze van Magyarország gyorsuló leszakadásához és térségbeli kivételes autokratizálódásához; hogy emiatt összpontosulhat csak nálunk a hatalom teljessége lényegében egyetlen ember kezében; hogy ezért van csak nekünk olyan miniszterelnökünk, aki eladhat egy baltás gyilkost a kilátásba helyezett szajréért; hogy ezért van nekünk egy ennyire sikeres Mészáros Lőrincünk, kisvasúttal. A többségi elvű választási rendszer olyan esélyt adott a mi trógerünknek, amilyet szlovák vagy román szomszédaink nem adtak meg a magukéinak. Nálunk a nagybani Repülős Gizi a vár teraszáról készül lenézni, náluk meg hol van már Mečiar, s hol Băsescu?!
Az aránytalan választási rendszer magában hordozza a társadalmi támogatottsággal alá nem támasztott mértékű hatalom megszerzésének lehetőségét, ennek a közjogi rendszerből történő kiiktatása pedig a túlhatalom kizárásának legfontosabb garanciája. Az ellenzéki pártok legyenek tudatában annak, hogy szavazatarányos mandátumszámot követelni méltányos és fair, a haza javát szolgáló cselekedet, és emellett mindegyikük számára előnyös. Minden párt akkora legyen, amekkora a támogatottsága – miért ne lehetne ez a választójogi törvénymódosítási tárgyalások elkezdésének a feltétele? Hivatkozási alap és minta legyen a testvéri Lengyelország, ahol a választási rendszer arányossága alkotmányba foglalt követelmény.
Csak egy választás van: egy erős konfliktus tudatos, nyílt vállalása vagy a diktált játékszabályok behódolással egyenlő elfogadása. Az a párt, amelyik azzal hitegeti közönségét, hogy jó programmal, kemény munkával, erős kampánnyal elérhető a siker, hazudik. A mostani feltételeket elfogadva indulni kész pártnak nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel, ergo a Fidesz szatellitája. Egy magát komolyan vevő alakulat a választási törvény diktátumos voltának megváltoztatását, arányossá s ezzel „régiókonformmá” tételét szabja a részvétel feltételéül – végtére is komoly üzletember, trafikos vagy gazda sem hajlandó indulni nyilvánvalóan lezsírozott közbeszerzésen vagy pályázaton.
Bármennyire viszolyog is a zsidó-keresztény kultúrán pallérozódott világ az Orbán-rezsimtől, a kormány választásokon jutott hatalomra, a választásokat az ellenzék elfogadta és részvételével legitimálta. A választójogi állapotok elleni egységes ellenzéki fellépés új helyzetet teremtene.
Alkalom a mellény újragombolására
Sokan írtak már annak romboló következményeiről, hogy az elmúlt száz évben a magyar társadalom sosem kényszerült reflektálni a vele történtekre. Mindig volt menekülőút: a trianoni béke nyilvánvaló méltánytalansága, amely hézagmentesen elfedte az előző fél évszázadot, a szovjet megszállás, ami a két háború közti időszak közös feldolgozását tette lehetetlenné, a rendszerváltás pedig váratlanul pottyant az ölünkbe. Az utóbbi években pedig arról lehetett olvasni, hogy a nemzetnek apropót adna a magába nézésre egy jó kis megrázkódtatás.
Az elmúlt 20+6 évvel a megrázkódtatás mintha meglenne: az átmenet zavaros két évtizede kevés örömmel és sok szenvedéssel volt tele, az utóbbi hat év meg milliók számára hozta el a becsapottság, a meglopottság, a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a jogfosztottság kollektív élményét. A megrázkódtatás azonban önmagában kevés, a katarzishoz közös munkával meg kell keresni az elmúlt 20+6 év történéseinek okait.
Ehhez alkalmas belépő lehet a pártok, politikusok, civil szervezetek és állampolgárok kívánatos választási rendszerről remélhetőleg megkezdendő eszmecseréje. A téma mindenkit érint, az elfuserált választási szisztéma következményeit mindannyian nyögjük. És aztán sorra kell venni a rendszerváltás idején létrehozott közjogi-politikai konstrukció egyes elemeit, darabokra szedni, és megnézni, hogyan működött. Ilyen munkát elvégezve már lehet kérni a szavazók támogatását.
A vizsgálódásban nem kell nulláról indulni. Magyar Bálint és Mitrovits Miklós rövidesen megjelenő, a lengyel és a magyar fejlődést összehasonlító tanulmányából kiderül, hogy a lengyel jogrend milyen irigylésre méltóan erős korlátokat állít a demokratikus intézményrendszer magyarországihoz hasonló lerohanása elé. Széky János Bárányvakság című könyvében az 1989–90-ben létrehozott közjogi-politikai konstrukció hibáiról adott nagyszerű elemzést, így arról, hogy az aránytalan választási rendszer, a kétharmados törvények sokasága és a parlament általi elnökválasztás intézménye miként járult hozzá Magyarország széteséséhez. A Magyar Narancs egy korábbi számában (2014/36.) arról volt szó, hogy Európa történeti régiói vagy az értékkutatások önmagukban nem adnak elegendő magyarázatot Magyarország keleties fordulatára, vagyis nem arról van szó, hogy a szabadság ab ovo nem való a magyarnak, vagy hogy a mi falkánk olyan falka lenne, amelyiknek ondolálva van a farka és genetikusan alattvaló.
Az adatnyilvánosság elleni egyre vadabb kormányzati támadások, a lopás kormányfilozófiává emelése és a pluralizmus maradványait háttérhatalmi marionettfiguráknak minősítő propagandaszövegek azt jelzik, hogy az efféle rezsimek működésének belső logikáját közelről ismerő Harasztinak igaza van: Orbán unja már a választásokkal való négyévenkénti szarakodást, és döntő ütközetre készül. 2010 előtt azért akart alkotmányozó többséghez jutni, hogy felszámolhassa a parlamenti váltógazdálkodás feltételeit, ami az aránytalan választási rendszer miatt össze is jött neki. 2018-ban azért kell neki a kétharmad, hogy visszatérhessen az elnöki köztársaság ötletéhez, magához telepíthesse a betegesen túlduzzasztott kétharmados jogköröket, és végre megszabadulhasson a választások maradék nyűgétől. Mivel a korábbinál is aránytalanabb választási rendszer és a korábbinál is keményebben domesztikált intézmények ismeretében ez is összejöhet, a törvény megváltoztatása nélkül bűn belemenni a 2018-as választásokba.
Ne vegyünk mérget arra, hogy akkor is meg fogják számolni a szavazatokat.
