Nem tudjuk, a Brexit mit hoz Európának, szétesik vagy megerősödik-e az unió. Egy nagy tagország távozása – egyáltalán: bármelyik tagország kiválása – szomorú pillanat, ami súlyos kérdéseket vet fel Európa jövőjét illetően. Hány országban tartanak még hasonló népszavazásokat, és azokon hogyan szavaznak majd a gazdasági és politikai helyzettel elégedetlen választók? Mi történik a mélyen megosztott Nagy-Britanniával, és hogy alakul a britek viszonya az EU-val? Egyesült marad-e az Egyesült Királyság? Csupa nehéz kérdés, komoly veszélyekkel és súlyos kockázatokkal. Az alábbiakban mégis amellett érvelek majd, hogy a britek kiválása paradox módon megerősítheti az EU-t, és különösen jól jöhet nekünk, kelet-európaiaknak.
| ||
Az elmúlt évtizedekben Nagy-Britannia volt az uniós együttműködés elmélyítésének egyik legfőbb akadálya. Idén februárban, már a Brexit-kampány kontextusában, a britek az EU szégyenére felmentést kaptak az egyik legfontosabb uniós alapelv, a tagországok polgáraival szembeni egyenlő bánásmód betartása alól. Ez azonban nem volt elég a maradáspárti tábor győzelméhez és az uniós tagországokból érkező bevándorlás által kiváltott brit komplexusok oldásához.
A Brexit azonban nemcsak a tömeges bevándorlásról szólt. Az is kellett hozzá, hogy a többségében EU-párti brit baloldal mélyen megosztottnak bizonyult az unió megítélést illetően, és a – Schiffer Andráséhoz hasonló – keményvonalas munkáspárti megközelítés a tőkeérdekek elv- és szégyentelen kiszolgálójának tekintse az EU-t. (A népszavazási eredmény nemcsak a hamarosan távozó Cameron számára jelentett kudarcot, hanem a Brexit-ügyben eleve ambivalensnek tűnő, a párt balszárnyáról érkező Jeremy Corbyn munkáspárti vezér számára is.) Brüsszelt ugyan nehéz lenne a szabályozatlan piac elkötelezett hívének nevezni (a másik fő kifogás ellene a bürokratikus túlszabályozás állítólagos elburjánzása), ez azonban sem Schiffert, sem a régi vágású brit baloldalt nem akadályozta meg a démonizálásában.
A Nigel Farage és Boris Johnson által vezetett Brexit-párti populista jobboldal legfőbb aduásza azonban természetesen a bevándorlás-ellenesség volt. A brit gazdaság egésze – a brit költségvetéshez hasonlóan – nyilvánvalóan nyertese ugyan a túlnyomórészt fiatalokból álló, az aktív munkaerőpiaci népesség létszámát bővítő bevándorlásnak, a szakképzetlen bérek azonban valóban kicsit csökkentek az elmúlt évtizedben a több millió új munkavállaló megjelenése miatt. Ennél is fontosabb azonban, hogy a jellemzően vidéki, viszonylag rosszabb munkaerőpiaci helyzetben lévő vagy már nyugdíjas szavazók jelentős része a hagyományos identitását fenyegető veszélyként tekint a kétezres évek uniós bővítési hullámai nyomán érkező bevándorlókra. Ők szállították a 17 millió Brexit-párti szavazat jó részét, és feltételezhető, hogy más EU-tagállamokban is ehhez hasonló kondíciókkal rendelkezik a jobboldali populista szavazótábor magja.
Ebből mindenekelőtt az következik, hogy a dezintegráció elkerüléséhez Európának legfőképp a saját gazdasági, politikai és intézményi válságát kell megoldania. Ami nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen, a britek kiválása pedig megkönnyítheti a sikeres válságkezelést. Nagy-Britannia távozásával a szorosabb uniós integrációt ellenző nemzeti kormányok – köztük a visegrádiak – talán legfontosabb nyugat-európai szövetségesüket veszítik el. Ezért nevezte Paul De Grauwe, az uniós gazdaságfejlődés dinamikáit párját ritkítóan jól ismerő közgazdász, a Brexitet az EU érdekének.
A kontinentális magállamok – mindenekelőtt Franciaország és Németország – nézőpontjából szemlélve a folyamatot ugyanakkor az látszik, hogy a válság csak szoros, a nemzeti kormányokat fegyelmezni képes uniós koordinációval oldható meg. Ezt a szerepet azonban csak Brüsszel játszhatja el, az unió-párti kormányok nem: a széttartó nemzeti érdekek miatt egyetlen ország sem képes az unió egészét vezetni, és a többiek nem is fogadják el a máshonnan érkező diktátumot.
A Nyugat-Európába olcsó munkaerőt exportáló keleti EU-tagállamok kormányai lényegében kivétel nélkül az eurószkeptikus brit jobboldal szövetségesének számítottak, Orbán ebben messze nem állt egyedül. A menekültválság megmutatta, hogy ezek a kormányok addig működnek együtt szívesen Brüsszellel, ameddig az uniós támogatások kifizetéséről tárgyalhatnak. A közös uniós értékek védelme és a tagállami áldozatvállalást követelő politikák végrehajtása jóval kisebb támogatást élvez a keleti fővárosokban, ha pedig a tagállami hatáskörbe utalt uniós pénzosztás korlátozása kerül napirendre, valamennyien felháborodnak. Márpedig nekünk, EU- és szabadság-párti keleti uniós polgároknak semmi nem áll inkább érdekünkben, mint kormányaink megfosztása az uniós támogatások elosztásának lehetőségétől.
Ahogyan a vármegyei feudalizmussal szembenálló 19. századi magyar liberálisok centristák voltak, és ahogyan a konzervatív déllel küzdő liberális amerikai észak a szövetségi intézmények befolyásának kiterjesztésével érte el a legfontosabb céljait, nekünk is az uniós központ erősítése lehet segítségünkre a klientúrájukat EU-pénzből finanszírozó korrupt kormányainkkal folytatott közdelemben. Ehhez demokratikusan elszámoltatható, átlátható és erős uniós intézményekre van szükség, és joggal remélhető, hogy az ehhez szükséges politikai feltételek nem romlani, hanem javulni fognak a britek távozásával.
A határokon átnyúló ember-, áru- és pénzmozgások megsokszorozódásával járó globalizáció korában a gazdasági versenyképesség és a liberális demokrácia csak nemzetközileg elfogadott normák alapján tartható fenn egymással párhuzamosan. Választható az elszigetelődés is, de annak vagy gazdasági, vagy demokratikus kudarc lesz az ára, vagy mindkettő. Mi most épp az utóbbinál tartunk, ezért nálunk jobban senkinek nem érdeke Brüsszel megerősödése és az uniós integráció szorosabbra fűzése.
