Szegény Angela Merkel, lassan rajta kezd elverve lenni a por, amiért Görögország bebukott. Nem akkor adott pénzt, amikor kellett volna. Amikor adott, nem adott eleget, és aztán a végén már hiába adott eleget, lehet, már az sem lesz elég. Ezt mondja például M. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, vagy M. Trichet, az Európai Központi Bank elnöke. Szegény Angela Merkel lett a hibás azért is, hogy amikor végre adott, az igazából úgy látszott, mintha a franciák adnának, pedig a franciák csak a németek pénzét adták. (Ezt a német büszkeség mondja. Mondatja. Azért, hogy ez a látszat megkeletkezhetett, sokat tett maga M. le Président is, amikor azt mondotta, hogy a 750 milliárd eurós segély- és garanciacsomag 95 százalékban a franciák alkotása.) De Merkel asszony a hibás azért is, mert egyáltalán adott, és nem hagyta Görögországot meg a többi jövendő csődtömeget bedőlni és kiesni az európikszisből - ezt a szabadpiac feltételen hívei mondják, meg váratlan szövetségeseik, a német nyugdíjasok, akik a nyugellátásukat féltik a nagy adakozástól. Merkel a hibás azért is, mert a végén úgyis a görög meg a német kapitalisták járnak jól. Ezt a baloldal baloldala mondja. És ha ez még nem lenne elég, Merkel asszonyt az amerikaiak is kóstolgatni kezdték. Timothy Geithner pénzügyminiszter azért feddte meg, mert ahelyett, hogy a német gazdaságot felpörgetné, csak szorítana a költségvetésen. A német kormány összes olyan ötletét pedig, ami ezt a szigorúságot az unió összes országából kizsarolná, eddig masszívan körberöhögték.
Ja, a német kormány tél végén nem látott két hónappal előre, és abba a hitbe ringatta magát, hogy a piacok majd megnyugszanak. Maguktól. Ez, a válság alábecslése nem vall valami nagy bölcsességre és vízióra, faktum.
De ki lát előre most?
Addig, amíg volt olcsó pénz, az elmúlt 25 évben, amíg a világ pénzben úszott, minden olyan egyszerűnek tűnt, és töretlen vonalúnak látszott az európai integráció is. Az uniós nagyhatalmak nemcsak maguknak nézték el, ha elszaladt velük a jóléti ló, de más országoknak is, azt például sose higgyük el, hogy a görög kormány kreatív könyvelési gyakorlatáról 2010-ben értesültek először az unió hivatalnokai. És mert úgy tűnt, van pénz, nem kellett közölni sem az európai választókkal, hogy ennek, lehet, nem lesz jó vége.
Azt viszont nem lenne jó megtudni, így utólag, hogy az uniós integráció, Európa lassú (kon)föderalizálódása, egyesülgetése csak azért bírt működni, mert egy világméretű piramisjáték - ami a 80-as évek közepén, nagy amerikai befektetési bankházak értékpapírosztályain kezdődött - finanszírozni tudta. Most, hogy ez a pénz eltűnt, illetve bebizonyosodott, hogy sosem volt, viszont el lett költve előre, a kontúrok kissé bizonytalanná váltak. Mindenkinek van vagy lesz egy jó magyarázata, hogy ki más fizessen, meg dolgozzon többet, és hogy miért lenne mérhetetlen igazságtalanság, ha ő fizetne meg keccsölne mégis. Ezek a magyarázatok hamarabb bírják megtalálni az útjukat a politikába, mint gondolnánk. A nyelv, az ideológia, a gondolatok rég megvannak hozzá, részei az európai hagyománynak. A tét ezért messze több, mint Európa versenyképessége Amerikával vagy Kínával szemben. Helmut Kohl pár hete, a 80. születésnapjára rendezett ünnepségen azt találta mondani, hogy az euró fennmaradása háború vagy béke kérdése. És lehet, hogy ez csak öreges huhogás. De az meg fix, hogy illúzió, hogy Európában azért nem lehet többé háború, mert csak, mert az ki van zárva. Európában csak akkor nem lesz háború, ha elég sokan tudják azt, hogy lehet. És evvel a tudással próbálják meg újra összerakni azt, ami most szétzuhanni készül.
