A 90-es években aztán megszületett a "tudástársadalom" kifejezés, és az inga visszalendült: ismét mindenki a diplomás emberfőkben kezdte látni a társadalom felemelkedését. Ez a trend érvényesül manapság is, bár az egyes országok - fejlettségüktől függően - a nagy növekedés különböző fázisait élik, és attól függően esnek eufóriába, mély csalódottságba, netán kétségbe. A mennyiségi növekedésnek ugyanis minimum két tuti következménye van: a minőségi hanyatlás és a megoldhatatlannak tűnő finanszírozási problémák.
H
A magyar helyzetet az teszi igazán pikánssá, hogy a nagy növekedés éppen most zajlott le, méghozzá rekordsebességgel: a részvételi arány már hazánkban is meghaladja az 50 százalékot (beleértve az állami és a költségtérítéses képzést). Még időnk sincs kiszörnyülködni magunkat ennek visszásságain (a színvonal csökkenése, a diploma leértékelődése, kedvezőtlen munkaerő-piaci tendenciák, költségvetési források szűkössége), máris lelkesedni kell a "tudástársadalomért", és újabb felsőoktatási reformprogramba vetjük bele magunkat, bátran és optimistán, pénzt és energiát nem kímélve. Hiszen még gondolni is rossz arra, mi lenne, ha intézményeink lemaradnának a globalizálódó "tudás-piacon" zajló versenyben, vagy késlekednének "tudáscentrumokká" válni. Az EU-s csatlakozással összhangban meg kell felelnünk a bolognai elvárásoknak is, vagyis a nagyobb mobilitás és átláthatóság érdekében harmonizálni kell az intézmények működését (például a lineáris képzési rendszer bevezetése elkerülhetetlennek látszik). Ráadásul az EU-n belül a felsőoktatás és különösen a nemzetközi tudományos kutatási programok prioritást élveznek, így ezen a címen jelentős nagyságú támogatások néznek ki.
Csoda-e, ha össze vagyunk zavarodva? Most akkor a képzésre vagy a kutatásra koncentráljunk? Növeljük vagy csökkentsük a keretszámokat? Több vagy kevesebb pénzt költsön az állam a felsőoktatásra? Hogyan teremtsünk nagyobb összhangot a képzés szerkezete és a munkaerő-piaci igények között? Hogyan tegyük versenyképessé az intézményeket? Mi lesz az oktatás színvonalával?
H
A közgazdasági elmélet és a nemzetközi gyakorlat tanulmányozása sokszor csak tovább kuszálja a képet. Miközben a szakirodalom szokatlanul egységes néhány alapvető kérdésben és sokszor egyértelmű ajánlásokat tesz, a nemzetközi gyakorlat meglepő merészséggel hányja a fittyet ezekre az eredményekre. A nyáron nyilvánosságra hozott felsőoktatási reformtervezet kissé tudathasadásos állapotban néha az elméleti megfontolásoknak igyekszik megfelelni, néha a nemzetközi gyakorlatot próbálja követni, időnként pedig a hazai körülményekhez igazodik. Ettől még lehetne akár jó is.
Sok szerző egyetért például abban, hogy munkaerő-piaci prognózisok készítése önmagában is szerfölött cikis tevékenység, ennél már csak az a kínosabb, ha valaki ezek alapján próbálja manipulálni a képzési keretszámokat. Egyrészt a tervezést nehezíti a hosszú átfutási idő, a munkaerőpiac változékonysága és az a tény, hogy az ok-okozati viszony nem egyértelmű, azaz például a munkaerő-piaci kereslet nem független a diplomás munkaerő kínálatától, más szóval, ha mindenki vörös diplomás gyógyszervegyészként végezne, akkor globalizálódó világunkban az erre szakosodni vágyó működőtőke esetleg hipp-hopp itt terem és megszünteti a túlkínálatot. Példaként az indiai matematikusokat említhetjük, akik se nem emigráltak, se nem mentek el utcaseprőnek, ehelyett egész iparágakat vonzottak maguk köré, hisz a tőke könnyebben mozog, mint az indiai matematikus. Bizton állítható, hogy nincs az az elemző, aki meg tudná jósolni eme ide-oda száguldozó működőtőke közép- és hosszú távú szeszélyeit. Másrészt valószínűsíthető, hogy az egyénnek nagyobb érdeke fűződik a jó pályaválasztási döntéshez, mint a vitathatatlanul jóindulatú, ámde kissé fáradékony központi tervezőnek, és döntési kompetenciában sem marad el tőle, sőt. A központi irányító a prognóziskészítésen megspórolt pénzt a jobb információszolgáltatásra (például a munkaerő-piaci tendenciákról vagy a képzési lehetőségekről és költségekről) költheti. A beavatkozáspártiak még arra szoktak hivatkozni, hogy nem szabad elsorvadni hagyni bizonyos, társadalmilag kiemelt fontosságú, ám kellően meg nem fizetett s ezért nem elég vonzó szakmákat. Azt azonban már senki nem érti, hogy ha olyan fontos egy szakma társadalmilag, akkor konkrétan miért nem fizetik meg?
Mindent összevetve levonhatjuk azt a következtetést, hogy az OM-et nemrégiben ért vád, miszerint a minisztériumban évek óta nem készült semmiféle munkaerő-prognózis, valójában dicséretnek fogható föl. Más szóval: a politikusok feladata a keresletvezérelt felsőoktatás létrehozása, a közgazdászok pedig foglalkozzanak a rendszer finanszírozásának kigondolásával. A reformtervezetben lényegében ez a felismerés nyert teret azzal, hogy ezentúl csak az államilag finanszírozott fő képzési keretszámokat kívánják meghatározni, az azon belüli leosztásnál és a költségtérítéses képzésben szabad a pálya.
H
A szűrőelmélet (screening hipothesis) szerint a diplomások fizetése nemcsak azért magasabb, mint a diplomával nem rendelkezőké, mert előbbiek nélkülözhetetlen ismeretek birtokában vannak, hanem mert azt feltételezik a munkáltatók, hogy ők a népesség szorgalmasabb, kitartóbb, intelligensebb, netán alkalmazkodóbb, rugalmasabb stb. részéhez tartoznak. Ezek a tulajdonságok önmagukban értékesek, a diplomának pedig jórészt az a funkciója, hogy e szempont szerint szortírozza a népet. Az alacsony részvételi aránnyal jellemezhető, ún. elit rendszerek jobban ellátták ezt a feladatot (amennyiben a felvételi rendszer a teljesítményt díjazta); a tömegessé váló felsőoktatás azonban csak úgy tud megfelelni ennek az elvárásnak, ha az egyes diplomákat jelentősen megkülönböztetik egymástól. Nem az a jó tanár, aki mindenkinek ötöst ad, hanem az, aki csak a legjobbaknak; ugyanígy egy normális rendszerben hosszú távon nem azok az intézmények kerülnek versenyelőnybe, amelyek az egyforma diplomásokat gyártják, hanem azok, amelyek vállalják és jól csinálják a differenciálást. A munkáltatóknak ugyanis szükségük van erre az információra. Ha az egyetemek és főiskolák nem hajlandók erre a szolgáltatásra, akkor azt mások fogják elvégezni helyettük, és annak ellenértéke is máshol fog lecsapódni (például a fejvadász cégeknél, akik néhány órás beszélgetés alapján végzik el a minősítést). A felsőoktatási reformtervezet tovább gyengíti az amúgy sem túl erős szűrési tevékenységet azáltal, hogy a felvételi vizsga eltörlését javasolja. Az igaz, hogy a mester fokozatban már csak a hallgatók fele kaphat állami ösztöndíjat, és tanulmányi eredmény alapján szelektálnak, de a diplomán már nem feltétlenül fog meglátszani, hogy állami vagy költségtérítéses képzésben szerezték. Az intézmények persze dönthetnek úgy, hogy önszántukból erősítik a szűrőfunkciót, de megfelelő motiváció hiányában erre kevés az esély.
Egy-két évtizeddel ezelőtt még ezt a tanácsot adták a pályaválasztás előtt álló fiatalságnak: találd ki, mire lesz szükség a munkaerőpiacon, és ebből válassz érdeklődési körödnek megfelelően. Ha tehát tekintetbe vesszük az ismeretek gyors elavulását és ehhez kapcsolódóan az élethosszig tartó tanulás tendenciáját, és még a szűrőelméletet is ismerjük, a következő tanácsot adhatjuk: mindegy, mit tanulsz, csak jó nehéz legyen, hogy mindenki lássa, milyen okos vagy, aztán úgyis folyamatosan átképzed magad arra, amire kell. Vagy esetleg: csináld azt, amiben a legjobb vagy, vagy amit a legjobban szeretsz, és el fogsz csodálkozni, milyen klasszul ugráltatod a működő tőkét.
H
A következő sarkalatos kérdés, hogy milyen arányban vegyen részt az állami és a magánszféra a képzés finanszírozásában.
Az elmélet szerint a költségeken a haszon arányában kell osztozni. Míg az egyéni haszon nagyon is kézzelfoghatóan megmutatkozik a jövedelmi és a foglalkoztatottsági statisztikákban, addig a felsőoktatás társadalmi haszna olyan, mint a jeti: még senki nem találkozott vele személyesen, de többen is hajlanak rá, hogy elfogadják a létezését. A helyes finanszírozási arányról ennek következtében jelentősen megoszlanak a vélemények, ám annyit biztosan tudunk, hogy a végletes megoldásoktól tartózkodni kell. Egyértelmű, hogy a 100 százalékig államilag finanszírozott felsőoktatás nem hatékony - mert nem ösztönöz jó pályaválasztási döntésekre - és nem méltányos, mert az adófizetők finanszírozzák a jelentős egyéni haszonnal járó képzés költségeit. (Tegyük azért hozzá, hogy a felsőfokú képzésben minden erőlködés ellenére is mindig felülreprezentáltak lesznek a jómódú családból származó fiatalok.) Ugyanígy a 100 százalékban magánforrásból finanszírozott felsőoktatás sem hatékony és nem is méltányos: a megfelelő tőkével nem rendelkező, a teljes eladósodástól ódzkodó, tehetséges fiatalok kimaradnak a képzésből. Az egyes országok gyakorlata jelentősen szóródik a két véglet között, de általános tendencia, hogy az állami finanszírozás részaránya visszaszorulóban van, a költségek mind nagyobb részét igyekeznek a hallgatókra (illetve családjukra) hárítani. Ez bizony a tandíj bevezetésével, illetve emelésével jár együtt. Persze lehetséges, hogy egyes különösen érzékeny lelkű országokban kerülik a tandíj kifejezést, inkább a "költségtérítés" vagy a "halasztott fizetésű hallgatói hozzájárulás", esetleg a "diplomásadó" fogalmakkal helyettesítik, de nevezzék bár "hallgatók által fizetett izének" vagy "felsőfokú képzési perkálásnak", netán "karalábénak", a lényegen ez sem változtat. Magyarországon a hallgatók közel fele költségtérítéses képzésben vesz részt, ők valójában tandíjat fizetnek, mégpedig több száz ezer forintot szemeszterenként.
H
Ha a felsőfokú képzés során magánforrásokra is támaszkodunk, akkor az esélyegyenlőség érdekében diákhitelrendszert kell létrehozni - általában állami segítséggel, mert a kockázatok miatt a tőkepiac magától nem vállalkozik erre. A szakirodalom meglepő módon ebben is egységesnek mondható: ha az adott országban viszonylag jól működik a jövedelemadó rendszere, akkor a jövedelemarányos visszafizetésen alapuló hitelkonstrukciót ajánlják, mert az minimálisra csökkenti a hitelfelvevő egzisztenciális kockázatát. Ha emellett a hitelrendszert önfenntartó módon, normatív állami támogatás nélkül működtetjük, akkor az államháztartást sem terheljük fölöslegesen.
Felmerülhet még a diplomásadó gondolata is. Ez utóbbi megoldás hátránya, hogy nem teszi lehetővé a magántőke-bevonást, valamint hogy az államháztartáson belül esetleg nem különül el eléggé, ami az átláthatóság rovására megy. Az is kétségbe vonható, hogy igazságos-e valakit egész életében adóztatni a gyorsan elavuló tudásért cserébe. És akkor még nem beszéltünk Mick Jaggerről, aki a London School of Economicson szerzett (könyvelői?) diplomát, és vélhetően nem szívesen fizetne egész életében minden jövedelme után ezért egy szerény százalékot cserébe.
H
Magyarországon jelenleg egy rendkívül egyenlőtlen teherviselésen alapuló tandíjrendszer és egy viszonylag jól működő diákhitel-rendszer üzemel. Az a politikai szándék, amely kiegyenlítettebb tandíjszerkezet kialakítását célozza, teljes mértékben érthető. (Például mindenkinek kellene valamekkora tandíjat fizetnie, melynek mértéke függhetne a tanulmányi teljesítménytől vagy a szociális helyzettől.) A reformtervezetnek azonban ebben a kérdésben sikerült minden elméleti megfontolástól és gyakorlati tapasztalattól elrugaszkodnia azzal, hogy egy kötelezően előírt minimális teljesítményszint (ez lenne az emelt szintű érettségi vizsga) fölött mindenkit állami támogatásban kíván részesíteni a képzési költségek erejéig: azaz az alapfokú diploma esetében gyakorlatilag teljes mértékben megszűnik a tandíj (költségtérítés). Ily módon valóban tökéletes kiegyenlítődés történik - csak éppen a nulla szinten.
Lehetséges, hogy az ilyen kommunisztikus törekvésekkel átmenetileg szavazókat lehet szerezni, csak azzal a zavaró mellékkörülménnyel kellene valamit kezdeni, hogy a rendszer nem lesz finanszírozható (még akkor sem, ha figyelembe vesszük a felhasználható források várható növekedését is). A reformerek úgy gondolták, ha már idáig eljutottak, ezen a részleten nem fognak fennakadni. Előhúzták hát a kalapból a "halasztott visszafizetésű hallgatói hozzájárulás" elnevezésű (a diplomásadóra hajazó) rendszert, melynek lényege a kötelező részvétel és a minimum 20 éves adófizetési kötelezettség. Logikus a kérdés, hogy párhuzamos rendszerek kiépítése helyett miért nem inkább a diákhitelrendszert használják fel erre a célra? Hiszen igaz, hogy tandíjat nem kell fizetni, ám keletkezik egy kötelezettség, amelyet majd a jövőbeli jövedelmekből kell a fent leírt módon rendezni. Csak találgatni lehet, hogy miért nem ezt a megoldást választották a tervezet szerzői: talán mert mindenki számára nyilvánvaló lenne, hogy tandíjról van szó; talán mert a diákhitel politikai okokból érinthetetlen; vagy mert a rendszer ilyen irányú megreformálását nehéz lenne szakmailag indokolni; esetleg azért, mert rögtön szembetűnne, hogy az államháztartás egyensúlya a hallgatók olyan mértékű eladósodásával járna, amely a rendszer pénzügyi működőképességét veszélyeztetné (ma sem azért nem adnak havi 25 ezer forintnál több hitelt a hallgatóknak, mert nem lenne szükségük többre, hanem mert nem lehetne visszaszerezni elég nagy biztonsággal nyugdíjig). Az csak a hab a tortán, hogy a halasztott visszafizetésű hallgatói hozzájárulást szemmel láthatólag azért fogják elutasítani a döntéshozók, mert félnek attól, hogy ilyen formában is mindenki tandíjbevezetést látna benne (egyébként helyesen). A bosszantó finanszírozási problémák így továbbra is megoldatlanul maradnak. A tandíjterheket egyszerűbben is ki lehetne egyenlíteni valamilyen elfogadható (pozitív) szinten, például úgy, hogy nyíltan vállalják ezt a célkitűzést. A diákhitelezés pedig segítene mindezt elviselhetővé tenni.
H
A következő kérdés, hogy ha az állam úgy dönt, hogy adott összeggel támogatni kívánja a felsőoktatást, akkor milyen formában tegye. A szakirodalom nem győzi ismételgetni, hogy az államnak a hallgatót kellene finanszíroznia, és nem az intézményt (azaz a keresletoldalt támogatnia, nem pedig a kínálatoldalt). Vagyis itt nyugodtan meg lehetne tenni azt, amit az egészségügy vagy az alap- és középfokú oktatás esetében gondosan el kell kerülni: ráengedni a rendszerre a piaci mechanizmusokat. Esetünkben a fogyasztó és a szolgáltató közvetlenül is találkozhatna, és igazából semmi szükség arra, hogy a finanszírozó állam erőnek erejével közéjük tolakodjon. A fogyasztók (viszonylag) jól informáltak és döntésképesek, moduláris képzésben a rossz döntés költségei alacsony szinten tarthatók, ezáltal a piaci mechanizmusok minden előnye megmutatkozik, és állítólag hallatlanul megnő a hatékonyság. Sokan hangoztatják, hogy az állam jobban tenné, ha nem az intézményeket finanszírozná, hanem például ún. "vócsert" (tanulmányi utalványt) osztana a hallgatóknak - így az intézmények kénytelenek lennének minisztériumi lobbizás helyett a hallgatókat kényeztetni, és idővel arra is rájönnének, hogy ennek legjobb módja nem az ötösosztás, hanem a magas színvonalú oktatás és a teljesítményalapú differenciálás. Érdekes, hogy az egyes országok gyakorlata mennyire figyelmen kívül hagyja ezt az elméleti ajánlást: szinte mindenhol csökönyösen az intézményeket finanszírozzák. A felsőoktatási reformtervezet sem mer igazán elrugaszkodni, és bár bátortalanul felveti a vócserrendszer bevezetésének gondolatát is, sajátos módon leginkább a központi manipuláció eszközét látja benne.
H
A másik, jobban részletezett elképzelés szerint az állam továbbra is az intézményekkel maradna kapcsolatban, de megváltozna a kapcsolat jellege. Az állam ezentúl megrendelőként lépne fel; a feladatot annak a szereplőnek érné meg leginkább elvállalni, aki azt a legolcsóbban tudja végezni. Az állam a versenysemlegesség elve szerint nem tenne különbséget magán- és állami tulajdonban lévő intézmények között. Az elképzelés hasonlít az egészségügyi reform gondolatmenetéhez, de itt most senki ne keresse az állami vagyon privatizációját, sőt sajnos az oktatók sem reménykedhetnek abban, hogy szellemi tőkéjüket egy óvatlan pillanatban vagyoni részesedéssé varázsolhatják.
A professzionális menedzsment bevezetése szintén olyan koncepció, amellyel az egészségügyi reform során is találkozhattunk. Valószínű azonban, hogy nem megfelelő mechanizmus esetén, folyamatos alulfinanszírozottsággal küzdve a profik sem tudnak csodát tenni, elég a közgazdaság-tudományi egyetem példájára utalni, amely definíciószerűen professzionális vezetés alatt sodródott többször is csőd közeli állapotba. Ugyanígy "az adminisztráció kiszervezése", az "oktatói státusok megváltoztatása és az új életpályamodellek" vagy éppen a "hatékonyabb minőségbiztosítás" sem valószínű, hogy elviszi a hátán a rendszert Tudásország határáig.
A tervezet főbb elemei
A felvételi vizsga megszűnik, a bekerülés feltétele az emelt szintű érettségi lesz (erről lásd: Matúra futura, Magyar Narancs, 2003. április 24.).
Bevezetik a lineáris képzési rendszert: a főiskolai és egyetemi képzés nem egymással párhuzamos, hanem egymásra épül. A minimum három év alatt megszerezhető B szintű (alap) diploma után további minimum két év alatt lehet M szintű (mester) diplomához jutni, ezután következhet a D szintű (doktori) képzés.
A B szintű képzés során mindenki állami ösztöndíjban részesül, azaz tandíjmentességet élvez. Államilag finanszírozott M szintű képzésbe csak az előző szintet sikeresen elvégzők 50 százaléka kerülhet be (tanulmányi eredmény alapján), a többiek vagy megelégszenek az alapfokú diplomával, vagy költségtérítéses alapon folytatják.
Ezzel párhuzamosan némileg növekednek a felhasználható források: ezentúl a GDP 1,2 százalékát kívánják a felsőoktatásra költeni (szemben az eddigi 1 százalékkal), illetve jelentős EU-támogatások megszerzésével számolnak. A kiadások eddig 96-4 százalékos arányban oszlottak meg a képzési és a kutatási tevékenységek finanszírozásában. A tervek szerint ez az arány jelentősen eltolódik a kutatási tevékenység javára (hosszú távon 74-26 százalék).
Az intézmények kikerülnek a költségvetései szerv státusából, és speciális felsőoktatási intézménynyé válnak. Megszűnik az oktatók közalkalmazotti státusa, és növekszik az intézményi autonómia.
A szerző közgazdász.
