Negatív reform

  • 2003. szeptember 25.

Publicisztika

Múlt héten a Pénzügyminisztérium (PM) bejelentette: háromszázmilliárddal csökken az a pénz, amit az állam a továbbiakban saját magára költ. Tételezzük most fel, hogy valóban, azaz évenként háromszázmilliárd forintról van szó, és két hét múlva senki a kormányból nem áll elő avval, hogy hohó, kis buták, hát a ciklus végéig, vagy 2043-ig vagy a világvégéig számolva lesz az háromszázmilliárd.

n Múlt héten a Pénzügyminisztérium (PM) bejelentette: háromszázmilliárddal csökken az a pénz, amit az állam a továbbiakban saját magára költ. Tételezzük most fel, hogy valóban, azaz évenként háromszázmilliárd forintról van szó, és két hét múlva senki a kormányból nem áll elő avval, hogy hohó, kis buták, hát a ciklus végéig, vagy 2043-ig vagy a világvégéig számolva lesz az háromszázmilliárd.

Bár a minisztériumi és önkormányzati bürokrácia méretre vágásának a perspektívája megdobogtatja a szívünket, és örömpírt csal orcánkra is, a dolog kissé fantasztikusnak tűnik. Lehet persze, sőt, szerfölött valószínű, hogy minden minisztériumban és önkormányzatnál és az általuk felügyelt hatóságoknál, intézményeknél, szerveknél dolgozik valahol az alagsorban meg a folyosó végi, elfelejtett irodákban pár ezer hivatalnok, akik eddig fel sem tűntek senkinek, és akik már régen elfelejtett szabályzatokat és rendeleteket és határozatokat és utasításokat követve aktákat gyártanak, és pecsételnek és iktatnak és előterjesztenek és ügykezelnek, és ezek a hivatalnokok tökéletesen zárt láncot alkotnak, amelyben eme ügyiratokat és leiratokat saját maguknak és egymásnak továbbítják további ügykezelés céljából, és az egésznek semmi köze az úgynevezett való élethez. Ezt a képzetet sokirányú tapasztalat támasztja alá, úgy a polgárok személyes élményei, mint a művészetek vonatkozásában. Ugyan ki nem hallotta már százszor, ezerszer e hazában azt a mondatot hivatali folyosón, hogy "Házon kívül van", hogy "Ma nincs félfogadás"; és ki ne emlékezne Munkácsy Mihály híres képére, a "Két és fél órás ebédidő után ásítozó osztályvezető" című alkotásra vagy a "Befordultam az ügyosztályra" kezdetű Petőfi-költeményre!

Csakhogy. A Pénzügyminisztérium által közölt információk alapján semmiképpen sem állíthatnánk, hogy valami kiérlelt koncepció szerint lett most váratlanul nekirontva a közszféra reformjának. Vagy inkább - mivel azt mindenki sietett leszögezni, hogy a kórházak és az iskolák dolgozóit nem érintik majd az elbocsátások - csak a komplett államigazgatásénak. Miért pont 300 milliárd a 300 milliárd? Ha azért, mert nagyjából ennyi hiányzik a költségvetésből, vagy mert ez az ennyi nem sokkal kevesebb, mint amennyit a tavalyi közalkalmazotti és köztisztviselői béremelések évente elvisznek a kasszából, akkor egyrészt majdnem igaza van Szili Katalinnak, aki az átadott virágcsokorból, majd a szálanként visszavett virágokból szőtt, költői metaforával világította meg az intézkedés lényegét (kicseszés). Másrészt kétségek ébredhetnek bennünk a megfogant - helyes irányú - gondolat matematiko-bürokratológiai megalapozottságát illetően.

A PM finoman fogalmazva sem árulta el egyenesen, miből is jön majd össze az a 300 milliárd. A következők hangzottak el: az önkormányzatok pénzének a csökkentése (X milliárd); a minisztériumok költségvetésének elbocsátások általi csökkentése (20, esetleg 200 milliárd); a mobiltelefon-számlák csökkentése (legyen 5 milliárd - de akkor már azt kéne feltételeznünk, hogy a magyar államigazgatás már régóta szextelefonon ügyintéz); a szolgálati autók leselejtezése (sokat mondunk, 1500 szolgálati autó 1 millió forintos évi költséggel annyi, mint 1,5 milliárd, de legyen 3, mert minden nyomorult hivatalnok csak vezetés közben tudott mobiltelefonálni). Ehhez képest a 300 milliárd még mindig rémesen sok pénz: ráadásul az intézkedés egyszeri kiadásoldaláról (végkielégítések, ügyvédi és perköltségek stb.) még durva becslések sem szólnak (pedig milliárdokról lehet szó.)

Gyanakvásunkat fokozza a közigazgatás reformjáért felelős kormánymegbízott, Vadász János megnyúlt képe. A volt szakszervezeti vezető (biztos nem tűnt rossz ötletnek megbízni evvel a feladattal: ne akkor vagánykodjon, ha védeni kell a közalkalmazottakat, hanem amikor ki kell őket rúgni) se köpni, se nyelni nem tudott; őt speciel nem értesítették e nagyszabású átalakításról. (A kérdés ezek után csak az, hogy ha kormánymegbízottként csinál valamit, akkor miért nem ő csinálja, ha meg nem csinál semmit, akkor minek kellett kinevezni. Mindenesetre van kivel elkezdeni a leépítést.) De ha nem Vadász reformál, akkor ki? A PM tömegpusztító fegyvere a fűnyíró lesz: ez pedig azt jelenti, hogy a minisztériumoknak (a minisztereknek vagy a közigazgatási államtitkároknak) maguknak kell átalakítaniuk a saját intézményüket. Ám lesz-e, van-e ehhez elég tudásuk és víziójuk? Ha a kormánynak nincs egységes és jól átgondolt képe arról, hogy hogyan működik most a magyar államigazgatás, és hogyan kéne működnie a jövőben, ha nem végezte el e gépezet teljes körű átvilágítását, és nem találta ki, hogy mely hivatal mire való, hogy mi az állam feladata, és mi nem, és ehelyett csak annyit mond: nem adok pénzt, az nem lesz elég máshoz, mint a legmagasabb szintű hivatali intrikák, fúrások és ellenfúrások, tiltakozások és lobbizások lélegzetelállító sorozatához, amely simán szétzilálhatja még azt a részét is a rendszernek, ami eddig működött. Hiszen minden hivatal alapösztöne az, hogy először saját magáról gondoskodjon: a rábízott feladat elvégzése jó esetben is csak ezután következik.

Akkor az nem reform lesz, de még csak nem is a reform elmaradása. Hanem a fordítottja.

Neked ajánljuk