Könnyen lehet, hogy 2024. február 1-je, amikor az Európai Unió huszonhét állam- és kormányfője ötvenmilliárd eurós támogatást szavazott meg Ukrajnának, úgy vonul be a történelembe, mint a nap, amikor megszületett a politikai Európa.
Nemcsak azért, mert a huszonhetek kiálltak az elhatározásuk mellett, hogy egységesen lépnek fel Vlagyimir Putyin birodalmi törekvéseivel szemben, hanem azért is, mert ezzel egy időben az amerikai képviselőház trumpista tagjai továbbra is visszatartották az Ukrajnának nyújtott amerikai segélyeket. Február 1-jén, miközben Amerika cserben hagyta a világ demokráciáit és leszerepelt szolidaritásból, az európaiak felvették a kesztyűt, és kinyilvánították, hogy egyedül, állandó gyámjuk és oltalmazójuk nélkül is hajlandóak megvédeni a szabadságot.
A történelem ezt a dátumot jelölheti ki korszakhatárként, ami után az Egyesült Államok megszűnt a világ csendőre lenni, amikor egy hosszú folyamat betetőzéseként végérvényesen az összes figyelmét a Kínával való versengésre fordította, az Európai Unió pedig fellépett a nemzetközi politika porondjára.
Csakhogy ehhez három feltételnek még teljesülnie kell.
Az első az, hogy az unió huszonhét vezetője kiáll 450 millió európai elé, és kijelenti nekik, hogy háborúban állunk. Nem tartunk ott, hogy már holnap csapatokat kellene küldenünk Ukrajnába, és pláne nem Moszkvába, de háborúban állunk, egy autokrata ellen, aki szeretne visszaállítani egy birodalmat, és pusztítást végez a földrészünk szívében. Nem az 1940-es években járunk, és nem kell vérről, verejtékről és könnyekről beszélnünk, de ki kell mondanunk, hogy háborúzunk, mert a Vlagyimir Putyinnal szembeni ellenállás valódi áldozatokat fog követelni. Már most is fizettünk a magasabb energiaárakkal, amelyek aláásták a német gazdaságot is. Azzal, hogy elvesztettük az oroszországi ipari beruházásainkat. A következő áldozat az lesz, hogy a költségvetési kiadásaink egyre nagyobb részét kell katonai védelemre fordítani. Hogy fel kell ismerni: van egy legyőzendő ellenfelünk. Hogy haladéktalanul meg kell teremteni a páneurópai fegyveripart. Egyszóval: hogy ki kell lépni abból a gondtalan nemtörődömségből, amely 1945 óta, a délszláv háború ellenére elhitette velünk, hogy Európában soha többé nem lesz háború.
A második feltétel: választás elé kell állítani azokat az európai politikai erőket, amelyeket Oroszország nagyon igyekszik minél jobban megerősíteni. A német, francia, osztrák és holland szélsőjobboldali pártoknak, az olasz Legának, a svéd demokratáknak és még sokaknak magyarázatot kell rá adniuk, hogy miért játszanak össze a Kremllel. Ezek a pártok már nem elégedhetnek meg a francia Nemzeti Tömörülés elnökének, Jordan Bardellának a látszatbeismerésével, miszerint „lehet, hogy naivak voltunk” Vlagyimir Putyin ambícióival kapcsolatban. A választóknak tudniuk kell, hogy kire szavaznak, ha olyan önjelölt „hazafiakra” adják a voksukat, akik ennyire készek eladni Ukrajnát, a balti államokat és végső soron a szuverenitásunkat a Kremlnek.
A harmadik feltétel az, hogy
a jobbközéptől a szocialistákon és a balközépen át a zöldekig olyan egységes frontba szervezzük a demokratikus erőket, amelynek az a kimondott célja, hogy nem hagyja győzni a Kreml urát.
Nem arról van szó, hogy eltöröljük a politikai családok közötti szemléletbeli különbségeket, hanem arról, hogy felidézzük: a háborúban Churchill, de Gaulle és Roosevelt nem pártokat, hanem a győzni akarást testesítették meg.
Ha ezek a feltételek teljesülnek, akkor győzni fogunk, mert két évtized putyinizmussal a háta mögött Oroszország, a világ legnagyobb területű állama, ez a gázban és olajban gazdag ország nem is Franciaország vagy Németország, hanem Spanyolország vagy Hollandia, az EU egyik középhatalmának a gazdasági erejével van egy szinten. Nincs semmi legyőzhetetlen ebben a tolvajok és inkompetens vezetők által irányított, megfáradt, bűnöző rezsimben. Az unió még az Egyesült Államok nélkül, egyedül is felülkerekedhet rajta, de nem fog sikerrel járni – hacsak nem emlékszik vissza rá, hogy a győzelem áldozatokkal jár.
