A hivatalosan országként el nem ismert Tajvanon január 13-án a demokrácia nyert. Nem azért, mert a Demokratikus Progresszív Párt (DPP) az elnökválasztást nyerte meg, fő ellenfele, a Peking-közeli Kuomintang (KTM) pedig az azzal egy időben tartott parlamentit, hanem azért, mert tiszta légkörben zajlott a kampány, a média egyenlő esélyeket biztosított a szereplők számára, magas, 71 százalékos volt részvétel, és az eredményeket minden fél zokszó nélkül tudomásul vette.
Mindez nehezített körülmények között zajlott. Kínai hadihajók vonultak fel a sziget partjainál és kémballonok repültek fölé, a választást sorozatos kibertámadások zavarták. A Kínai Kommunista Párt (KKP) jó ideje manipulációs kampányok kísérleti terepeként kezeli a szigetországot. Miután 2022-ben Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház akkori elnöke Tajvanba látogatott, számos hivatalos tajvani weboldalt ért támadás. A V-Dem svéd kutatóintézet éves demokráciajelentésében már 2019-ben, az előző, 2020-as választás előtt azt állapította meg, hogy Tajvan több külföldi dezinformáció célpontja, mint bármely más ország a világon. Peking információs hadművelete azonban – ismét – elbukott január 13-án.
A tajvaniak mostanig a két nagy párt közül választottak. Az ábra nem is volt túl bonyolult, a tét a Kínához közelítés vagy a teljes elszakadás volt. Tegyük hozzá: volt idő, amikor a szoros kapcsolat jól jött Tajvannak, Kína rapid fejlődése húzta fel Tajvant is. Ma is 400 ezer tajvani tartózkodik Kínában, egyetemistától a nagyvállalkozókig. A két ország között erős kölcsönös függőség alakult ki.
Az évtizedekig uralkodó Kuomintang szavazóbázisa 2014-ben kezdett fogyni, amikor a KMT-kormány a lakosság erőteljes rosszallása mellett túlságosan is széles körű kereskedelmi megállapodást kötött Kínával. Mindez a Napraforgó Diákmozgalom szárba szökkenéséhez és hatalmas fiatal szavazótábor megjelenéséhez vezetett – a 2016-os kormányváltást a diáktüntetések sikerének is betudhatjuk.
A 2016 óta kormányzó DPP demokráciafelfogását remekül példázza Audrey Tang pályája. Tang valóságos programozó zseni, már 19 évesen a Szilícium-völgyben fészkelte be magát. Az anarchista nézeteiről hírhedt aktivista a Napraforgó mozgalomban kiber-háttérembereként vett részt, ő oldotta meg például az élő közvetítést az elfoglalt parlamentből. Az új kormánynak ez annyira imponált, hogy tárca nélküli digitális miniszterré nevezte ki. Ő lett Tajvan első transznemű kormánytagja (saját magát egyébként postgenderként határozza meg, és nem különösebben érdekli, hogy missnek, missisnek, vagy misternek szólítják-e.) Feladata a társadalmi és a technológiai innováció összekapcsolása lett, melynek célja a nyílt kormányzás bevezetése és ezzel a fiatalok bevonása a közéletbe, a demokrácia megerősítése. Kulcsszerepet játszik a kínai dezinformációs kampányok elleni küzdelemben is. Tajvan formabontó digitális demokráciájában magától értetődő lett az információáramlás az állami intézmények és a civil társadalom között, és az együttműködő állampolgári fejlesztések integrálása az állam működésébe. Tang nyílt forráskódú közösségi kísérleteket kezdeményezett, a National Budget Visualization Projectben például a nehezen megérthető 500 oldalas költségvetési tervezetet alakították át felhasználóbarát interaktív térképpé önkéntes civil programfejlesztőkkel közösen. Hivatala a „radikális transzparencia” elve szerint működik, Tang minden tárgyalása, lakossági fóruma elérhető online, és az irodája is inkább közösségi tér. Rendszeresen tart személyes fogadóórát szerte az országban.
A Napraforgó Diákmozgalom és következményei nem hogy nem polarizálták az országot, de végül kétpárti egyetértés alakult ki arról, hogy a polgárok számára hozzáférhetőbbé kell tenni a kormányzást. A DPP a választópolgárok és az ellenzék kritikáit egyfajta folyamatos tesztnek vetette alá, a kormánypolitikát érő támadásokat kritikus réseknek, konstruktív fejlesztési kihívásnak tekinti. Nem véletlen, hogy hosszú ideje a demokráciaindexek élmezőnyében jegyzik ezt a 24 milliós „nem-országot”.
A DPP széles rétegek bizalmát nyerte el mindezzel – miközben Kína rendre újabb és újabb akciókkal igyekszik megingatni ezt, olyan, a digitális demokráciában kevésbé résztvevő társadalmi rétegekre célozva, mint a földművesek vagy a halászok. Lassan nincs olyan tajvani mezőgazdasági termék, amire Peking ne vetett volna ki extra vámot, és rendszeresen hamis vádakkal dob vissza „romlandó” árukat. Márpedig a tajvani mezőgazdasági export 90 százalékának célállomása a Kínai Népköztársaság. Nem véletlen, hogy a DPP legnagyobb eredménye a szorosabb együttműködés a demokráciákkal, nem csak katonai és biztonsági okokból, hanem a felvevő piac diverzifikálásának érdekében is.
Peking megosztani igyekszik a tajvani társadalmat, s magát kihagyhatatlan szereplőként, sőt a megoldás kulcsaként pozícionálni. Arról – pragmatikus okokból – már letett, hogy a jóságos anyaországnak álcázza magát, aki tárt karokkal várja vissza elkószált csemetéjét, inkább a birodalom jutalmazó-büntető módszerével él. S persze az állandó fenyegetéssel. Peking viselkedés- és véleményszabályozó rendszere érvényesül akkor, amikor a tajvani kisembereket bünteti azért, mert a szigeten túlságosan is jól funkcionál a jogállamiság. S persze egész üzletágak és befektetők is jártak már pórul.
Ennek a jele az is, hogy Peking a DPP-vel, illetve annak képviselőivel szóba sem áll, partnerének csak a Kuomintangot tekinti; most már esetleg a Néppártot is. Afelől sem lehet sok kétségünk, hogy Kína, bármilyen autonómiával és garanciákkal is kecsegtesse Tajvant, a szigetnek ugyanazt a sorsot – a teljes bekebelezést – szánja, mint Hong Kongnak. És Pekingnek ez a stratégiája, a lassú becserkészés nem is eredménytelen: az előző, 2020-as választáshoz képest a DPP 10 helyet veszített, a Kuomintang pedig 14-et nyert.
A „Tajvan Kína elválaszthatatlan része” lózung ugyanakkor nem pusztán a Kínai Kommunista Párt birodalmi törekvéseit jelzi, ahogy az erre épített han kínai nacionalizmus sem. A jelszó annak a kőbe vésett dogmának is a megerősítése kíván lenni, miszerint a diktatórikus berendezkedés szükségszerűségét a kínai társadalom több évezredes történelme igazolja. Lu Shaye, Kína franciaországi nagykövete 2022 augusztusában a francia tévének arról beszélt, hogy ha szükséges lesz, a KKP hazafiasító bentlakásos oktatási intézményekkel segíti majd ki Tajvan lakosságát. Elvégre han kínai ember nem akar demokráciában élni. Ám ezt a tételt alapjaiban cáfolja Tajvan virágzó demokráciája, épp úgy, ahogy cáfolta a demokratikus kapitalizmus virágzása is Hong Kongban – mindkét társadalom zömét han kínaiak alkotják.
Ko Wen-je, a választásból a mérleg nyelveként kikerülő Néppárt elnöke az hangoztatja, hogy pártja a kétpólusú berendezkedés alternatívája, ő pedig az egyetlen politikus, aki Kína és az Egyesült Államok számára ugyanúgy „elfogadható”. Az pedig, hogy valóban mit jelent az új felállás a kormányzásban, márciusban dől el, amikor elfoglalják helyüket az új képviselők, és döntenek az új kormány összetételéről.
Az elnökválasztást a DPP jelöltje, a mostani alelnök Lai Ching-te 7 százalékos fölénnyel nyerte, és történelmi, harmadik ciklusát kezdheti meg. A KMT elnökjelöltje, Hou Yu-ih a tajvani munkásosztályt igyekezett megszólítani („nem küldjük a fiainkat háborúba!”). Hou rendőrként szolgált a korábbi kemény Kuomintang-rezsimben, 1989-ben részt vett Chen Nan-jung aktivista és szabadságharcos letartóztatásában is: ma azt mondja erről, hogy „parancsot teljesitett” és hogy most is így tenne.
A vegyes rendszerben megtartott törvényhozási választáson a Kuomintang 52, a DPP 51, a harmadik, magát középutasnak nevező, baloldali és mindössze öt évvel ezelőtt alakult Tajvani Néppárt 8 mandátumot szerzett. Tajvanon erős felhatalmazásokkal rendelkezik az államelnök, a rendszer félelnöki.
(Címlapképünkön: Lai Ching-te, a kormányzó, függetlenségpárti DPP elnöke hívei egy kampánygyűlésen 2024. január 12-én. Fotó: MTI/EPA/Ritchie B. Tongo)
