Bernard Guetta: Mire jó az Európai Unió, ha pár ezer menedékkérőt sem tud megmenteni?

Párbeszéd egy EU-szkeptikussal a lengyel-belarusz határon kialakult helyzet kapcsán. Érthető az EU tehetetlensége miatti frusztráció, de ettől még nem kell elvitatni az unió eredményeit.

„Torkig vagyok az Európáddal!” – vágta a fejemhez köszönés nélkül, amikor egymásba botlottunk a szünetben. Paul és én a középiskola óta ismerjük egymást. Soha nem volt híve a finomkodásnak, de most egyenesen hajszálnyira volt attól, hogy felpofozza az útjába került európai parlamenti képviselőt – engem –, hiszen „ha még arra sem vagytok képesek, hogy megmentsétek ezeket az embereket a lengyel határon, akkor mire vagytok jók?”

Három perc sem telt el, és mi voltunk a büfé szenzációja, színház a színházban, mert mindenki hallotta, ahogy válaszolok, jóval hangosabban, mint kellett volna: „Igen? Mert az Európai Unió nélkül Franciaország, Németország vagy Olaszország már régen csapatokat küldött volna, nem igaz? Már beavatkoztunk volna Lengyelországban? Kérés nélkül? Megszálltuk volna Lengyelországot, hogy megnyissuk a határát? Gondolkodj már két másodpercig, mielőtt »Európát« vádolod mindenért és az ellenkezőjéért is!”

Ezzel tényleg felbosszantottam. „Ki beszél neked invázióról – vágott vissza. – Ejtőernyővel kellene élelmet, sátrakat, takarókat, gyógyszereket bevinni. Ez nem nagy dolog, amennyire én tudom!” – „De Paul: a fehérorosz légtérbe való behatolás, mert emlékeztetlek rá, hogy ők a fehérorosz oldalon vannak, nem más, mint háborús cselekmény egy olyan ország ellen, amely védelmi megállapodást kötött Oroszországgal.” – „Na tessék! Nem tehetsz semmit, és nem is fogsz tenni semmit. Épp most bizonyítottad be, hogy az unió nem jó semmire.” – „Az unió nélkül, Paul, nem tudtuk volna rávenni Törökországot, Szíriát és a légitársaságokat, köztük a fehérorosz nemzeti légitársaságot, hogy leállítsák ezeknek a szerencsétlen embereknek az utaztatását a lengyel határra. Az unió és az unió által teremtett gazdasági kapcsolatok nélkül tehetetlenek lettünk volna a háborúnak ezzel az új formájával szemben, amit Vlagyimir Putyin indított ellenünk Lukasenkán keresztül. Az unió nélkül az orosz rezsim lenne az uralkodó erő az európai földrészen, és nyugtass meg, hogy te sem szerettél volna egy ilyen diktatúra árnyékában élni.”

Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy habár nagyon tetszenek a filmjei, a nemzetközi kapcsolatok nem az erőssége. Egy jól eltalált, kifejezett sértést kerestem, de Paul még időben meg tudott nyugtatni: „Figyelj, Bernard: tudom, hogy ez bonyolult, de ha Európa még nem találta meg a módját, hogy kihozza az embereket ebből a pokolból, akkor akár el is engedhetjük ezt az utópiát, nem kell tovább hinnünk benne, hogy mennyit fejlődtünk a világháború óta, és beismerhetjük, hogy nem vagyunk képesek megvédeni az »európai értékeket«, még Európában sem, még itthon sem.

Összezavarodtam, mert én is ugyanezeket mondogatom magamnak, amikor semmi sem működik olyan jól az unióban, mint szeretném, tehát körülbelül naponta háromszor. Olyan gyakran érzem én is Paul dühét, hogy nem maradt ellenérvem, csak a racionalitás, amelynek nem sok haszna van, amikor nyomorból menekülő, Lukasenka által csapdába csalt szerencsétlenek haldokolnak hidegben és éhségben, és nem tudjuk megmenteni őket anélkül, hogy engednénk a provokációnak.

Szerettem volna elmondani neki, hogy habár az európai egység nem kínál mindenre gyógyírt, de sok mindenre azért igen. Hogy a világ legmagasabb szintű szociális védelmét, amelyet az országaink élveznek, már régen elsöpörte volna a történelem az európai egység nélkül, és hogy még annak a szabálynak is vannak érdemei, hogy az európai külpolitikában minden döntést egyhangúlag kell meghozniuk a tagországoknak, mert ez kényszerít rá bennünket, hogy habár kínkeservesen, de kompromisszumokat találjunk. Ezek a kompromisszumok pedig végtére is működnek, hiszen mintegy hetven éve békében élünk egymással.

Szerettem volna hozzátenni, hogy micsoda őrültség lenne szétszakítani az Európai Uniót egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok bezárja a védőernyőjét és eltávolodik Európától, hogy pont ellenkezőleg: most kell szorosabbra fűzni a kötelékeinket és felvértezni magunkat egy közös katonai védelemmel, és hogy ez annyira nyilvánvalóvá vált, még a balti országok és a lengyelek számára is, hogy a politikai vitákban már ledőlt a közös katonai védelmet évtizedek óta övező tabu.

Azzal szerettem volna folytatni, hogy elmondom neki: a tagállamok egysége sértetlen maradt, sőt megszilárdult, a Putyin és Lukasenka által szervezett migrációs válsággal szemben, ahogy sértetlen maradt a Krím-félsziget elcsatolásával vagy a Brexittel szemben is.

Szerettem volna elmondani neki, hogy az európai egység folyamatos építkezés, ami szükségszerűen hosszú és nehéz, de a világtörténelemben először fordul elő, hogy független államok önkéntesen osztják meg egymás között a szuverenitásukat, hogy együtt jobban érvényesüljenek a nemzetközi színtéren, ezért menet közben kell kitalálnunk az együttműködés módszereit, és nem eshetünk kétségbe minden kudarc miatt, amikor már annyi mindent felépítettünk.

Aztán szerettem volna emlékeztetni arra is, hogy az Európai Unió már most is sokkal erősebb lenne, ha a 27 ország kormányai és választói nem félnének annyira a közös hatáskörök kiterjesztésétől.

„Paul – mondtam csak végül – ugye te nemmel szavaztál az Európai Alkotmányra?”

Nem tagadta. Végül még bólintott is, amikor rámutattam: azzal, hogy akkor nem akarta „kőbe vésetni a liberalizmust”, hozzájárult ahhoz, hogy most Lengyelország ellenségként kezelje Lukasenka áldozatait. Nem lehet egyszerre megtiltani az uniónak, hogy megerősödjön, aztán pedig szemrehányást tenni neki az impotenciája miatt, tettem hozzá. „Igazad van – ismerte el – de egy politikai projekt nem okozhat ekkora csalódást, miközben hatalmas ígéreteket hordoz. Nem lehet örökké követni egy horizontot, ha az folyton csak távolodik.”

Megszólalt a csengő, véget ért a szünet. Annyit tudtam még odasúgni neki:

a horizontok természete az, hogy kijelölnek egy irányt, de soha nem érjük el őket.

A darab pedig folytatódott.

(Címlapképünkön: A belarusz hatóságok által a lengyel határhoz szállított menekültek a kuznicai átkelőnél, a fehéroroszországi Grodno környékén 2021. november 15-én. Fotó: MTI/AP/BelTA/Okszana Mancsuk)

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)