A háború előtti korszak, maga a háború, és a háború után a győztesek által kialakított nemzetközi rend azt bizonyítja, hogy az akkori szövetségeseknek újra össze kell állni, mert közös uralmuk nélkülözhetetlen ahhoz a nemzetközi stabilitáshoz, amelyet kötelességük megvédeni – írta a nácik legyőzésének hetvenötödik évfordulóján a National Interestben megjelent cikkében Vlagyimir Putyin orosz elnök.
Félszavakból, a sorok közül olvasható ki ez az üzenet az 55 ezer leütésből álló, 25 oldalas szövegben, de ahogy egyre többet olvassuk, egyre nyilvánvalóbb az értelme, és fölmerül egy kérdés.
| ||
Miért van az, hogy az ember, aki minden erejével azon volt, hogy visszafordítsa a peresztrojka összes demokratikus vívmányát, aki elcsatolta egy szuverén államtól a Krím-félszigetet és háborút indított Kelet-Ukrajnában, aki olyan kegyetlenül bombázta Aleppót, most pedig arra készül, hogy az alkotmány megváltoztatásával bebetonozza az uralmát – miért van az, hogy ez az autokrata, aki elrendelte a politikai liberalizmus halálát, most nyomást gyakorol azokra a demokráciákra, amelyeket megvet, és amelyeket gyengíteni akar, hogy álljanak bele valamiféle „felelősségvállalásba a jövőért”? Ráadásul Oroszországgal közösen.
A válasz sokak számára világos.
Egy délibáb dereng föl a cikkben, amelynek az egyetlen célja a megtévesztés és a megosztás.
Nem zárhatjuk ki, hogy erről van szó, de figyelem! Sok szovjetológus, újságíró és diplomata ugyanezt gondolta Gorbacsov évei alatt is. Tudjuk, hogy akkor mibe került a világnak ez a tévedés. Kétségtelen viszont, hogy Putyin nem Gorbacsov, és csak azért, mert akkor hibáztunk, mert egykor az egyiknek nem hittünk, még nem kell hinni most a másiknak.
Ellenkezőleg, óvakodni kell a teljes naivitástól, ugyanakkor a szükséges elővigyázatosság nem szabad, hogy arra szorítson minket, hogy csak az első feltételezést tartsuk meg, és ne vegyünk észre egy több figyelmet érdemlő másodikat.
Vlagyimir Putyin nehéz helyzetben van,
pont olyan nehéz helyzetben, mint a szovjet rezsim a nyolcvanas évek közepén. Az Oroszországra szakadó világjárvány és a moszkvai kórházak előtt sorakozó mentőautók rávilágítottak, hogy mennyire leépült az orosz infrastruktúra, és hogy az országra minden eddiginél jobban illik a „szegény hatalom” elnevezés.
A nép elégedetlensége még tovább gyengítette, miközben az életszínvonal folyamatos csökkenése régen visszavetette az elnök népszerűségét; az elnökét, aki a Covid-19 ellen folytatott csata kellős közepén elbújt a dácsájába. Vlagyimir Putyinban már semmi nem maradt abból az izmos fiatalemerből, aki azt ígérte, hogy megbosszulja Oroszország szégyenteljes meghátrálását.
Éppen akkor válik nyilvánvalóvá, hogy mennyire elhasználódott ez a lendületét vesztett Superman, amikor a gazdasági és geopolitikai nehézségek felhalmozódnak Oroszországban.
A világgazdaság lassulása és a klímaváltozástól való, egyre növekvő félelem tartósan le fogja nyomni a fosszilis energiahordozók és az összes többi nyersanyag árát is. Oroszország nem támaszkodhat többé az első számú bevételi forrására. Az orosz gazdaságnak újra fel kell találnia magát.
Ez senkinek nem lenne könnyű, de különösen nehéz ennek a megfáradt országnak, amelyiknek a lakossága oly' reményvesztett, és amelyik ennyire mély elszigeteltségbe süllyedt.
Európában Oroszországnak nincsenek barátai,
csak Marine Le Pen, Orbán és Salvini, és azok a szellemi áramlatok, amelyeket eltölt a felvilágosodás gyűlölete és a nosztalgia egy olyan régi világ iránt, amelyet a hadsereg és az egyház irányított.
Az Egyesült Államokban Joe Biden esetleges győzelme megerősítené a nyugati demokráciák együttműködését, miközben Donald Trump újraválasztása semmit nem garantálna az orosz diplomáciának, csak állandó bizonytalanságot.
| ||
A Közel-Keleten az iráni rezsim gyengülése és Bassár el-Aszad sebezhetősége teljesen egyedül hagyja Oroszországot egy egyre kaotikusabb térségben. Eközben Oroszország az ázsiai határán egy felívelő hatalom, Kína kihívásával néz szembe. Kína készen áll arra, hogy a vazallusává tegye Oroszországot, ha Moszkva nem talál támogatókra a nemzetközi színtéren.
Oroszországnak tehát nagy szüksége van rá, hogy egy új modus vivendit keressen a nyugati hatalmakkal, és úgy tűnik, hogy Vlagyimir Putyin abban reménykedik, hogy meg is találja. Ez a kijelentés aligha vitatható.
A világ demokráciái a maguk részéről semmit nem nyernének azzal, ha hagynák, hogy létrejöjjön egy valódi orosz-kínai közeledés, vagy ha szembe kellene nézniük egy katonai beavatkozásokba menekülő Oroszországgal... Se azzal, ha elveszítenék a gazdasági lehetőséget arra, hogy hozzájáruljanak a világ legnagyobb kiterjedésű országának a modernizálásához.
Sok a közös érdek,
amelyeket hiba lenne figyelmen kívül hagyni, mégis gondolkodhatunk úgy – és sokan ezt teszik –, hogy a demokráciáknak inkább meg kellene várniuk Vlagyimir Putyin bukását, nem pedig visszaültetni a nyeregbe azzal, hogy tárgyalnak vele.
Figyelembe lehet venni, hogy Putyin friss cikke túlságosan lazán kezeli a tényszerű igazságot ahhoz, hogy a mélyreható tárgyalásokhoz szükséges alapvető bizalmat is megszavazzuk neki. A dilemma valós. Az egyik oldalról kiváló indokok sorakoznak ahhoz, hogy miért ne hallgassuk meg, amit az orosz elnök félszavakkal a tudtunkra szeretne adni. A másik oldalról viszont ez azt jelentené, hogy nem vesszük észre: a pozíciója gyenge, és azért írja újra a történelmet igazságok és szemenszedett hazugságok vegyítésével, hogy tisztára mossa Oroszország bűnökkel teli múltját, hogy visszanyerje a jogot ahhoz, hogy tagja lehessen annak a hatalmi klubnak, amelynek a felállításáról Vlagyimir Putyin álmodozik.
Mert miről is beszél?
Miután leírja – ami igaz! –, hogy a második világháború jórészt a versailles-i szerződés igazságtalanságaiban gyökerezett, arról akarja meggyőzni az olvasót, hogy Oroszországnak nem volt más választása, mint megkötni a német-szovjet paktumot, mert különben Lengyelország összemelegedett volna a nácikkal. Franciaország és Nagy-Britannia pedig Münchenben ténylegesen meghajolt Hitler előtt.
Vlagyimir Putyin a müncheni szégyennel próbál igazolni egy összehasonlíthatatlanul nagyobb szégyent: hogy Lengyelország megszállásának előestéjén Sztálin megegyezett Hitlerrel Közép-Európa felosztásáról a Szovjetunió és Németország között.
Ahogyan Vlagyimir Putyin szemrebbenés nélkül leírja, hogy a szovjet csapatok azért vonultak be Lengyelország Szovjetuniónak szánt részébe, hogy megvédjék a lengyeleket a náciktól – az egyszerűen felháborító! Hogy a balti államok bekebelezését úgy mutatja be, mintha az a balti országok saját akaratából történt volna, szintén az. Ahogyan pedig hallgat arról, hogy Sztálin a nácik prédájául vetette oda a varsói felkelés leverését, hogy aztán a szovjetek könnyebben elfoglalhassák ezt az elgyötört várost és országot, az égbekiáltó cinizmus.
Ebben a szövegben minden förtelmesen visszatetsző és nyugtalanító, kivéve…
kivéve, hogy Vlagyimir Putyinnak igaza van abban, hogy értésünkre adja: az orosz fronton csúszott ki Hitler lába alól a talaj, és hogy a szövetségesek által megszabott háború utáni játékszabályok – a multilateralizmus, az ENSZ és az ENSZ Biztonsági Tanács állandó tagjainak vétójóga – akadályozták meg a harmadik világháború kirobbanását, a hidegháború és a peremvidékeken lezajló összetűzések ellenére.
Lényegében azt javasolja: térjünk vissza a rajtunk nyugvó hatalmi egyensúlyhoz. Azt szeretné, ha újra megalakítanánk a régi nagy nemzetek klubját, amelyek egymás között felosztották és kormányozták a világot, és amelyeknek a történelmi előkelősége annyi bűnt elkendőzött.
Ez a klub az Egyesült Államokból, Oroszországból, Kínából, valamint Franciaország és Nagy-Britannia által természetesen Európából áll. Az orosz elnök javaslatában semmi abszurd nincsen, hiszen lehetővé tenné, hogy visszataláljunk a multilateralizmus útjára, mielőtt az unilateralizmus lángba borítaná a világot. Önön a sor, Putyin elnök úr, hogy felfedje a kártyáit.
Mit javasol a Közel-Keleten, Líbiában, Európában (Törökországot beleértve), vagy éppen Közép-Afrikában? Hallgatjuk. Önnek kell meggyőznie minket a jó szándékáról és a hajlandóságáról, hogy úgy állítsa vissza Oroszország nagyságát, hogy hozzájárul a világ stabilitásához.
Türelmetlenül és figyelmesen várunk.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
