Ez a tény felülírja eddigi elképzeléseimet e napló tartalmáról, a megjelenés idején vélhetően senkit nem érdekel már, hogy ki hogyan vészelte át ezt az időszakot. Megmaradnak a vicces vagy abszurd pillanatok, óriássá dagadnak a heroikus küzdelmek és lassan elcsitulnak a félelmek, eltűnik belőlünk a kétségbeesés, a reménytelenség, a düh. Így van ez jól, ez az érzések természete, jönnek és elmúlnak, mehetünk tovább.
De vajon tényleg továbbmehetünk-e? Nekem ez több okból sem olyan egyszerű, s azt hiszem, nem is fog menni addig, amíg döntést nem hozok arról, mit kezdjek az elmúlt két hónappal. Mert azt világosan látom, hogy valamit kezdenem kell.
Egyelőre három lehetőség forog a fejemben. 1. Minél előbb elfelejteni, jó mélyre lenyomni, nem gondolni rá. 2. Zárójelbe tenni, apró balesetnek vagy rossz álomnak tekinteni, s ott folytatni, ahol abbahagytam. 3. Azzal a tapasztalattal visszatérni a mindennapokba, hogy mostantól minden másképpen lesz.
Egyikkel sem vagyok elégedett, de egyelőre hiába keresek negyedik választást. Sok feldolgoznivaló maradt e szép nevű, apró élősködő után, s ha a szorongó gyerekek és felnőttek egyéni terápiában megnövekedett számára gondolok, én is tudnék sokkoló „járványgörbéket” rajzolgatni maradandónak tűnő utóhatásokról. Közéjük tartozik a saját görbém is.
Két hónappal ezelőtt ugyanis tripla karanténba kerültem. A kijárási korlátozások kihirdetésének másnapján, mindjárt reggel kilenckor, tanítás közben lezuhantam egy asztal tetejéről, egyenesen egy szék vastámlájára, ami kettévágta a kulcscsontomat. Ezt akkor még nem tudtam, végigcsináltam a napot, állítólag semmi nem látszott rajtam. Nem hős akartam lenni, inkább csak féltem attól, hogy beszállítsanak az ügyeletes kórházba, hiszen aggasztó hírek érkeztek akkor már a kórházakról. Ám három nap múlva, immár elviselhetetlen fájdalmakkal nem volt hova menjek, sorra zártak be a járóbeteg-rendelések. „A kulcscsonttörés nem tartozik az életveszélyes állapotok közé.” Összeforr magától is, bár az esetek nagy százalékában nem lesz többé egyenes a váll, marad némi deformáció. Mire végül eljutottam egy magánkórházba, azonnal meg kellett műteni a szétcsúszott csontokat. Egy implantátum és négyhavi egyetemi adjunktusi fizetésem segítségével remekbe szabott új kulcscsontom lett.
A kórház és az ismétlődő kontrollvizsgálatok miatt a következő 42 napot egy üres lakásban töltöttem el, egyedül, önkéntes karanténban. Eleinte internetem sem volt, és a számítógépem is kilehelte processzorát. Ez járványhelyzet nélkül is erős lett volna, de annyit élveztem, hogy napokig semmi nem ért el hozzám a külvilágból. Napi 12 órát aludtam, többnyire félájultan. S amíg mások élesztőért és kézfertőtlenítőért rohangáltak, és az alapos kézmosást gyakorolták, nekem az is problémát jelentett, hogy egyáltalán kezet mossak, megfürödjek, feltűzzem a hajam, kávét főzzek, felöltözzek, cipőt bekössek, ágyneműt cseréljek, lehajoljak, kinyújtózzam, aludjak vagy egy fél kilónál nehezebb tárgyat felemeljek.
Ezt például jó lenne elfelejteni, lenyomni, nem gondolni rá. Mint ahogy nem gondolni a sokkoló fotókra a hullaházzá alakított jégcsarnokokról, tömegsírokról meg a maszk alatt kisebesedő arcukat felfedő orvosokról, ápolókról. Az üres Zeneakadémián koncertet adó Danubia Zenekarról. Az üres repülőterekről, az elnéptelenedett városokról, az idősotthon előtt sorakozó mentőautókról. Elfelejteni lezárt parkolókat, a Balaton elé feszített piros szalagokat, bizonyos számokat, kifejezéseket, vagy legalábbis visszakapni az eredeti tartalmukat. Szabadon kimondani újra, hogy ha valami − egy esemény, egy találkozás, egy szimpla kedvesség − megkoronázta a napomat…
Aztán itt van ez a zárójeles megoldás, a második, mindent ott folytatni, ahol abbamaradt, ez sem tűnik olyan egyszerűnek. Valóságra cserélni az online oktatást, az online terápiákat, az elmaradt meseesteket, utazásokat és családi ünnepeket. Az online oktatásról egyébként hamar kiderült, hogy nem nekem való, noha derekasan megküzdöttem a technikai problémákkal. Ám a kapcsolatban megjelenő finom lehetőségek, ami miatt én tanítani szeretek, ebben a formában nem működnek. Számomra a tanítás nem pusztán tudásátadás. Észrevenni a pillanatot, amikor valamire épp szüksége van egy diáknak. Erőt adni egy mosollyal, bátorítani egy mozdulattal, tovább billenteni egy szóval. Érezni az áramlást, a kölcsönös figyelmet, azt, ahogy az új ismeretek helyet keresnek maguknak. Meglátni az arcukon annak örömét, amikor sikerül megérteniük valamit önmagukból vagy a világból. És időben odalépni, ha ehhez további segítség kell. Hálás lenni egy tanári asztalra helyezett kávéért… Minderre a Zoomon keresztül nem sok esély marad.
Számomra az online mesemondás sem okozott örömet. Egy ideig szívesen hallgattam „mesekollégáim” mesemondásait, de eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, nem fér belém több történet. A mesékhez idő kell, pepecselés, gondolkodás. Én mesét mondani is a kialakuló kapcsolat miatt szeretek, azért a csöndért, figyelemért, közös levegővételért, ami ilyenkor megszületik.
Meglepő módon – s ez egy egészen új tapasztalat – az online terápiák viszont jól működtek, igaz, háromszor annyi energiámba kerültek. Évek óta ellenállok annak a nyomásnak, hogy Skype-terápiákat folytassak, de most nem hagyhattam cserben a hónapok óta meseterápiás folyamatban lévőket, ráadásul rengeteg új segítségkérés is érkezett: megsokszorozódott a szorongók, a halálfélelemmel és reménytelenséggel birkózók száma. Nagy kihívás volt ezeket elvállalni, mert először magamban kellett rendet tenni hozzá. Nehezítette a dolgot, hogy az, ami miatt jó meseterapeutának tartom magam (az érzékelő jelenlétre és figyelemre való képesség), az online térben egyáltalán nem működött. Új technikákra volt szükség, bátrabb, konfrontatívabb kérdezéstechnikára, a mesékbe való kíméletlenebb beléptetésre. Két hét gyakorlás után már egészen jól ment.
A meghívásaim, előadásaim pótolhatóak, de mit lehet kezdeni a legfájóbb zárójelekkel, az elmaradt családi ünnepekkel? Két fiam is ebben az időszakban ünnepelte születésnapját, a kisebbik épp a kultikus tizennyolcadikat. Mivel épp aznap szedték ki belőlem a varratokat, elővigyázatosságból egy kis téren gyűltünk össze ünnepelni, tisztes távolban egymástól. Dániában rekedt lányomék Viberen követték az eseményeket. Az Auguszt cukrászdából futár hozta a tortát 18 gyertyával… „Ne fújd el a gyertyákat, ne fújj a tortára, próbáld inkább kézzel eloltani!”
A harmadik lehetőség annak a hite, hogy mostantól minden másképpen lesz. Ez sok önbecsapási lehetőséget és kockázatot rejt, itt válhat legkönnyebben nevetségessé az ember önmaga számára. Hiszen tulajdonképpen nem attól kell félni, hogy minden másmilyen lesz, hanem attól, hogy ugyanolyan. Talán jó lenne, ha mégis maradna valami kis emlékeztető. Egy jel csupán. Múlt héten elkezdődött a mozgásrehabilitációm, ahol kiderült, hogy a két hónap alatt az izmok, inak, ízületek és idegek olyannyira összetapadtak, hogy minden mozdulat elviselhetetlen fájdalommal jár. Újra kell tanulnom mindent, amit a karom valaha tudott. Ha felejteni akarnék, se sikerülne, és a letapadás a pszichémre is kiterjed. A mozgással együtt sok mást is újra kell tanulnom: rebbenés nélkül belépni egy boltba, félelem nélkül leülni egy éttermi asztalhoz, megölelni azokat, akiket minden találkozásnál megöleltem eddig, ülve maradni a koncerteken a két tétel közötti köhécselésben, szelíden hátrahajtani a fejem a fodrásznál, és nyugodt szívvel legaloppírozni kedvenc edzőtermembe. Sok munka lesz ez, érzem. A gyógytornász szerint a karom akkor működik majd a régi módon, ha kiveszik belőle az implantátumot, amire leghamarabb szeptember közepén kerülhet sor. Ez azt jelenti, hogy az a kis emlékeztető szúrás még sokáig ott lesz a bal lapocka alatt és a szegycsont környékén…
(Portréfotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó)
