Eörsi Mátyás

Bizalmi indítvány

Bánatos különvélemény az ellenzéki összefogásról

  • Eörsi Mátyás
  • 2013. május 11.

Publicisztika

A magyarországi liberális és szociáldemokrata politikai közbeszédben kikezdhetetlen többségben vannak azok, akik az ellenzéki pártok összefogásától várják Orbán Viktor hatalmának megdöntését. Érthető: lehet bármit összehordani akár az elmúlt húsz évről, akár a Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok nyolc évéről, kétség sem fér ahhoz, hogy az elmúlt három év kormányzásának bűnei összehasonlíthatatlanul súlyosabbak az azt megelőző időszak ösz-szes hibájánál. A rendszerváltás óta minden kormány mérlegelésekor a hibákkal eredmények álltak szemben, és politikai beállítottság, egyéni rokon- és ellenszenvek döntötték el, hogy az egyenleg merre billent. Az elmúlt három év nem ilyen volt.

A legvérmesebb Orbán-rajongók sem tudnak eredményt felmutatni. A legfőbb ellenség, az államadósság nem csökken, és csak azért nem nő tetemesen, mert az elrabolt nyugdíjalapot részben a törlesztésre költötték. Beruházások nincsenek, minden egyes olyan fejlesztés, amelynek Orbán vágja át a szalagját, a gyűlölt elődök alatt kezdődött; a fülkeforradalom következtében a beruházók messze kerülik Magyarországot. A demokratikus intézményrendszer összecsuklóban, az alkotmánybíráskodás megszűnt, a média elfogultabb, mint a 80-as években. A bíróságok még tartják magukat, ki tudja, meddig, hisz a kormány állandó támadás alatt tartja őket. Orbán Viktor három év alatt mindent lerombolt, ami csak az útjába akadt, de nem épített semmit - a Felcsút környéki uradalmon meg a Simicska-birodalmon kívül. Kétséget kizáróan megérett a helyzet a leváltására.

Az új választójogi rendszer lényege, hogy csak annak lehet többsége a következő Országgyűlésben, aki a választókerületek többségében megszerzi a legtöbb szavazatot. Tételezzük fel, hogy a Fidesz egy választókerületben 30 százalékot kap, minden más, demokratikus ellenzéki párt 15-15-15 százalékot. A mandátum a Fideszé, hiszen övé a legtöbb szavazat. Ha ez a legtöbb választókerületben így történik, a Fidesznek a szavazatok egyharmadával is esélye van a 2010-es földcsuszamlást is meghaladó győzelemre. Ha viszont ez a sok 10-15 százalék összeadódik, a mai ellenzék érhet el politikai cunamival felérő győzelmet. Mi egyéb következnék ebből, mint az, hogy össze kell hozni a háromszor 15-öt (még ha a valóságban most nincs is ennyi).

Ám én úgy látom: azzal a felettébb szomorú helyzettel kell szembenéznünk, hogy akár összefog az ellenzék, akár nem, és akár többséget szerez ezzel az összefogással, akár nem, a 2014-es választásokat valójában Orbán Viktor fogja megnyerni.

Míg a világ

Robert Fico 2006 júliusától 2010 júliusáig volt Szlovákia miniszterelnöke. Bár akkora dúvadlást nem végzett, mint Orbán Viktor (igaz, a kétharmada sem volt meg hozzá), de nacionalizmusa, populizmusa és együttműködése a Jobbikhoz sokban hasonló Jan Slota-féle Szlovák Nemzeti Párttal bel- és külföldön egyaránt kiverte a biztosítékot. Fico ellenzéke - szemben Orbánéval - képes volt összeállni a nagy ellenséggel szemben, és pont úgy, ahogy azt Magyarországon sokan szeretnék, sikerült győzniük is. Iveta Radicová minden tekintetben megnyugvást hozó, nyugatias kormánya négypárti koalícióból állt: a Szabadság és Szolidaritásból, a Kereszténydemokrata Mozgalomból, a Most-Híd pártjából, és a Szlovák Demokrata és Keresztény Unió Demokrata Pártjából. Szép kis kavalkád, ugye? A 2010. július 8-án megalakult kormány alig egy évvel később, 2011. október 11-én - egy bizalmatlansági indítvány nyomán - megbukott, és az új választásokon Fico megerősödve tért vissza.

De vessünk egy pillantást keleti szomszédunkra is. A 2004-es elnökválasztáson az ellenzék számára élet-halál kérdés volt, hogy Kucsma kiszemelt utódját, Viktor Janukovics miniszterelnököt legyőzze. Viktor Juscsenko formálisan független elnökként indult, de mögötte állt a Nép Ereje nevű széles koalíció, melynek legerősebb tagja a Mi Ukrajnánk volt Julija Timosenkóval az élen, akiből ennek megfelelően miniszterelnök lett. Az együttes kormányzás csak azért nem omlott össze idő előtt, mert a prezidenciális rendszerek nem ismerik a bizalmatlansági szavazást (hiszen az elnöki mandátum a néptől származik, nem a parlamenttől). Ám a programokat nem egyeztették, s az ebből fakadó sorozatos viták és súlyos konfliktusok azt eredményezték, hogy a következő választáson Janukovics meggyőző erővel vette be az elnöki széket. Ma Timosenko a börtönben merenghet azon, hogy jobb lett volna kompromisszumokat keresni, mint folyamatosan harcolni a koalíciós partnerrel - akkor most talán elnök lenne, nem rab.

A mumus visszatér

Lássunk egy régi demokráciát is. Olaszországban 2006-ban nem kisebb volt a tét, mint hogy elküldhető-e a 2001-től, tehát a modern Olaszország történetében szokatlanul hosszú ideje kormányzó Berlusconi. A legyőzésére összehozott Olajfa koalíció hat pártból állt, volt közöttük szociáldemokrata, liberális, zöld, de még kereszténydemokrata is. Valódi népfront, éppen úgy, ahogy azt a mai baloldal szeretné. Győztek is, majd két éven belül elsodorta őket egy bizalmatlansági indítvány, amely Berlusconi újabb három évének ágyazott meg.

Mindebből következik az is, ha Magyarországon nagy nehezen össze is hozható egy ütőképes koalíció, óriási a veszélye annak, hogy az hamarabb összecsuklik, mint gondolnánk. Sokan mondják, hogy csak legyen már meg, a többi jön magától. Jön? Magától? Gondoljuk csak el, már 2014-ben össze kell állítani a következő évi költségvetést. Az egyik párt három-, a másik kétkulcsos adót akar, és éppen most lép színre az együttműködést szorgalmazó újabb erő, amely - nyilván a szoros együttműködés jegyében - máris az egykulcsos adót szorgalmazza. De meg kell, hogy értsük azt is: könnyű a pártokat arra nógatni, hogy "a nézeteltéréseiket tegyék végre félre, és fogjanak össze" - de ehhez létezésük valós vagy vélt alapjairól kellene lemondaniuk. Az Együtt 2014 és a DK a piacgazdaságot akarják erősíteni, míg az MSZP éppen a Fidesz populizmusát túlharsogva igyekszik visszatérni a 60-as évek elavult baloldaliságához. Az LMP antiglobalista zöld párt, erős emberi jogi profillal (bár róla kár is beszélni, hiszen az LMP nem is állítja, hogy együtt akarna működni a többiekkel). Komolyan gondolja bárki is, hogy könnyű lesz a legfajsúlyosabb kérdésekről a megállapodás, ha e szervezeteknek a március 15-i együttes színpadra lépésben sem sikerült egyezségre jutniuk?

S ezzel még korántsem értünk a dilemmák végére. Vajon mi történik akkor, amikor a pártok létokának alapjait feszegető kérdésekben kell önfeladással felérő kompromisszumokat kötni? Tegyük fel, hogy lesznek olyanok, akik a közös kormányzás érdekében készek engedményekre, némi önfeladásra. Ez a magatartás viszont másokat fel fog bátorítani: el tudnak érni többet is, csak akarni kell. És mindig lesz, aki akar. Ha kell, bizalmatlansági indítvánnyal is él a miniszterelnökkel szemben, abban bízva, hogy a nagy közös cél érdekében az majd meghátrál, s így a koalíció is megmarad, és saját pártja is megerősödve jön ki a konfliktusból. Ez történt Szlovákiában 2011-ben és Olaszországban 2008-ban. A bizalmatlansági indítványt benyújtó párt mindkét esetben arra számított, hogy a többiek engednek, és ők győztesen kerülnek ki az ütközetből. Ehelyett összeomlott a koalíció, és a mumus megerősödve tért vissza. Találgatni sem tudok, milyen belső erővel és hittel rendelkeznek mindazok, akik elhiszik, hogy Magyarország képes lenne elkerülni ezt a csapdát.

Izmos izmus

Hogy azután mi lesz? Mint mindenütt másutt egy jól-rosszul működő demokráciában, új választás. Vajon ki gondolja úgy, hogy a pattanásig feszült indulatok, majd az azt követő összeomlás után az érintett pártok azonnal megállapodnak egymás támogatásában? Ugyan már! Vessük tehát szemünket ismét a választási rendszerre, és rögvest látni fogjuk, hogy Orbán Viktor nem kétharmados, hanem háromnegyedes többséggel fog visszatérni. A 2010-es összeomlásra, ahhoz képest, ami ekkor fog történni, a tisztelt baloldali és liberális tábor győzelmi mámorként fog visszaemlékezni.

Balsors? Magyar átok? Ugyan már! Nem magyar átok okozza, hogy az ellenzék azzal akar győzni, hogy az élelmiszerek áfájának csökkentése helyes, míg a rezsicsökkentés balgaság. Ezzel Orbán elküldhető - talán. De az biztos, hogy csak rövid időre. Inkább azt kéne a feleknek megérteniük végre: amikor a szabadságvágyó közvélemény összefogásra buzdít, nem csupán egy megállapodásra, kézfogásokra, mosolyokra és optimista nyilatkozatokra vágyik. Ennek a vágynak nagyon is valóságos, konkrét tartalma van: az, hogy az ellenzéknek nem Orbán, hanem az orbánizmus ellen kell összefognia. A mindent a nyers erőre alapozó, a mindenkit félresöprő erőszakoskodáson kívül más egyebet nemigen felmutatni tudó politikai kultúra legyőzése az elsődleges. Ha az ellenzék jelesei nem ezt tűzik ki célul, és ha nem így, ennek a politikai kultúrának az ellenében viselkednek egymással is, bukásuk elkerülhetetlen.

Neked ajánljuk