Párhuzamos életrajzok - De Gaulle-e Orbán?

  • Papp László Tamás
  • 2013. május 11.

Publicisztika

Orbán Viktor tavaly januárban, a Magyarországgal foglalkozó EP-ülés utáni sajtótájékoztatón egy újságírói kérdésre De Gaulle-t nevezte meg példaképeként. Ez tulajdonképpen már akkor sem volt meglepő; miként az sem, amikor most a Le Monde hasábjain jelent meg írás "Orbán Viktor De Gaulle szerepében" címmel. Orbán egyik legfontosabb nyugati referenciaszemélye a Tábornok.

Ám amit Orbán öndicséretnek és a Le Monde újságírója alkalmasint felmagasztalásnak szán, épp az analógia helytállósága miatt ijesztő. Legalábbis azok számára, akik a demokráciát az autokráciánál kellemesebb társadalmi-politikai rendnek tartják. Történelmi memóriafrissítő gyanánt jöjjön pár idézet.


 

De Gaulle az alkotmányhoz és az alkotmányossághoz, médiaszabadsághoz stb. nagyjából úgy viszonyult, mint Orbán. Igaz, neki nem volt kétharmada - de azért megoldotta. Amikor 1962-ben nekilátott, hogy kidolgozza a NER eredetijét, a reakciók is kísértetiesen emlékeztettek a mai Magyarországon hallhatókra. "De Gaulle alkotmányszegése ellen tiltakozva a nemzetgyűlés a Pompidou-kormány ellen szavazott... A harcias De Gaulle erre feloszlatta a parlamentet, és új választásokat rendelt el... A pártok arra figyelmeztették az embereket, hogy ha lehetővé teszik, hogy De Gaulle megsértse az alkotmányt és növelje az elnöki hatalmat, akkor személyes uralom és egy Salazar-típusú rendszer jöhet létre. De Gaulle viszont a régi, zűrzavaros és felelőtlen kormányzat visszatérésével fenyegetőzött." (Andrew Shennan: De Gaulle. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.)

Különösen érdekes, hogy De Gaulle-ra "a nemzetnek valamiképpeni élő személyként, organizmusként való felfogása" jellemző. "Ez a gondolkodásmód természetszerűen maga után von egy bizonyos elitizmust és pártpolitikai értelemben vett 'politikaellenességet' is: a túlzásba vitt demokrácia, de különösen annak parlamentáris, pártokráciába torkolló formája a nemzet megosztásához vezet, ezért elítélendő." Mintha Orbánról írnák, pedig Balázs Gábor De Gaulle-tanulmányából idéztem (Egy francia jelenség: a gaulle-izmus. Beszélő, 2009. május).

Nagy alkotmányozók

De Gaulle 1962-ben alkotmánysértő módon íratott ki népszavazást az alaptörvényről. Ugyanis "az alkotmány 89. cikkelye világosan kimondta, hogy az alkotmányt csak a parlament előzetes egyetértésével lehet módosítani... az ország alkotmányos szakértőinek többsége, ráadásul nagyon sok hűséges gaulle-ista is alkotmányellenesnek minősítette ezt a döntést" (Shennan, i. m.).

Tovább is van. De Gaulle Franciaországában "az RTF (a francia közszolgálati rádió és televízió) közvetítéseit a hivatalos álláspont határozta meg. A legfontosabb esemény azonban a félévente televízióra vett sajtókonferencia, amelyen a sajtó szerepe finoman szólva elhanyagolható volt. Több napra megváltoztatta napirendjét is, hogy megírhassa és betanulhassa az előre megtervezett kérdésekre adott hosszadalmas 'válaszait'. Az autokratikus elnököt, aki az államilag ellenőrzött rádiót és televíziót a kormány segédeszközének tekintette, aki úgy érezte, hogy jogában áll tetszése szerint interpretálni az alkotmányát, és rendszeresen megkerülni parlamentjét vagy saját minisztereit, állandóan az a veszély fenyegette, hogy átlép egy bizonyos határt. Autokráciája nemcsak a liberális és demokratikus értékeket fenyegette, de a kormányzás hatékonyságát is." (Shennan, i. m.)

De Gaulle gazdasági szabadságharcot indított az USA ellen, ám "a függetlenségre való makacs törekvésnek és az amerikai hegemónia elleni harcnak gazdasági ára volt. Az amerikai beruházások visszaszorítására tett kísérletek miatt például 1963 és 1966 között a tőke Franciaországból átszivárgott európai partnereihez és riválisaihoz." "Négyszemközt De Gaulle maga is nyíltan kimondta, hogy politikai rendszere az egyeduralom egyik formájára emlékeztet. Hangot adott azon reményeinek, a fia lép majd a helyére. Szilárdan hitt benne, hogy politikája inkább egyéni akaratot tükröz, mint ideológiát vagy egy politikai alku következményét." "Az elnöki hatalom lényege a megjósolhatatlansága volt: a Tábornok bármikor és bármibe beleavatkozhatott." (Shennan, i. m.) Nem ismerős ez valahonnan a jelenből? A különbség csak annyi, hogy De Gaulle a polgári demokratikus alkotmányt sértő módon értelmezte és terjesztette ki önnön hatáskörét, Orbán pedig a polgári demokrácia normáit sértő alkotmányt íratott - ez nem tűnik igazán jelentősnek.

Nagy szobrászok

De Gaulle '45-ben az ellenállás, Orbán pedig a rendszerváltás egyik legnagyobb hőse volt. Ezt nem vitatja senki. Ám ők a nagybetűs (s az egyetlen, a kizárólagos) hős szerepére vágyva farigcsálták önnön szobrukat. De Gaulle-t és Orbánt is ugyanaz segítette hatalomhoz: a zűrzavaros idők. De Gaulle esetében a francia gyarmatbirodalom Trianonja (Vietnam, Szuez, Algéria), illetve hogy a németek gazdasági csodája kezdett föléjük nőni. Orbánnál pedig a szoclib elit hiteltelenné válása, a korrupciólavina, a jogállam lassú eróziója. Meg a komplexushegyek, amelyekben oly sok a rokon vonás a 60-as évek francia társadalmával. Az irigység. Ott speciel a németekre. Akiket képtelenek voltak egyedül legyőzni, csak a lenézett amerikaiak segítségével. S ráadásul a porig rombolt Németország húsz év alatt főnixként újjáépülve lett Európa húzóereje. (Azóta is ők a földrész gazdasági vezetői, De Gaulle unortodox gazdaságpolitikája ezen mit sem változtatott, sőt.)

Orbán ugyanígy frusztrációból, neurózisból, komplexusból, s az ezekre kínált demagóg csodareceptekből épített magának óriásszobrot és túlhatalmat, hogy aztán a régi korruptak és új szélsőségesek között ő legyen maga a centrális erőtér. Itt ma a Jobbik, ott tegnap az OAS. Le Pen későbbi sikereiből azonban kiviláglik: a két pofon már a Tábornoknak sem vált be. Pedig mindent bedobott. De Gaulle OAS-szal vívott brutális háborújában (az algériai válság után) egyik fél sem válogatott az eszközökben, A Sakál napja e vonatkozásban realisztikus. Orbán valóban kiköpött De Gaulle. Csak szerencsére nincs gyarmata, flottája és atomfegyvere. S lehet, kudarctörténetének a fináléja is ugyanaz lesz. Szimbolikus e tekintetben, hogy az Európai Parlamentben épp Cohn-Bendittel, a De Gaulle-t megdöntő '68-as fiatalok bálványával párbajozik. Figyelemre méltó az is, hogy a szélsőséges fiatalok 1968-ban úgy állítják meg a De Gaulle-rezsim tekintélyelvűvé fejlődését (és kényszerítik a gaulle-izmust reformokra), hogy egyúttal önmagukat is lejáratják, kirekesztik a hatalomból, kizárva az inga szélsőbalra lengését. Itt is ez lesz?

Franciaországban De Gaulle és kiépülő rendszere megbukott, a bölcs önkorrekciót végrehajtó, reálpolitikus gaulle-ista párt azonban megerősödve került ki a harcból. (S még egy évtizeden át hatalmon is maradt, a baloldal csak '81-ben győzött.) Mindkét oldal nyert: a diákok, kisebbségek, nők, liberálisok nagyobb szabadságot kaptak, a többség pedig a rend helyreállását ünnepelte. De ki garantálhat ilyen happy endet nálunk - hogy Orbán is magába száll és távozik? Ki garantálja, hogy amennyiben valamelyik március 15-én vagy október 23-án elfajulnak a történések (mondjuk a közterület-einstand, a virtuális és reális terek monomániás kontrollja, a diszkriminatív, önmaguk bebetonozásának céljával íródott választójog folyományaként), akkor is jó lesz a vége?

Neked ajánljuk