A Fidesztől balra álló pártok, társadalmi mozgalmak és közszereplők körében nincsen lényegi nézeteltérés az elmúlt két és fél év fejleményeinek értékelésében. Egyetértés van abban, hogy a kormánytöbbség nemritkán puccsszerű gyorsasággal bevezetett közjogi, gazdasági és társadalompolitikai változtatásai együttesen, összhatásukban az autokrácia irányába tett félfordulatot valósítanak meg, illetve azt készítenek elő. Túl az alkotmányosság intézményeinek szisztematikus rombolásán, az Orbán Viktor vezette parlamenti többség arra is hathatós intézkedéseket tett, hogy választási vereségének esélyeit a szabályok erőszakos, egyoldalú átírásával minimalizálja, és még egy esetleg ennek ellenére bekövetkező választási vereség esetén is megőrizze hatalmi pozíciói nagy részét sok évre kinevezett pártkomisszárok, kétharmadba öntött gazdaság- és társadalompolitikai béklyók, és a Fidesz-közeli oligarchák gátlástalan térfoglalása révén. Ebben a helyzetben több, a kormánnyal szemben kritikus véleményformálóban felmerült a gondolat, hogy a parlamenti és azon kívüli demokratikus, kormányváltásra törekvő pártoknak bojkottálniuk kellene a 2014-es választást.
Ennek a gondolatmenetnek két, egymást nem kölcsönösen kizáró változata van. Az első változat abból indul ki, hogy a Fidesz által áterőszakolt szabályok – a jogfosztó regisztráció, az átrajzolt körzethatárok, a fizetett hirdetések drasztikus korlátozása – olyan mértékben torzítják a politikai versenyt, hogy jószerével esélyt sem hagynak a Fidesz legyőzésére. Ezért, folytatódik a gondolatmenet, ha az ellenzéki pártok ennek ellenére részt vesznek a választási küzdelemben, akkor pusztán a legitimitás látszatával ruházzák fel a valójában előre eldöntött (ezért illegitim) eredményt. A második változat nem zárja ki eleve a Fidesz választási vereségének a lehetőségét, de azzal érvel, hogy az esetleg kicsikart szűk balközép többség tehetetlen lenne az orbáni hatalomátmentés körülményei között, nem folytathatná saját politikáját, arról nem is szólva, hogy gazdasági és társadalmi romhalmazt örökölve óhatatlanul hamar népszerűtlenné válna, és Orbán gyors visszatérését készítené elő.
Azt gondolom, a gondolatmenet mindkét változata valós tényekre hivatkozik, és komolyan veendő megfontolásokon alapul, de ezekből téves következtetést von le. A tévedés gyökere a Nemzeti Együttműködés Rendszerének csúfolt rezsim működési mechanizmusának félreértése. Az Orbán-rezsim – elsősorban külső, nemzetközi – intézményes, politikai és gazdasági cselekvési korlátai miatt nem működhet nyílt politikai elnyomásként. Az ellenzéki politikusokat nem zaklatják, zárják börtönbe vagy űzik el az országból, hanem inkább a választás szabályait írják át. Visszaéléseket feltáró újságírókat eddig még nem ért váratlan autóbaleset, de kisöprik őket az állami médiából, és gazdaságilag vagy jogilag szorongatják a kritikus fórumokat. Az ellenzékkel szimpatizáló pénzemberek vagyonát általában nem kobozzák el, inkább szabályozással lehetetlenítik el őket. Az ellenzéki aktivistát ritkán viszi el a rendőr, inkább rokonait rúgják ki állásukból. Az Orbán-rezsim léte azon alapul, hogy erejét nagyobbnak mutatja a valóságosnál, és elhiteti a társadalom és a gazdaság szereplőivel, hogy hatalma örökre szól, s ezzel önkéntes alkalmazkodásra (vagy kivándorlásra) bírja őket. Ezért hatalma addig és nem tovább marad fenn, amíg a kritikus helyzetben lévő szereplők úgy gondolják, hogy a Fidesz leválthatatlan. Ezért minden olyan publicisztika és felszólalás, amely a 2014-es kormányváltási próbálkozások hiábavalóságát ecseteli, legjobb szándéka ellenére is éppen Orbán kormányzásának meghosszabbítását, hatalmának kiteljesedését teszi valószínűbbé. Holott a kormánnyal szembeni elégedetlenség kritikus tömege már most megvan. De ha a leválthatatlanság téveszméje meggyökeredzik, akkor az elégedetlenségből nem kormányváltó politikai szándék és cselekvés, hanem apátia lesz, és az apátia az Orbán-rezsim legjobb barátja.
A probléma jól illusztrálható az új választási szabályok példáján. A jogfosztó regisztráció és a kampányhirdetések brutális korlátozása abból a felismerésből fakad, hogy a Fidesz a választásokig hátralevő időben már nem tudja a maga javára visszafordítani a közhangulatot, ezért egyetlen győzelmi esélye a részvétel egészen alacsony szinten tartása. A regisztráció bizalmatlanságot és félelmet kelt elsősorban az ellenzékhez húzó szavazók körében, a kampány lenémítása pedig az ellenzéki mozgósítást teszi sokkal nehezebbé (miközben a kormányzati agitprop nyilván ezután is korlátlanul költheti a közpénzmilliárdokat). Ez az elképzelés akkor válhat be, ha az elégedetlen szavazók abból indulnak ki, hogy a kormányváltás eleve reménytelen. Ha így gondolkodnak, akkor úgy vélhetik, okuk van tartani a regisztrációtól, és a kockázatot túlzónak tarthatják, ha úgy érzik, félniük kell a hatalmon maradó Fidesz revansától. Ha viszont úgy látják, a Fidesz leváltására reális esély van, akkor a regisztrációval vállalt kockázat sem tűnik majd vészesen nagynak – és ezzel persze magának a győzelemnek az esélye is megnő.
Részben hasonló következtetésre juthatunk akkor, ha a reménybeli kormányváltás utáni helyzetet gondoljuk végig. Kezdjük azzal, hogy ha semmi mást nem ér el a kormányváltás, az Orbán-rezsim gazdasági hátországának további kiépítését akkor is megállítja. Ugyanakkor kétségtelen, hogy számos buktatóval kell majd az új kormánynak szembenéznie. Az sem vitás: a céljuk szerint független intézményekbe ültetett pártkomisszárok ma szinte kivétel nélkül a „centrális erőtér” akaratának engedelmes végrehajtóiként viselkednek. De nem szabad elfeledkezni arról, hogy az ő lépéseiket is befolyásolja az a – ma még uralkodónak tűnő – várakozás, hogy a „kétharmad áll, mint a cövek” a belátható jövőben is. Gyökeresen megváltozott politikai szituációban, főleg, ha Orbán helyzete a Fideszen belül is megrendül, az ő viselkedésük is változhat. Ha a centrális erőtér mítosza szertefoszlik, az ő szilárdnak hitt lojalitásuk is horgonyát vesztheti, és határozott politikával, leleményességgel és alkukészséggel teremthet magának mozgásteret a Fideszt leváltó erő.
De amennyiben ezek az érvek nem meggyőzőek, feltehető a kérdés, hogy mi lehet a választási küzdelemre való felkészülés politikai alternatívája? A bojkott gondolatát mérlegelők rezsimváltást tartanának kívánatosnak, és nem passzivitást ajánlanak a rezsim ellenfeleinek. Időnként megfogalmazódik az a gondolat, hogy ha a Fidesz választásokon nem leváltható, politikailag még megdönthető lehet: egy nyilvánvalóan eltorzított választási eredmény olyan helyzetet teremthet, amelyben a felháborodott szavazók utcai nyomásgyakorlással kényszerítik ki a változást. Ezt a lehetőséget komolyan kell venni, és adott esetben az ellenzéknek fel is kell rá készülnie. Ugyanakkor látni kell, hogy ennek a forgatókönyvnek a sikeréhez szükséges politikai háttérfeltételek nem különböznek lényegesen a mai ellenzék választási győzelméhez szükséges feltételektől: a rezsimváltás mindkét útja, a szavazófülkén és a köztéren át vezető is, azt feltételezi, hogy az ellenzéki érzelmű szavazók politikailag mobilizáltak, és szilárdan hisznek a rezsimváltás lehetőségében. Ha ezek a körülmények nem állnak fenn, akkor nem lesz elég ember az utcán, és az utcai nyomás sem lesz elég a váltás kikényszerítésére. Abban a helyzetben viszont, amikor elég ember kivihető az utcára, alighanem elegen elmennének szavazni is. Akárhogy is, nincsen a rezsimváltásnak olyan életszerű stratégiája, amely nem feltételez országos mobilizálást. Ha ezt felismerjük, akkor belátható, hogy óriási hiba volna kihasználatlanul hagyni a választások közeledtének természetes mozgósító hatását. Ha ebben a helyzetben az ellenzék bojkottra hív fel, akkor nemcsak a kormányváltás választói útjáról mond le, hanem valószínűleg a köztériről is.
