Két bolygó találkozik:
– Hogy vagy?
– Ááá, ne is kérdezd! Homo sapiensem van.
– Nem baj, az is elmúlik.
Március eleje. Találkozgatunk a könyvtervezőmmel. Szépen tud köhögni. Néhány nap múlva én is teljesen hasonlóan köhögök.
Gyorsan bevásárolok, mielőtt kinőne a koronám. Azt mondják, május közepéig-végéig tart a para, így többször fordulok. Mire a Homo sapiens a nejlonzacskóktól görnyedve felért a második emeletre, Parazitává változott…
Egy parazita vagyok a sok közül. Történhet már bármi velem, nem érdekel. Csak még ezt a könyvet szeretném befejezni, meg a lemezt. A Csak még… Nem lenne jó, ha nem tudna megjelenni… csak azért, mert meghaltam. Magamat nem féltem.
Most már úgy bespájzoltam, hogy laza aszkézisben elég lesz ennyi cucc. Gyors számolás. Mindennap egy darab bonbon, délután négykor. Elég kell, hogy legyen.
Szépen fogyok. Durván köhögök. A felettem lakó lakó („felettes énem”) idegesen járkál, amikor elkezdődik az esti köhögési rohamom. 21 órától kb. éjjel 1-ig fuldoklok. Hallom a lépteit, és elgondolom, hogy már a határán van annak, hogy mentőt hív rám.
Azt már nem! Nem akarok „állami gondozásba” kerülni. Kórházba nem megyek. Órákat állok a zuhany alatt, a párában kevésbé köhögök, a víz csobogása elnyomja a hörgésemet.
Bevetek mindent, amit tudok. Pránanadizom magam, jógalégzéssel, ászanákkal csitítom a pánikot és a fizikai tüneteket. Wick-krémmel „wixelem” a tenyeremet és a talpamat.
Talpmasszázs közben egy erotikus versikét kezdek el fogalmazni. Valami olyasmiről szól, hogy végighaladni a reflexzónákon, az olyan, mintha egy férfit masszíroznék, fejtől indulva lefelé. Tökéletes kis mű születik. De aztán kitörlöm a gépemről, hogy ne akadályozza a testi-lelki gyógyulásomat ez az immorális versike.
Kár érte, nagyon kedves mű volt. Elgondolkodom, hogy mi lenne, ha gyerekzenélés mellett kifejlesztenék egy szürreális-erotikus irodalmi működést. Vagy éppen egy ponyvás pornográf sci-fit. Persze álnéven. (Rutkai Boris Vian). És csak halálom után lepleződnék le. Meg hát a szüleim mit szólnának hozzá, ha kiderülne, hogy miket írok, gondolok? Még mindig gyerek vagyok. 47 évesen.
Én meggyógyultam, de még rajtam van a pánik. Téli piros kesztyűben nehezen, reszketve húzom ki a bankkártyát a bukszám redőiből (ez is már kicsit pornós, kezd minden az lenni, ha arra teszem a fókuszt). Hazaérve Domestosszal áttörlöm a bankkártyát. Szerencsére működik azután is.
Maszkot vicces anyagból varrtam. Kozmoszkék alapon neonszínű szörnyek, akár vírusok is lehetnének, olyan aranyosan ijesztőek. Bélésnek szétvágok egy melltartót (úgysem lesznek most melltartós koncertek jó ideig), a szivacsát is felmetszem, hogy ne legyen túl öblös. Összebuherálok valami olyasmi álarcot, ami leginkább egy kisfiú fürdőbugyijára hasonlít.
Március eleje óta lehet napozni az erkélyen. Ha túl nagy a sugárzás, felveszek egy zsiráf álarcot, ami még farsangról maradt.
Szépen hozzábarnulok. Feri bácsi a mellettem lévő erkélyen nagykabátban, kalapban és fekete napszemüvegben tolja. Szép kis kontraszt vagyok a pánt nélküli melltartómban, kisbugyiban. Nem tudom, Feri bácsi lát-e engem. Úgy csinálok, mintha nem látna, és néha súlyzózok is ebben a kevéske ruhában.
A másik erkélyen a cigiző lány „él”. Kevés ember van, akit nem szeretek a Földön, de vele nehezen tudnék megbarátkozni, mert mindig akkor cigizik, amikor éppen kimegyek az erkélyre vagy szellőztetni szeretnék.
Felhívok egy női gurut, hogy hogyan kell csinálni a Menedékfa leborulást. Ez egy buddhista gyakorlat vizualizációval egybekötve. A női guru elmeséli, hogy ki hol ül a Menedékfán: jobbra tőlem anyu, balra apu, mögöttünk az összes érző lény. A fa és köztem pedig az ellenségeim vannak. Kérdezem, kik az ellenségeim. Hát azok, mondja a női guru, akiknek még nem tudtál megbocsátani. Gyorsan végiggondolom a listát, exanyósomnak már megbocsátottam, remélem, ő is nekem, ki van még…? Nincs más. Mondom neki, hogy baj van, mert nincsenek olyanok, akiknek ne bocsátottam volna meg. Együtt röhögünk.
Aztán eszembe jutnak a történelmi és kortárs politikusok, akiknek még nem tudtam megbocsátani… Meg a cigiző lány. Majd az el karantinói kisvasút képe zakatol be a fejembe. A három erkély: Feri bácsi ül az egyik kupéban, a másik vagonból én bambulok ki, a mozdonyban meg a cigiző lány. Így nyer értelmet az örökös füstölése.
Milyen furcsa: még a járvány előtt kitalált új albumom borítójára két koronás figurát festettem, Kukutyin város színházát pedig Teatro Coronariónak hívják. A Teatro Coronariót egy folyton vissza-visszatérő álmomról neveztem el. Misztikus kinézetű, félig múzeum, félig színház építmény, ahol életem képei, pompázóan színesen, mint a festményeim, fénylenek, világítanak a falakon.
Elkezdtem kijárogatni, napozni a közeli temetőbe. Jó bringázni az akác- és gesztenyevirág-illatban. Ez írtam ott:
Akácot inhalál
ki temetőben halál
helyett: életet talál
