Akit az istenek el akarnak veszejteni,
azzal legelébb az eszét veszejtik el.
(Római bölcsesség)
Az államot már régi idők óta szokás hajóhoz hasonlítani, amely - legalábbis Párizs optimista címerfölirata szerint - hányódik, de nem süllyed el. A magyar Respublika viszont az utóbbi időben egyre inkább a "bolondok hajója" metaforáját juttatja eszünkbe: csakugyan, mintha csupa bolond utazna rajta és próbálná irányítani, legalábbis míg el nem süllyed. E metafora említésével azonban nem kívánjuk magunkat a haza bölcsének láttatni - a szerepre van éppen elég jelentkező -, amit magunknak vindikálunk, mindössze a józan paraszti ész.
A jelenlegi összes zűrzavar kezdete és kútfeje természetesen a március 9-i népszavazás, illetőleg a magas részvétel és az "igen" szavazatok nagy aránya. Ezek nagyobbik része a jobboldali törzsszavazóktól származott: ők eleve azzal az ígérettel mentek szavazni, hogy utána a kormánynak majd "futnia kell". De ez szokásosan csak nagyjából 2 millió ember. Hozzájuk odacsapódott most újabb egymillió: úgymond "baloldaliak". Helyesebb azonban azt mondanunk, hogy baloldali populisták, akik most összetalálkoztak és fraternizáltak a jobboldali populistákkal - éppen ez lenne ama bizonyos "új többség". Vidéken föltűnő volt, hogy a roma polgárok most az átlagosnál nagyobb arányban szavaztak, a nyugdíjasok körében pedig párhuzamosan csaknem 10 százalékpontot esett a szocialisták hagyományos népszerűsége: jellegzetes tünetek arra nézve, mily nagy mértékben át vannak hatva "baloldali" rétegek a primitív modernizáció- és polgáriságellenességgel. Azonban a valódi baloldal legfontosabb föladata, küldetése Magyarországon immár egy évszázada: az ország modernizálása és a fölzárkózás a polgárosodáshoz. És ennek a modernizációnak és polgárosodásnak van ellene minden, jobb- és baloldali populista: a paternalista állam (Ferenc Józseftől Horthy Miklóson át Kádár Jánosig) hívei. Közöttük az osztogató állam a népszerű, s hajlamosak elfelejteni, hogy az ilyen államnak előbb vagy utóbb fosztogatnia is kell, esetleg majd éppen őket. Hogy ilyen mentalitás mellett az állam akár csődbe is mehet, ezzel végképp nem törődnek, pedig a nemzetközi pénzvilágnak már a népszavazás eredménye elegendő volt, hogy az országot biztonsági szempontból negatívvá minősítse át.
*
A népszavazás eredménye máig tartó pánikhangulatot idézett elő a két - akkori - kormánypártnál, sőt még az addig bátran viselkedő konzervatívoknál is, akik most lecsatlakozni látszanak az egy tábor egy zászlaja alá. Az eredmény ugyanis állítólag meghökkentő volt. Ugyan miért? Nem erre lehetett már eleve számítani? A díjak bevezetése normális és helyes lépés volt, mely a kezdeti ellenállás után egyre inkább elfogadottá vált, s melynek a szakértők által kimutatott anomáliáit folyamatosan ki lehetett volna küszöbölni. Az ugyanis nyilvánvalóan lehetetlen, hogy komoly reformok ügyében már előzetesen biztosítani lehessen a választópolgárok teljes körű támogatását minden részletkérdésben - amint ezt korábban is számosan követelték, most utólag pedig még többen. Akik azzal vádolják az eddigi kormánypártokat, hogy nem jelentették be előre (még a választási kampányban) a később meghozott intézkedéseket, vagy a bolondságig naivok, vagy álnaivok. Amikor a népszavazási kudarc után a két koalíciós párt - szánalmas módon egyébként - azon kezdett vitatkozni, hogy melyikük forszírozta jobban a rendszabályokat, a sajtó egy pillanat alatt előásta a választási programok idevágó passzusait, melyekből a későbbi intézkedések logikus és direkt módon következtek. (Minek folytán tehát a választásokat egyáltalán nem "megtévesztéssel" nyerték meg.) Abban a pillanatban azonban, amikor az Alkotmánybíróság meghozta a döntését, de legkésőbb az egészségügyi törvény elfogadásakor a vizit- és napidíjakat vissza kellett volna vonni. Ugyanis a döntéssel nyilvánvalóvá lett, hogy nem fognak beérni a pozitív hatásaik, hogy ennek folytán a népszavazás eredménye e két kérdésben előre lefutott (a tandíjkérdés önmagában nem mozgósított volna tömegeket), s az erőket akkor nem erre kellene koncentrálni, hanem a már beígért népszavazásra az egészségügyi törvényről. A visszavonás vagy legalább a népszavazás bojkottja helyett azonban, különösen a liberálisok, egyenesen mozgósítottak a részvételre - pedig ha nem teszik, a részvételi arány csak 41 százalék lett volna, vagyis jóval alatta marad a normális (jelenleg ugyan hatályon kívül helyezett) érvényességi küszöbnek.
Ami azóta történt és történik, ennek a pánikhangulatnak a folyománya ilyen vagy olyan formában. A népszavazás közvetlen eredménye például az a nyilvánvalóan reális azonnali probléma lett, hogy hogyan pótolják a kieső díjakat. A pénzügyminiszter ekkor elvileg jogosan kijelentette, hogy nincs rá pénz a költségvetésben, s a kormányfő, hogy nincs rá szándék, elvégre a díjakat nem a kormány törli el. De talán jobb lett volna valami ilyet mondaniuk: ugye nem akarják a betegek, hogy legyen kisebb a gyógyszerár-támogatás? Ugye nem akarják a hallgatók, hogy legyen kevesebb az ösztöndíj? A háziorvosok, legalábbis egy bátor részük, kiálltak a vizitdíj mellett, éppúgy a rektorok a részhozzájárulás mellett - a népszavazás eredményéről ők nem tehettek, joggal vártak tehát valamiféle kompenzációt. A háziorvosok működésének finanszírozására bevezetett új intézkedések, bár megoldják a problémát, úgy tűnik, valóban nem automatikus pénzpótlást jelentenek: azt azonban nem ártana elmagyarázni - éppen a korábbi álláspont jogosságának megértetése miatt -, honnan csoportosították át a pénzt.
A következő, sokkal súlyosabb következmény azonban az új egészségügyi törvény ("pénztártörvény") ellehetetlenülése volt. Ha a márciusi referendum nincs, a beígért népszavazáson a törvény komoly eséllyel nyerhetett volna. (Legalábbis jó előkészítés esetén, amivel persze a korábbi látszatkampány nemigen biztatott: azt a pofonegyszerű tényt sem tudták a "kétszeres díjfizetést" fölhánytorgató embereknek elmagyarázni, hogy a rendszerváltás előtt nem volt igazi járulékfizetés, amióta pedig volt, folyamatosan inflálódott.) A referendum eredménye által teremtett hisztérikus közhangulatban azonban erre már nem volt semmi esély; nem beszélve a lehetséges befektetők érthető visszariadásáról. E tényekkel szembe kellett nézni, s a korábban - kevésbé lényeges kérdésekben - elmulasztott tervszerű visszavonulást most végül pánikszerűen megtenni: a törvényt, hiába szavazta meg kétszer is az Országgyűlés, valamilyen módon nyilvánvalóan vissza kellett vonni.
*
És ezzel elindult a lavina. A pánikba esett szocialisták lecsillapítására a kormányfő, a törvény visszavonásának előjátékaként, felrúgta - legalábbis részlegesen - a koalíciós megállapodást. Nem azzal, hogy menesztette, szerencsétlen módon prezentálva egyébként, az általánosan bűnbakká tett egészségügyi minisztert, hanem hogy kijelentette: most közösen kell jelölést tenni egy, a liberálisoknak átengedett tárca élére. A liberálisok erre, ahelyett, hogy hatásosan protestáltak volna, usgyi, kiléptek a koalícióból. De nem ám az említett tényleges sérelmek miatt, hanem úgymond "elvi" okokból: az egészségügyi törvény, illetve általában a reformpolitika föladása miatt. Amit az első közös kormányzás idején kellett volna megtenniük, most tették meg, fölöslegesen. Nem maradhattak egy olyan koalícióban, mondják, amelyben nem tudták keresztülvinni egyetlen elképzelésüket sem. Nos, ha a koalíciós partner miatt nem tudták keresztülvinni őket, akkor tényleg nem maradhattak. Csakhogy a dolog most nem kizárólag a szocialistákon múlt és múlik. Habár a szocialista pártban csak egy maroknyi elit képviseli a valódi, modern szociáldemokráciát, s amúgy a pártban nyüzsögnek a kriptokommunisták és a narodnyikok, a régi vágású bürokraták és legjobb esetben a régimódi szocdemek, itt most mégiscsak egy megkerülhetetlen objektív helyzet állt elő. (Szemben az olyan korábbi esetekkel, amikor tényleg a szocialista párt fegyelmezetlensége és tehetetlensége miatt váltak reménytelenné értelmes lépések, például adóügyekben, vagy éppen az egészségügyi törvény körüli huzavonával.) A helyes - és hosszú távon egyedül kifizetődő - politika kétségkívül az elvi politika, de az nem elvi politika (merthogy nem politika, hanem doktriner vakság), ha valaki fejjel megy a falnak. Ha a szocialisták benne volnának, talán meg lehetne menteni a pénztártörvényt? Ha benne volnának, lehetne adócsökkentést végrehajtani a szociális kiadások elviselhetetlen megnyirbálása nélkül? Mert ha nem - ami az előbbiről nyilvánvaló, az utóbbiról meg hozzáértő közgazdászok mondják -, akkor miről szavalnak?!
*
Most a szocialisták és a liberálisok egyaránt arról fecsegnek, hogy végre visszatalálhatnak a saját értékeikhez. Ez őrült beszéd, és még csak rendszer sincsen benne. A magukat most fölszabadultnak érző szocialisták azt értik a saját, úgymond baloldali értékeiken, hogy megszabadulnak a liberálisok által rájuk kényszerített reformpolitikától, végleg bedarálják és lehúzzák a mocsárba a "liberális ügynök" pártelnököt, hogy aztán majd tőle is megszabaduljanak - és ezzel szépen eltűnnek majd a történelem közismert süllyesztőjében. A magukat most fölszabadultnak érző liberálisok azt értik a saját értékeiken, hogy megszabadulnak a szocialisták által rájuk kényszerített realitásoktól, s ha mégis visszatérnének egy bármilyen formájú koalícióhoz, akkor annak az "áruló" miniszterelnök feje lenne az ára - újmódi jakobinus magatartásuknak valószínűleg ez a legostobább eleme, hiszen ki a csuda lehetne megfelelőbb szocialista politikus a számukra?!
A kisebbségi szocialista kormány és a kormányfő ígérete szerint az ország fölemelésének programját próbálja követni - ahogy lehet, és amennyire lehet. Nagyobb reformokat az adott helyzetben egyszerűen nincs módja ugyanis véghezvinni, és nem azért, mert nem akarna vagy nem tudna. A közigazgatási reform, amihez ugyebár kétharmados többség kellene, rég lekerült a napirendről. Az egészségügy reformjáról folyó cirkuszt éppen most szemlélhetjük. Csaknem ugyanez a helyzet az oktatás reformjával is. Maradna még az adórendszer: és valóban, minden párt szinte minden politikusa hord a tarsolyában egy idevágó csodaszert, melynek fő hatóanyaga a minél nagyobb arányú adócsökkentés lenne. A szakértők szerint azonban ez aligha lehetséges, hanem csak az, hogy a konvergenciaprogram szigorú betartatása mellett lehetőleg minél több ponton egyszerűsítsék és ésszerűsítsék a rendszert. És valójában ez az értelme általában is a kisebbségi kormányzásnak: annyit javítani a jelenlegi katasztrofális helyzeten, amennyit lehet. Az alternatíva ugyanis az előre hozott választások kiírása, és ezt a jelenlegi helyzetben, amikor a jobboldali-populista fiatal desperádók kétharmados többséget is szerezhetnének, a köztársaság egyetlen elkötelezett híve sem akarhatja.
*
Nem akarják persze a liberálisok sem. Helyzetük azonban éppen emiatt rosszabb a szocialistákénál - nekik aztán tényleg gúzsba kötve kell táncolniuk. És ez a tánc sajnos már komikus hatást tesz. Ugyanis úgy kell eljátszaniuk a "konstruktív ellenzék" szerepét, hogy valójában egyáltalán nem lehetnek ellenzékiek. Már az iszonyúan kínos, hogy e helyzetbe saját maguk hozták magukat, de ráadásul e képtelen "ellenzékiség" miatt még a jobboldali gúnykacajokat is kénytelenek naponta elviselni. Így aztán időnként fölvetődik bennük a koalíció esetleges helyreállításának lehetősége - ami azonban, attól tartunk, már nem komikus, hanem bohózati lenne. Így talán egyetlen normális lehetőségük maradt: az esetenkénti döntések cirkusza helyett egy hosszú távú elvi megállapodás kötése a szocialistákkal arról, hogy mit tudnak támogatni és mit nem - milyen föltételekkel támogatnák például a költségvetési törvényt. Egy ilyen megállapodás egyszersmind stabilitást kölcsönözhetne a kisebbségi kormánynak, márpedig sokan éppen a nem kellőnek érzett stabilitás miatt lennének hajlandók elfogadni az előre hozott választásokat.
Ezeket nem a mostani kormány és kormányfő érdekében kell megakadályozni. Ha a kormánynak illetve a kormányfőnek az ország érdekében azt az áldozatot kell meghoznia, hogy visszalép, bizonyosan meg fogja tenni (hiszen már fölajánlotta). Valóban kérdés, hogy milyen esélyei lennének mint újbóli miniszterelnök-jelöltnek, miután - zseniális - őszödi beszéde nyomán jobboldali ellenfelei sikeres lejárató kampányt folytattak ellene, baloldali elvtársai pedig meg sem próbálták megvédeni. (Ne feledjük: közöttük bujkál a beszéd kiszivárogtatója.) A jobboldali vezér egyik legutóbbi megnyilatkozásában éppen e beszéd kapcsán azzal büszkélkedett: ő profi politikus, a miniszterelnök pedig nem az. Valóban. A profi politikus naponta elmondhat minimum egy hazugságot, de ettől még kijelentheti, hogy ő soha nem hazudott, és nem szakad rá a mennybolt. A nem profi politikus viszont, bár egyetlen hazugságot sem tud senki rábizonyítani, egy meggondolatlan szónoki fordulata nyomán beteges hazudozónak állítható be. Amint Machiavelli írta: "Mindenki látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójábanÉ mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy." (A fejedelem, XVIII. fejezet.) A profi politikus machiavellista. A Vezér ezt bizonyára dicséretnek fogja föl.
Az új Hegypárt és a régi Mocsár nagylegényei mégis jól gondolják meg, mikor és hányszor érdemes - amúgy nem létező - erejük fitogtatása céljából leszavazni a kormány és a kormányfő javaslatait, s hogy voltaképpen mire is mennének a kormány vagy a kormányfő megbuktatásával! A jobboldali populisták győzelmét a 2010-es választásokon ugyan már elég régóta lehetetlennek látszik megakadályozni (nem véletlen, hogy a jobboldali nyomulás és helyezkedés a legkülönbözőbb területeken folyamatosan zajlik, a médiától a bíróságokon át egészen az akadémiáig), nem mindegy azonban, milyen arányú lenne a győzelmük. A kisebbségi kormányzást tehát mindenképpen folytatni kell addig, amíg 1.) az eddig gondosan titkolt jobboldali-populista program minél több eleme nem kerül napvilágra, és 2.) nem múlik el kétharmados többségük megszerzésének veszélye.
*
Ami az 1.) pontot illeti, talán mégiscsak jó tudni a választóknak, hogy voltaképpen kire és mire szavaznak. Az újabban kiszivárgott vezéri kijelentések szerint ő két dologra büszke: az ún. Széchenyi-tervre és a Nemzeti Színházra. Hozzátehette volna még a koronaúsztatást... No, és miféle gazdaság- és szociálpolitikát fognak folytatni? Hát ugyanazt, amit annak idején! Leállítják a nagyberuházásokat, mint az autópályák és a metró, merthogy azok "állami umbuldák" - holott ugyebár, aminek helye van, az csak az ő magánumbuldájuk lehet. Újraindítják ellenben a "Széchenyi-tervet", vagyis az általuk teremtett és hozzájuk hű új középrétegek babusgatását - nyilvánvalóan az autópályákon és a metrón megspórolt pénzekből. Ugyanezeket fogják még tovább pátyolgatni az adó- és családtámogatások új (azaz régi) rendszerével is - a nyugdíjasok és egyéb rászoruló rétegek rovására. (Ezek alamizsnaként megtarthatják a népszavazáson megőrzött "ingyenes" egészségügyet.) És végül adócsökkentéssel fognak új munkahelyeket és föllendülést teremteni a semmiből - nyilván ugyanazzal a (nem létező) eredménnyel, mint akkor. Akár a Bourbonok.
A 2.) pont a lényegesebb azonban. A márciusi népszavazás legsúlyosabb eredménye tudniillik az volt, hogy megnyitotta az utat a parlamentáris köztársaság bomlásának irányába. A törvény és a rend köztársaságának helyébe így most - ha a tendenciát, a kisebbségi kormányzás lehetőségeinek okos kihasználásával, nem sikerül megfordítani - a tömegek és a demagógok közvetlen és korláttalan, anarchisztikus "demokráciája" léphet, melynek folyományaként az állam hajója végképp kormányozhatatlanná válik: már az Országgyűlés föloszlatásáról kívánnak népszavazást tartani. (A desperádóvezér új politikatudományi fogalomalkotása szerint már most "államválság" van, vagyis a hajó már most kormányozhatatlan: ő csak tudja, hisz' maga teszi azzá.) Ezt a közvetlen népakaratot pedig - ahogyan a történelemben ez szabályszerűen mindig bekövetkezett - egy, ha remélhetőleg nem is diktatórikus, de a legjobb esetben is autokratikus hatalom létrejötte követheti. Ha a desperádószövetség kétharmados többséget szerez, amire a megbolondított választók kegyéből jelenleg megvan az esélye, "alkotmányozni" fog. Õk ugyanis nem bolondok, szemben azokkal, akik önkorlátozást várnak tőlük - hiszen ők tudják, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik, és ha úgy akarják, akkor egy hét az három hét, az éves költségvetés meg két évre szól. A "Magyar Moncloa-paktum" hangzatos jelszava alatt eddig csak homályos gazdasági terveket emlegettek, politikai javaslat egy hangzott el: a Kárpát-medencei nagy magyar összefogás. Lehetséges perspektívák: a népszavazási szabályok megváltoztatása (velük ne packázzon senki!); az állampolgárság és a választójog megadása a határon túli magyaroknak (amivel húsz évre beássák magukat a hatalomba); a keresztény hitvallás alkotmányba iktatása (másodrendű állampolgárrá téve ezzel a polgárok felét).
Aztán lehet, hogy csinálnak majd valamiféle reformokat is. Mert az égető kérdéseket végül is előbb-utóbb meg kell oldani, és ha nem demokratikusan, akkor diktatórikusan vagy autokratikusan. Csak annak az ára több lesz, mint 300 forint.
