A felrúgott háborús veterán és az eltűnő nagy tesó
Európa a jelek szerint tanult Winston Churchilltől, és elkerüli a chamberlaine-i pária szomorú történelmi sorsát. A legendás brit miniszterelnök azt vágta akkor még elődje fejéhez az 1938-as müncheni „békekonferencia” után (amikor a franciákkal együtt Hitler karjaiba dobták Csehszlovákiát), hogy „választhatta volna a tisztességet és a háborút, de a becstelenséget választotta és megkapta a háborút”. Donald Trump – jelenlegi tudásunk szerint, bár nála még az se biztos, ami már volt – szövetkezése Putyinnal Ukrajna elveszejtésében a jelek szerint felrázta a kontinens demokratikus vezetőit. Ebben talán nem csupán maga a tény, a felháborítóan immorális döntés játszott szerepet, hanem annak körítése is. Amit Trump és „vice Vance” egy hete művelt Volodimir Zelenszkijjel az Ovális Irodában, nem más, mint ha – hogy amerikaiak is értsék – két suhanc az utcán kínlódó háborús veterán karja alól kirúgja az elvesztett láb miatt hordott mankót; hangosan vihogva, jól szórakozva a szerencsétlen hős földre rogyásán és kétségbeesett, fáradt tekintetén. Arrafelé ezért lincselés járhat.
Az eddig történtek alapján nem megalapozatlan a remény, hogy Európa észhez tért és végre cselekvésre szánja el magát. Mert abban az egyben igaza volt Trumpnak, hogy az európai NATO-szövetségesek a görög-török rivális kettős és újabban a lengyelek kivételével elfogadhatatlanul végigaludták az elmúlt évtizedeket, de legkésőbb a 2014 (a szovjetek első krími és donbaszi területfoglalása) óta eltelt bő évtizedet. Tényleg úgy viselkedtek, hogy ha baj lesz, legfeljebb jön a nagy tesó és segít. Már Obama is nehezményezte ezt, de alighanem Trump brutális gátlástalansága is kellett ahhoz, hogy Európa ráébredjen: saját kezébe kell vennie védelmét. A bejelentett 800 milliárd eurós felfegyverzési program, az európai hadiipar feltámasztása és piacának megteremtése sajnos elkerülhetetlen. Az ehhez vezető út ismét rendkívül randa folt a merkeli életműn, bizonyságául annak, hogy a megbékítés (appeasement) nem csak Hitlerrel, hanem a Putyin-féle mai gazemberekkel se vállalható.
Eddig éles vita folyt arról, hogy meddig terjedjen az EU egységesebbé válása. A közös haderő elutasítása nyomasztóan nagy volt – gyanítom, hogy Orbán korábbi meglepő pártoló álláspontja inkább annak szólt, hogy nulla realitása miatt veszélye sincs a „szuverenitás” újabb csorbulásának. Most azonban aligha kerülhető meg az „én házam az én váram” felülvizsgálata: ha a haderőtervezés és -fejlesztés, a fegyvervásárlások a jelenlegi módon, nemzeti színekben megy tovább, akkor a megduplázott vagy annál is nagyobb mértékben megnövelt védelmi kiadások úgy roppanthatják meg országok gazdaságát, hogy közben esetleg alig javul a kontinens összesített katonai képessége. Muszáj lesz országról országra végigrágni, ki miben jó, mit és mennyire kell fejlesztenie, ezeket aztán precízen összehangolni, és akkor talán kevesebb pénzből is elérhető lesz a cél.
Azért is, mert Trump minden szava és felsejlő szándéka – különösen az, hogy ha lesznek nyugati békeerők Ukrajnában, rájuk nem lesz érvényes a NATO kollektív védelmének sarokpontja, az 5. cikkely – azt vetíti elő, hogy az észak-atlanti tömböt, ha jogilag meg is marad, lényegében a megszűnés fenyegeti. És Európa vezetői ezt mintha felismerték volna. A jelenleg húsz országra kiterjedő ukrajnai „hajlandók/tettrekészek koalíciója” (coalition of the willing) már most túllép az EU keretein, és befogad olyan országokat, mint az uniós tagságot makacsul elutasító Izland, a brexittel távozott Nagy-Britannia, rajtuk kívül Kanada, Ausztrália. Utóbbiak csatlakozása azt mutatja, hogy az „ukrajnai” brit-francia (katonai) tengely köré villámgyorsan új transzatlanti erőközpont szerveződhet. Amely már politikai súlyában is vetélkedhet Amerikával.
„Vége van, kicsi”
Jó lesz ez Magyarországnak? Annak alapján amit most látunk, aligha. Manfred Weber európai néppárti elnök szavai („elegünk van Orbánból”) messze túlmutatnak az Ukrajnával kapcsolatos állásponton. Mintha az elmúlt évek összes haragja szakadt volna ki Orbán eszmetársából és politikai „nagykabátjából” személyes ellenségévé is vált bajor CSU-vezetőből. Nagyjából 2017 óta kezdtek beszélni a „kétsebességes Európa” modelljéről, amelyben lennének mélyen elkötelezett unió-hívek és olyan tagok, amelyek csak laza gazdasági kapcsolataikban osztoznak az EU közösségében. Ez a terméketlen vitába (hetedik cikkelyes eljárás) süllyedt kötélhúzás azonban most új értelmet nyerhet és azzal fenyeget, hogy hazánkat a formális tagság megtartásával a kakasülőre száműzik. A pénzügyi támogatások de facto megszüntetésén túlmenően Magyarország lényegében kisodródhat a közösségből. Orbán ugyan azt jövendölte magabiztosan még pár hete is, hogy „nem kell kilépni belőle, szétesik az magától”, az EU most hátára veheti az egész politikai Európát és távoli országokkal kiegészülve új hatalmi központtá válhat. Erősebbé, mint eddig bármikor, kivetvén magából a felszámolására az ellenséggel szövetkezőket. (Akik száma látványosan csökkenni látszik azzal, hogy Szlovákia máris kifarolhat Orbán mögül. Fico, aki ugyanolyan elvek nélküli opportunista, mint Orbán, alighanem felismerte: „vége van, kicsi”, veszteshez csatlakozni rossz üzlet. Nem szavazott nemmel az ukrajnai csomagra, „elérte”, hogy a szövegbe bekerült: az állam- és kormányfők felszólítják az Európai Bizottságot, Szlovákiát és Ukrajnát, hogy tegyék intenzívebbé az erőfeszítéseket a gáztranzit megoldására. A nesze semmi, fogd meg jól fordulattal nem megy haza üres kézzel, de nem áll keresztbe az úton. Orbán annyira belebonyolódott a szovjetpárti handabandába, hogy ezt is elutasította.)
Ha tehát úgy forogja ki magát világ, ahogyan most látszik, akkor Európa másodjára tehet tanúbizonyságot arról, tanult a múltból. Két világháború terhével három lépésben felépítette, majd kiterjesztette az EU-t, felismervén, hogy az együttműködés és a közös érdekek tárgyalásos összecsiszolása a béke garanciája. Most pedig, ha erős késéssel is, ráébredtek arra, hogy ukrán barátainkkal magukat védik meg, akkor is, ha ehhez a nyolcvanéves szövetségi kapcsolatot kell feláldozni. Most már rajtunk múlik, hová tartunk. Az újszovjet szörnyeteg szputnyikja (útitársa) leszünk vagy követjük nemzeti érdekünket.
(Címlapképünkön: Keir Starmer brit miniszterelnök, Volodimir Zelenszkij ukrán és Emmanuel Macron francia elnök a londoni Lancaster-házban rendezett védelmi csúcstalálkozó többi résztvevőjével 2025. március 2-án. Fotó: MTI/EPA/AP pool/Christophe Ena)
