Ekképp az öntudat
Belõlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerû,
Fontos merény kifordul medribõl
S elveszti "tett" nevét.
(Shakespeare)
A most talán sorsdöntõ kongresszusra készülõ MSZP: utódpárt, az MSZMP utódpártja. Az MSZMP úgyszintén utódpárt volt: az MDP utódpártja. Az MDP azon-ban ugyancsak utódpárt volt: a KMP/MKP és (legalábbis formálisan) az MSZDP/SZDP utódpártja. Mindezen pártok célja a szocializmus megvalósítása volt, még ha ennek mivoltáról és a megvalósítás mikéntjérõl eltérõ volt is a véleményük, s még ha - ezt azonban érdemes jól az elménkbe vésni - a "szociáldemokrata" szóban a "szociál" elõtag nem a "szocialista", hanem a "szociális" jelzõt képviseli. A szociáldemokrácia olyan szociális demokráciát követel ugyanis, amely nem pusztán formális-politikai, hanem tényleges-társadalmi jellegû. A szocializmus qua szocializmus ehhez képest egy utópikus távlatot jelentett: ezért mondotta Bernstein, hogy a végcél semmi, a mozgalom minden. De ez ne tévesszen meg bennünket: a szocializmus ettõl még végcél maradt. Amikor 1919-ben a KMP és az MSZDP egyesült, ennek alapja az az érvelés volt, hogy hiszen szociáldemokraták és kommunisták végül is mindketten szocialisták, csak az elõbbiek parlamentáris úton, az utóbbiak forradalmi eszközökkel kívánják a célt megvalósítani: a végbement hatalomátvétel nyomán azonban e különbségtétel már irreleváns, mert a végcél ugyanaz. Amikor 1948-ban a német szociáldemokrácia megemlékezett a Kommunista kiáltvány kiadásának 100. évfordulójáról, egy plakátjukon Marx és Engels, valamint a kiáltvány volt látható, ezzel a szöveggel: "'k megálmodták, mi megvalósítjuk!" - és ez nem is volt csoda egy olyan szituációban, amelyben (1947: ahleni program) a konzervatív CDU is a nagybankok és kulcsiparágak államosítását követelte, s Adenauernak kemény munkájába került ezt az erhardi "soziale Marktwirtschaft", a szociális piacgazdaság - azóta hatalmas karriert befutott - koncepciójára mérsékelni. A Német Szociáldemokrata Párt, az SPD godesbergi programja, mely lemondott a szocializmus utópiájáról, és elfogadta a szociális piacgazdaság koncepcióját, ezzel párhuzamosan pedig a munkáspárti jelleg helyébe a baloldali néppárt koncepcióját állította, a centenárium után 11 év múlva következett.
H
A szocializmus fogalmán alapvetõen két dolgot érthetünk. Egy termelési szocializmust és egy fogyasztási szocializmust. Mindkettõt megpróbálták már megvalósítani, s mindkettõrõl bebizonyosodott, hogy - legalábbis a ma egyáltalán belátható technikai és társadalmi körülmények között - gazdasági csõdhöz vezet.
A termelési szocializmus elsõ megvalósítási kísérlete még az 1848-as francia forradalmat követõen, Louis Blanc elképzelései alapján létrehozott ún. "nemzeti mûhelyek" rendszere volt, amelyrõl nagyon hamar kiderült, hogy mértéktelenül megterheli az államháztartást, s nem sokkal ezután, tragikus körülmények között, meg is bukott. További közismert kísérletek voltak az ún. "létezõ szocializmus" különféle rendszerei (e fogalom stupid megalkotói nem észlelték: ha valamit külön is létezõnek minõsítenek, épp arra hívják föl a figyelmet, hogy valójában nem létezik), amelyek vagy abban a mértékben tudtak relatíve értelmesen funkcionálni, amilyenben az adott történelmi szituáció hadigazdálkodást tett szükségszerûvé, vagy pedig abban a mértékben, amilyenben folyamatosan föladták eredeti tervgazdálkodásos rendszerüket, s utat engedtek a piacgazdaságnak. Az elõbbinek jeles példái voltak az elsõ világháborús német hadigazdaság, majd a hitleri "négyéves", valamint a sztalini "ötéves" tervek úgyszintén jellegzetesen hadigazdasági rendszerei; az utóbbinak az orosz "új gazdasági politika" vagy a magyar "új gazdasági mechanizmus". A termelési eszközök szocializálása (úgymond társadalmasítása, gyakorlatilag államosítása) és a vele járó ún. tervgazdálkodás azon az áron persze ma is - és bármikor - megvalósítható lenne, hogy tudatosan vállaljuk a vele járó folyamatos gazdasági válságot, csõdöt és vegetálást.
A fogyasztási szocializmus elvileg meghagyja a piacgazdálkodás rendszerét, az ennek alapján keletkezõ jövedelmeket azonban a lehetõ legnagyobb mértékben elvonja, s azután egy központosított államháztartási rendszerben - úgymond igazságosan - újra elosztja. Ennek az újraelosztásnak természetesen igen különbözõ mértékei és formái lehetnek, s valóban lehetséges, hogy megvalósítson valamit a társadalmi igazságosságból. A szélsõséges liberális vagy libertárius nézetek képviselõi ugyan minden ilyesfajta újraelosztást elleneznek, s a progresszív adózást jóformán a rablás egy formájának minõsítik, ámde gondoljuk meg: egyfelõl egy (fiktív) "társadalmi szerzõdés" rendszerében a gazdagok is alávetették magukat a közösség akaratának és a szolidaritás elvének, másfelõl pedig az egész közösség és így az õ érdekük is, hogy a magukra hagyott szegények ne váljanak pauperekké és csõcselékké. A radikális fogyasztói szocialisták azonban a legszívesebben persze egy egalitárius újraelosztást valósítanának meg, habár nem mindig föltétlenül mechanikusan, hanem úgymond a szükségletek mértéke szerint. Tudjuk azonban, hová vezetnek a mértéktelen újraelosztási tendenciák. Elõször is az államháztartás hatalmas deficitjéhez, aminek következtében aztán egy idõ után már nincs mit újraelosztani; másodszor pedig az elvonásoktól sújtottak, illetve a kedvezményezettek oldalán egyaránt jelentkezõ teljesítmény-visszatartáshoz. (Az elõbbiek azért nem hajlandók teljesíteni, mert a mértéktelen adóztatás miatt egy határon túl már nem érdemes; az utóbbiak azért nem hajlandók dolgozni, mert a nyakló nélkül adott juttatások révén munka nélkül is megélnek.) Ez a fölismerés vezetett az ún. "jóléti állam" pazarló rendszerének lebontásához az utóbbi idõkben, éspedig éppenséggel szociáldemokrata pártok által is. Végül pedig, mivel nem egy zárt piacgazdasági rendszerrel van dolgunk, hanem a világon folyamatosan léteznek piacgazdaság elõtti társadalmak, mindig fönnáll a veszély, hogy az esetleg túladóztatott tõkék egy rentábilisabbnak látszó régióba vonulnak át. Ezt megakadályozni csak a szocializálásukkal lehetne (lásd föntebb), s ezzel a kör be is zárul.
De szálljunk most le az elméleti eszmefuttatások magasságából a magyar ugar rögvalóságára. Van itt még bárki is egyáltalán, aki - termelési vagy fogyasztási - szocializmust akarna csinálni?
H
Nos, olyan alkalmasint senki, aki szocialista rendszert akarna létrehozni, e rendszer különféle elemeit azonban naponta követelik bal- és jobboldali populistáink egyaránt. Mi más, mint a termelési szocializmus koncepciójából fakadó elképzelés, hogy lehetõleg minél több vállalat és intézmény (lásd "nemzeti mûhelyek") legyen állami kézben: nemcsak vasút és posta, kórház és iskola, de gyár és gazdaság, tücsök és bogár. Mi más, mint e koncepcióból sarjadó fantazmagória, hogy mindenért az állam legyen felelõs: a ráfizetéses szárnyvonalak üzemeltetéséért, a forgalom nélküli postahivatalok fönntartásáért, a kihasználatlan kórházak finanszírozásáért, az üresen kongó iskolák pénzpocsékolásáért, a bérek folyamatosan kötelezõ növekedéséért és persze minden munkahely folyamatos megõrzéséért, még ha száz év elõtti szinten produkál is? És talán nem a fogyasztási szocializmus koncepciójából fakadó elképzelés, hogy bizonyos termékek és szolgáltatások árát minden körülmények között mesterségesen érték alatti szinten kell tartani (populistáink idevágó fétisei, mint tudjuk, a gázár és az autópályadíj) - akkor is, ha ennek eredménye mértéktelen adóztatás és pazarlás? Félreértés ne essék: a szociális piacgazdaság rendszerében is szükség van álla-mi vállalatokra és intézményekre, olyan esetekben tudniillik, ha ezeket a magántõke nem tudja mûködtetni, de valóban nélkülözhetetlenek; továbbá a szociális piacgazdaság rendszerének egyik értelme éppenséggel az, ha a munkahelyek esetleges megszûnése nem összeomlásszerûen megy végbe, hanem lehetõség van az értelmes munkaerõ-átcsoportosításra; végül a szociális piacgazdaság rendszerében is szabályozhatja az állam, ha föltétlenül szükséges, valamilyen mértékben az árakat. De értsük már meg: mielõtt a szociális piacgazdaság szociális lehetne, elõbb értelemszerûen mégiscsak piacgazdaságnak kell lennie.
H
Így hát a szocializmus kísértete ma is bejárja Magyarországot, bár - istennek hála! - elsõsorban nem a magát (tradicionális okokból) szocialistának nevezõ szociáldemokrata pártban kísért. Jóformán mindenütt másutt azonban igen. Leginkább persze a politikai demagógok hazug szólamaiban - velük azonban itt és most inkább ne foglalkozzunk, mert ez mégiscsak sértés lenne másokkal szemben, akik talán bolondok, de mégsem csalók. Don Quijote indulata tiszteletre méltó, még ha kétségbeejtõ is a szélmalmok ellen intézett rohama. A szélmalmokat ma globalizációnak és modernizációnak hívják, s mindenki a búsképû lovag sorsára van ítélve, aki rozoga fegyverzetével megrohamozza õket. Csak sajnos, míg az elmés nemes kizárólag a maga életét és épségét kockáztatta, a mi búselméjû lovagjaink a másokét is.
Így a különféle "érdekvédõk" persze csakis a saját érdekeiket védik, nem látva tovább az orruknál. Ha ugyanis az állam eleget tesz a követeléseiknek, amelyek célja mindig valamilyen gazdaságtalan vállalat vagy intézmény fönntartása, azt természetesen csak az adófizetõk pénzébõl teheti, minek következ-tében vagy több adót vet ki, vagy értelmesebb céloktól vonja el a pénzt. Figyelemre méltó, hogy a hõs magyar szakszervezeti és egyéb szakmai vezetõk a legritkább esetben lépnek föl a tõke (a magántõke) ellen, hanem mindig csak ott hõsködnek, ahol az államra és a - baloldali - kormányra lehet nyomást gyakorolni - a tõkést ugyanis nem érdekli a közvélemény, a kormányt meg persze igen. Föllépésük célja végsõ soron (akárcsak a ludditák idején) a modernizáció megakadályozása, s így már 15 éve folyamatosan szabotálják sikerrel a közigazgatási, a közoktatási és az egészségügyi reformot. Hogyan is várhatnánk különféle szintû bürokratáinktól, hogy belássák: Magyarországon az európai minta szerint mondjuk 3 régió kialakítása lenne lehetséges, ami automatikusan a mai megyék megszüntetésével és új kistérségek kialakításával kellene járjon? (Így jöttek létre azután a megyerendszert fönntartó mostani álrégiók.) Hogyan is várhatnánk egyre gyengébb színvonalon fölkészült tanárainktól, hogy európai szinten oktassanak, s ne egyre tudatlanabb diákokat bocsássanak útjukra? (Hiába kapták meg a jelentõs béremelést, ha ezért valamit csinálniuk is kéne: "Tud úszni? Nem? És ha megfizetjük?") Hogyan is várhatnánk el burzsoá és nagyburzsoá - adassék tisztelet a kivételeknek! - orvosainktól, hogy az ellenõrizhetetlen és korrupt ingyenességi és paraszolvenciarendszer helyett átlátható és tiszta biztosítási és honoráriumrendszert kívánjanak? (A "hálapénzt" nem hálából adják a gyakran utolsó fillérjeiket kiguberáló betegek, s nem is azért, mert alacsony az orvosok fizetése: valójában a jóindulat és a különféle elõnyök megvásárlására szolgál, s így a helyzeten az sem változtatna, ha az orvosok tényleg megkapnák a legendás 400 százalékos béremelést.) Lenin egyszer állítólag azt mondotta, hogy a szakszervezetek a kommunizmus iskolái. Sajnos úgy látszik, igaza volt.
H
A szakszervezetekkel a klasszikus szociáldemokrata pártok voltak összefonódva; ezek annak idején ugyanis világosan és egyértelmûen a munkások pártja voltak. A modern szociáldemokrata pártok azonban nem rétegpártok, hanem néppártok. Baloldali néppártok természetesen; baloldaliságuk azonban nem azt jelenti, hogy csakis a szegények és a kisemberek érdekeit kell képviselniük. Azt is, sõt elsõsorban azt, ez magától értõdik; de nem csak azt. A szegények és a kisemberek érdekeit adott esetben a politikai jobboldal is képviselheti: a Führer annak idején egész sor intézkedést hozott az érdekükben (aminek csalárd fedezete persze a kezdettõl fogva tervezett rablóháború volt). Egy baloldali néppárt úgy képviseli a szegények és a kisemberek, a bérbõl és fizetésbõl élõk érdekeit, hogy közben az ország, az egész társadalom távlati érdekeit is szem elõtt tartja. Nyilvánvalóan támogatja ezért a minél szélesebb középosztály kifejlõdését is, sõt - urambocsá' - azzal is törõdik, hogy a szociális intézkedései alapjául szolgáló elvonásokkal ne üldözze el a tõkét. Teljes életszint-egyenlõséget vagy akárcsak teljes esélyegyenlõséget nem lehet megvalósítani: egy ilyen kísérlet csak a fogyasztási szocializmushoz és ezzel a gazdasági hanyatláshoz vezetne. (A konzervatívok jogosan bírálták ezeket a kísérleteket, például Nagy-Britanniában.) Amit tenni lehet, érdemes és kell: olyan maximális mértékben megvalósítani az esélyegyenlõség föltételeit, amilyenben azt a gazdasági realitások egyáltalán lehetõvé teszik.
Annak idején volt egy olyan vicc, miszerint a Magyar Szocialista Munkáspártban valójában három párt van: egy "magyar", egy "szocialista" és egy "munkás" párt. Akik ma úgy követelnek baloldali fordulatot az MSZP-ben, hogy vissza akarnak térni a klasszikus szociáldemokrata rétegpárt koncepciójához vagy a populista pénzosztogatás katasztrófapolitikájához, azok valójában a kriptokommunista munkáspárthoz tartoznak. Az olyan nemzeti-szocialista díszpintyek, mint az egykori ideiglenes és az in spe köztársasági elnök, ma a populista jobboldal soraiban díszlenek, s ott is a helyük. Azok, akik modern szociáldemokrata pártot akarnak formálni az MSZP-bõl, semmilyen mértékben nem közösködhetnek sem az egyik, sem a másik iránnyal. A kriptokommunista munkáspárttal nem az kell a fõ bajuk legyen, hogy kommunista hagyományokat követ (bizonyos kommunista tradíciókból, mint például önfeláldozás és puritanizmus, éppenséggel még tanulni is lehetne), hanem az, hogy az egyszer már bekövetkezett csõd perspektíváját képviseli. Viszont ha gyávák megtisztítani eszmevilágukat az oda tartósan beivódott nacionalista képzetektõl, mint például az egységes 15 milliós magyar nemzet kimérája (számolja már meg végre valaki, hány magyar él a világon!), s nem tudnak vele szemben egy valóban republikánus-patrióta nemzetkoncepciót - amit bizony eltanulhatnának a klasszikus szociáldemokráciától - képviselni, a saját sírjukat ássák: a jobboldal nacionalizmusával úgysem tudnak versenyezni, s így csak annak gyõzelméhez készítik elõ a talajt.
Az MSZP immár több mint 15 éve keresi - és nem találja - a helyét. A tehetetlenségi nyomaték vitte eddig elõre, s a magyar választók többségének alapvetõ konzervativizmusa, mely ugyanis helyesen érezte meg, hogy ez az egyetlen valóban konzervatív (a megújulásban is folytonosságot képviselõ) párt Magyarországon. A helyzet azonban megváltozott, az eddigi sodródás nem folytatható. Nem lehet többé az új eszméket beleerõltetni a régi formákba. "Új bort sem töltenek ó tömlõkbe; máskülönben a tömlõk szétszakadoznak, és a bor kiömöl, a tömlõk is elvesznek; hanem az új bort új tömlõkbe töltik, és mindkettõ megmarad."
Az MSZP sokat emlegetett sokszínûsége valójában néppártjellegébõl fakad, s így egyáltalán nem baj: valóban egyaránt kell a munkások és a menedzserek, a tömeg és az elit, az idõsek és a fiatalok pártjának lennie. Az egységet ugyanis nem a szociológiai egyszínûség, hanem az egységes - baloldali - politikai cél kell megteremtse: ez pedig az ország modernizációja, beillesztése a globalizált világ rendszerébe, az elért eredmények és javak lehetõ igazságos elosztása: szociális piacgazdaság és szociális demokrácia. Tudjuk, mindehhez (mint mindenhez) pénz is kell, ámde nem csak, sõt nem is elsõsorban pénz: inkább erkölcsi tisztulás és világos beszéd. "Meg akarjátok nyugtatni a népet?" - kérdezte annak idején a Megvesztegethetetlen, és így felelt: "Beszéljetek vele az igazság és az ész nyelvén!"
Az MSZP különféle tendenciáinak és frakcióinak összeegyeztethetetlensége eddig lehetetlenné tett minden komolyabb változást: a legjobb szándékok is hamvukba holtak. Az elszántság természetes színét mindig halványra betegítette a gondolat, s a kétkedés által minden komolyabb akció elveszítette "tett" nevét. Ideje véget vetni a hamleti töprengéseknek, ideje végre dönteni és cselekedni. Ideje elindulni.
Ha most sikerül eljutni legalább Godesbergig, utána rá lehet majd lépni a mostanság tervezés alatt álló Negyedik Útra is.
