Kovács László megjelenésünk másnapján már nem az MSZP elnöke. Külügyminiszteri megbízatása e hónap végén ér véget.
Ugyanezt a Kovács Lászlót az Európai Parlament illetékes bizottsága ha fenntartásokkal is, de alkalmasnak találta az energiaügyi biztosi posztra.
Az utolsó pillanatig kétséges volt ez: a néppártiak a szocialista Kovácson verték volna el a port azért, mert a baloldaliak elõzõ nap nem támogatták egy szemellenzős olasz homofób biztosi jelölését. De nem: és ez akár jólesõ érzéssel is eltölthet bennünket, Európában a jelek szerint bocsánatosabb bűn a hidrogénügyi járatlanság, mint a buzizás. Ezzel együtt leszögezhető: ha a jobboldal beváltja fenyegetését, az a körülményektõl függetlenül is óriási blamázs lett volna Kovács számára; politikai pályafutásának méltánytalan zárófejezete. Még akkor is, ha Kovácsnak, amint az a meghallgatáson is oly szomorúan nyilvánvalóvá vált, enyhén szólva sincs mély és átgondolt tudása az uniós energiaügyekről. Válaszai mentesek voltak bármiféle konkrétumtól, rissz-rossz apparátusi előterjesztésekbõl, sebtiben tákolhatták össze õket, õ meg felmondta, mint a rossz tanuló, aki tudja, hogy blöfföl. "Ismertesse Petõfi Sándor forradalmi költészetének fõbb jellemzõit!" "Petõfi Sándor nagy magyar költõ volt. Az Alföldön született. Az 1848-as szabadságharc idején számos verset is írt. Ezekben a versekben kifejezésre juttatta forradalmi meggyõzõdését, és hogy meg kell dönteni az elnyomást. Petõfi Sándor forradalmi költészetének fõbb jellemzõi között találjuk a forradalmiságot, az elnyomás megdöntését és a verses formát. Petõfi nagyon szerette a hazáját, így költészetét a hazaszeretet is jellemzi." És így tovább. Ez nemcsak azért kellemetlen, mert Kovács - aki pedig nagyon ad arra, hogy felkészülten álljon a nyilvánosság elé - saját magán kívül a hazát is égette, hanem mert az európai energiapiac liberalizálása, az elosztóhálózatokhoz való egyenlõ hozzáférésnek meg a megújuló energiaforrásoknak a forszírozása a bizottság egyik legfontosabb feladata lehet. Kovács nem csupán a magyar belpolitikából lép ki csúnyán, de rondán érkezik meg új szolgálati helyére is.
Mindez azonban nem szabad, hogy elhomályosítsa tisztánlátásunkat.
Az egykori állampárt két igazán komoly politikust hagyományozott a magyar demokráciára: Horn Gyulát és Kovács Lászlót. Mindkettõjük nevéhez jelentõs és túlzás nélkül történelminek nevezhetõ döntések és elismerésre méltó lépések fűzõdnek. Az MSZP-bõl a rendszerváltás után az õ vezetésük alatt nem lett nemzeti szocialista párt (számos ellenpéldát találunk Kelet-Európában); s mindkettõjüknek múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy az utódpárt bensõvé tette a szabadversenyes piacgazdaság és a képviseleti demokrácia értékeit. Az 1994 és 1998 közötti kormányciklusban a nacionalizmus minden kísértésének ellenállva, az alapszerzõdésekkel, a NATO- meg az EU-tagság diplomáciai megalapozásával és hazai elfogadtatásával visszavonhatatlanul európai pályára állították Magyarországot.
Kovács 1998-2002 közötti pártelnökösködését s különösen az elõzõ ciklus második felében nyújtott teljesítményét mindenekelõtt a választási gyõzelem minõsíti. Ne feledjük: minden a Fidesz duplázása mellett szólt, annál is inkább, mert Orbánék gyakorlatilag a teljes államgépezetet ennek szolgálatába állították. Kovács 1990 utáni legjobb formáját futotta: alighanem sok szavazó akkor hihette el igazán, hogy a brutális propaganda dacára is elküldhetõk Orbánék, amikor Kovács fölmosta Pokornival a Közgáz padlóját. De kíméletlenül csapott le minden lehetőségre, alkalmanként a legvadabb demagógiától sem visszariadva (lásd a tömeges román munkaerő-beáramlás rémképének felfestését az Orbán-Nastase paktum után). Kovácsot azóta gyűlöli Orbán, s ezért magától értetődõen a Fidesz és a jobbtábor egésze, hogy vezetésével az MSZP 0-3-ról képes volt 4-3-ra fordítani; s ami az igazi bűne: ő csak komcsi, nem pedig pártpénzek körül sertepertélõ sipista. Kovácsot nem lehetett megfogni gyanús ügyletekkel; mindvégig hivatalnok volt állami fizetéssel. És ez a megfoghatatlanság annál is inkább ingerelte fideszes ellenfeleit, mert alighanem érthetetlennek tartják, hogy miért nem turkál valaki a közösben, ha egyszer módja van rá.
Talán akkor, a választási győzelem után kellett volna abbahagyni, vagy legalábbis visszább vonulni: de gyanítjuk, Kovács igazából sohasem tudta kiheverni azt, hogy 2001-ben, amikor az MSZP még 15 százalékkal vezetett, végül Medgyessyt találta meg miniszterelnök-jelöltnek a szocpárt. Nyilvánvalóan őhelyette. A választási kampányt lojálisan végigharcolta; utána azonban ez a lojalitás mintha egyre halványodott volna. Az is-is a gyakorlatban inkább sem-sem lett, a pártelnök éppúgy képtelen volt irányt szabni az általa vezetett szervezetnek, mint a külügyminiszter. Az utolsó esély a tisztes távozásra az európai parlamenti képviselői hely lett volna mint hasznos, testreszabott és megérdemelt szinekúra - ehelyett a Medgyessy-korszak vége felé már a legrosszabb reflexek jöttek elő belőle. Minden intrika és kavarás és hétpróbás apparátusi rutin leginkább azt a célt szolgálta, hogy Medgyessy után igazából megint, még mindig Kovács jöjjön, még akkor is, ha Kissnek hívják. A pártelnök eközben nemcsak azt nem vette észre, hogy egy árva gondolata sincs az MSZP vagy a magyar baloldal jövőjérõl, de azt sem, hogy ezt mások viszont pontosan érzékelik. Nem vette észre, hogy milyen megkönnyebbülés kíséri elmozdítását a pártelnöki, majd a külügyminiszteri posztról. Nem vette észre, hogy a külügy lett szinte az egyetlen tárca, ahol megállt az idő, s amelyet lassan szétzülleszt a káosz - s ezért csakis õ a felelős. Hogy minden pillanatnyi politikai haszon, melyre most számít, épp saját életműve szempontjából irreleváns, sőt, káros.
Hogy túl sokáig maradt.
