n
Pokorni Zoltán sehol senkinek nem nyilatkozva azt nevezte lényegi kérdésnek, hogy a magyarság sérelmi politizálást akar-e folytatni, elkülönülésre ítéli-e önmagát, és ehhez egy önálló etnikai párt fenntartását szorgalmazza-e, avagy belátja, hogy nincs külön magyar út, hanem az egységes (román, szlovák, szerb) nemzet részeként kíván élni.
Ceterum censeo: ez így nem vezet sehová.
Nem mintha nem lehetett volna borítékolni, hogy Farkas Flórián, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke a 2002-es választások előtt avval a párttal fog szövetséget kötni, amelyik épp nyerésre áll. Ezt csinálta 1990-ben, ezt csinálta 1994-ben, és ezt csinálta 1998-ban, amikor a lakossági fórumokon időnként vidoran cigánybűnözőző Horn Gyulában fedezte fel a cigányság felemelkedésének zálogát. Mint látható, ez a politika nem mindig jön be, és nem csak azért, mert az áruláshoz, ha más nem, némi ritmusérzék mindenképpen szükséges. De a kérdés még csak nem is az, hogy most Farkast mennyiért vásárolta meg a Fidesz (vagy az előző ciklusban az MSZP), hogy Farkas magára költi-e a cigányság felemelésére szánt állami aprópénzt vagy nem, és még csak nem is az, hogy milyen sötét ügyeivel mogyorózza a mindenkori kormány az OCÖ elnökét.
De ugyan mi hasznot hozhat a romák számára egy, a választások előtt megkötött szövetség a nyerésre esélyes többségi párttal? Bejut két-három, de mondd, nyolc díszcigány a parlamentbe, a kormánypárti frakció tagjaként, egyértelmű függelmi viszonyban a kormánytól - miközben az elmúlt tizenkét év szomorú, ám csöppet sem meglepő tanulsága szerint a cigányság vagy inkább a roma nemzet érdekeit az esetek túlnyomó többségében épp a mindenkori (többségi nemzeti) kormánnyal szemben kellene a roma politikának képviselnie. A magyar kormány - ez, az előző, a következő - a büdös életben nem fog könyörtelenül és az állam minden szigorával fellépni a romákat sújtó megkülönböztetés és erőszak apró, mindennapi megnyilvánulásai ellen: nem fog rendőröket kirendelni, ha a roma gyerekeket nem akarják a fehérek által látogatott iskolákba beengedni, nem fog bezáratni vagy más módon megbüntetni üzemeket, szórakozóhelyeket, ahonnan cigányokat tiltanak ki, nem fogja a rendelkezésére álló minden eszközzel megbélyegezni és elítélni a többségi társadalom majd minden szegletét átjáró romaellenes előítéleteket. Egészen addig, amíg a magyar politikai pártok a tarkójukon nem érzik egy cigány párt leheletét: amíg a hatalom megszerzéséhez vagy megtartásához nincs elengedhetetlen szükségük a roma választópolgárok vagy még inkább a roma parlamenti képviselők szavazataira.
Hiszen bizonyosan nem igaz az, amit Pokorni állítása sugall: hogy tudniillik a cigányság "sérelmi politizálást" folytatna, és hogy saját magát "ítélné elkülönülésre". A cigányokat - egyéni tulajdonságaiktól, személyiségüktől függetlenül, pusztán azért, mert cigányok - sorozatos sérelmek érik ebben az országban, és még mielőtt magukat elkülöníthették volna (amihez joguk lenne), már réges-régen elkülönítette őket a többségi társadalom (amelynek viszont ehhez nincs joga). Pokorni szavai (és, szó se róla, pártállástól függetlenül bármely más magyar politikus mondhatta volna őket) ugyanazt a nemzetállami logikát sugallják, amire olyan érzékenyek vagyunk, ha azok román, szlovák vagy szerb politikusok szájából habzanak fel; és vajon mit szólnánk ahhoz, ha a romániai, felvidéki magyarok politikai képviseletét kizárólag a többségi nemzet pártjai láthatnák el? Arra, hogy egy etnikai párt mi mindent érhet el a kisebbségvédelemben parlamentáris, demokratikus eszközökkel, épp az RMDSZ és a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja mutatott példát.
Azt pedig, hogy a magyarországi romák a magyar nemzet részeként kívánnak-e élni, nem tudjuk. És kevés közünk is van hozzá: a többségi társadalom dolga csak annyi lenne, hogy azon romáknak, akik asszimilálódni kívánnak, ezt lehetővé tegye. Az elmúlt tizenkét, de inkább kétszáz év azt mutatta meg, hogy ez nem megy.
De az állam irányításából nem zárhatjuk ki őket - hisz az az övék is. A romáknak aligha maradt más választásuk, mint hogy éljenek a demokratikus politikai önszerveződés lehetőségeivel - és a magyar választási rendszert a jóisten is arra teremtette, hogy háromszázezer szavazat mozgósítása után húsz parlamenti képviselő kormányokat emeljen fel vagy buktasson meg.
Háromszázezer öntudatos roma szavazó és húsz roma parlamenti képviselő - meglehet, ez most képtelenségnek tűnik.
De az még nagyobb képtelenség, hogy minden maradjon úgy, ahogy van.
