Csáki Judit: Túlgyőztünk (A színházak finanszírozásáról)

  • 2003. december 4.

Publicisztika

Aszínházi szakma ügyes volt, a politikusok nem. Akinek ez tetszik, most örüljön, hátha később sírni fog miatta.
Aszínházi szakma ügyes volt, a politikusok nem. Akinek ez tetszik, most örüljön, hátha később sírni fog miatta.

Levelet írtak a színházigazgatók az Országgyűlés kulturális bizottságának, melyet, biztos, ami biztos, elküldtek Hiller István kultuszminiszternek, László Csaba pénzügyminiszternek, valamint a négy parlamenti párt frakcióvezetőjének is. Ötvenegy darab igazgató ért egyet a levél tartalmával és a benne foglalt kérelemmel (a kérelem végén, biztos, ami biztos, felkiáltójel nyomatékosít).

Amióta az eszemet tudom, nem emlékszem hasonló méretű és határozottságú felhördülésre - pedig emlékszem mindazon botrányokra és bajokra (Nemzeti Színház, vidéki igazgatók kinevezése, hosszú), amelyek ilyesmit kívántak volna. Micsoda pipogya szakma ez, gondoltam, akármit meg lehet csinálni vele, mert képtelen összefogni.

Hát képes. És ez messzemenő reményekre jogosít a jövőre nézve; igaz ugyan, hogy egyelőre pénzről és csak pénzről van szó, de semmi alapom ezentúl azt gondolni, hogy másképp lenne ez hasonlóan fontos, mondjuk szakmapolitikai, szakmai, szakmaetikai és egyéb kérdésekben. Jó lesz, ha vigyáznak a döntéshozó urak, mert a színházi szakma megszervezte magát.

A levél három plusz egy pontban foglalja össze a színházak anyagi csődjét. Az első pont arról szól, hogy a jegyárak áfája 12 százalékról 15-re emelkedik. A színház vagy jegyárat emel három százalékkal (ezerről ezerharmincra például), és akkor a pénzénél marad, vagy nem emel, és akkor kevesebb marad neki. A Radnóti Színházat véve példának - melynek a jegybevétele, noha rendre telt házzal mennek a produkciók, relatíve alacsony, hiszen kicsi a színház és olcsó a jegy -, ez évi másfél millió forint mínusz. Ezen a ponton ez a színház mégis viszonylag keveset bukik, mert jegybevétele kevesebb, mint a drágább és több jegyet értékesítő színházaknak. A Thália a színházjegy áfaemelésére már a dupláját fizeti rá: hárommilliót.

A második pont arról szól, hogy az épület működtetésére adott állami támogatást nem növelik az infláció mértékével. A Radnótiban ez nagyjából 18-19 millió forint mínusz. A Tháliában ennél kevesebb - tízmillió -, mert az állami támogatásnak nemcsak az összege, hanem az aránya is kisebb, mint a Radnótié. Ezen a ponton tehát azok a színházak buknak sokat, amelyek vagy nagyok, mint a Víg, vagy éves költségvetésüknek igen nagy részét teszi ki az állami támogatás.

A harmadik pont arról szól, hogy a művészeti támogatás - a Radnótiban 62 millió forint - tíz százalékát a minisztérium visszatartja (vagy elvonja), ebből összesen kétszázötvenmillió forintnyi alapot képez, melyből a legnagyobb és legsikeresebb alternatív színházakat támogatja. A Radnótitól tehát kicsit több mint hatmillió, a Thália 30 milliós művészeti támogatásából hárommillió megy az alternatívoknak.

A plusz egy pont pedig azt tartalmazza, hogy a költségvetési törvény módosításának következtében a színház a kapott állami támogatás után ezentúl nem igényelheti vissza az áfát. Ez a legnagyobb tétel a mínuszlistán: a Radnótiban 28 millió forint, a Tháliában - ahol, ismétlem, kisebb az állami támogatás aránya - 15 millió.

Mindösszesen a levél azt sugallja, hogy amennyiben mindezen változások életbe lépnek, a színházakban leáll a munka, működésképtelenné válik valamennyi. A Radnóti, amely a saját jegybevételével együtt évente körülbelül 380-400 millió forintból gazdálkodik, ezen a négy ponton összesen 53 milliót bukna, ami - fentebb látható - megközelíti azt az összeget, ami a színház új bemutatóihoz szükséges.

H

A színházi világ pénzügyi szempontból - többekkel együtt - elveszítette kiváltságos helyzetét - s bármennyire fáj ez nekünk, mégiscsak így van jól. Az állami intézményeknek járó támogatásnak nettó összegnek kell lennie, utána áfát visszaigényelni egyszerűen irracionális. (Ezt mondják azok a színházi szakemberek is, akik a gazdasághoz is értenek.) A veszteséget az államnak legalább részben pótolnia kell, ezt jövőre még áfakompenzációnak fogjuk hívni, utána sehogy, mert be fog épülni a működésre biztosított állami támogatásba.

A levél nekem speciel nem tetszett, de ez lényegtelen, hiszen nem nekem írták. Egy magát kiváltságosnak tudó csoport kinyilvánította benne, hogy nem vállal közösséget a nem kiváltságosokkal. A levél - illetve az azt környező tárgyalássorozat - példátlan sikerrel járt, legalábbis első blikkre. Kiderült, hogy a színházi szakma érdekérvényesítő képessége óriási - a politikusok szívesen veszik, ha népszerű figuráknak, ismert arcoknak tehetnek szívességet, ráadásul félnek konfrontálódni velük (is). Ennek csak látszólag van némi köze a fejlett országokban nagy szerepet játszó lobbitevékenységhez, valójában annak egy infantilis, gyermekded változata; ezért a színházat kevésbé, a politikát - amely szavakban elvszerű, tettekben nem az - inkább jogos kárhoztatni. A színház végtére nem tett mást, mint élt a politikusok által elhitt kiváltságaival. Más kérdés, mi lesz, ha más politikusok mást fognak hinni, hiszen - sajna - nincs visszaút az elvszerű politizáláshoz. A szakma - voltaképpen jórészt önhibáján kívül, hiszen nem volt minden információ birtokában, ezért nem tudhatjuk, hogy egyáltalán tekintettel lett volna-e rájuk - fölfüggesztette ezt a diskurzust azzal, hogy érdekeit az ország, sőt a kulturális szféra érdekei fölé helyezte, a politikusok meg hagyták - amúgy ez a nagyobb baj. Információim szerint ekkora sikerre a szakma maga sem számított - bár a meccsnek még nincsen vége.

H

Mekkora a siker? Számokban mérve 85 százalékos az áfakompenzáció. A Pénzügyminisztérium ugyanis kétmilliárd forintot adott a kulturális területnek, a színházak, könyvtárak, zenekarok, egyéb intézmények mintegy hárommilliárdos (vagy több) áfaveszteségének kompenzációjára. A kultuszminiszter másfél milliárdot ígért a színházaknak - e terület áfavesztesége körülbelül 1,7 milliárd -, az összes többinek maradna félmilliárd. De csak 250 millió marad. A szakma ugyanis vérszemet kapott a nem várt sikertől, és visszakövetelte - a miniszter pedig visszaadta - azt a 250 milliót is, amit a minisztérium szakmai döntése alapján elvontak tőle és az alternatív színházaknak adtak. Könnyű belátni, hogy ezúttal a többi "áfasújtott" intézmény elől gyűrték zsebre ezt az ő költségvetésükhöz képest vacak kis összeget, jelezvén: nemcsak az alternatívok nem számítanak, hanem más se, ha pénzről van szó. E történet szimbolikus jelentősége sokkal nagyobb, mint az anyagi.

A föntebb említett Radnóti Színház kontemplált vesztesége - 53 millió forint - a miniszteri ígérvényekkel 23 millióra csökken, ez pedig az éves költségvetés alig több mint 5 százaléka. Más színházak is nagyjából - egy-két százalék eltéréssel - ennyit fognak bukni, föltéve, hogy az önkormányzati támogatás nem módosít jelentős mértékben az arányokon.

Az infláció nem követését írjuk az ország rossz helyzetének számlájára. Legtöbbünk jövedelme évek óta nem követi az inflációt, s bár nem szolgál különösebb örömömre, hogy ebbe a körbe ezúttal a színház is belepottyant, ezt az öt-hat százalékot muszáj lenyelni.

A színházjegy áfájának emelkedése bizonyos szemszögből nézve fölveti a színház-finanszírozás egészének szinte összes problémáját, noha a pillanatnyi "buktát" tekintve ez sem több az egyes színházi költségvetések fél százalékánál. A színházak legtöbbjében bőségesen lehetne még jegyárat emelni, különösen, ha az állami (önkormányzati) támogatás egy része közvetlenül a nézőt kedvezményezné. Ha ugyanis a Katonában egy jegy a jelenlegi maximum 1600 forint helyett mondjuk háromezer forintba kerül, és ebből tanulóknak, mondjuk, kétezret, pedagógusoknak, vasutasoknak, kopott gatyájú értelmiségi kényszerfoglalkoztatottaknak stb. ezerötszáz forintot az állam fizet (mármint a színháznak a jegyhez), akkor végtére is az lenne támogatva, akit támogatni kell: a színházi néző. Nem vitatom, hogy ennek a rendszernek - aminek csekély köze van azért a hajdani színházi "fejkvótához" - az infrastruktúráját ki vagy meg kell találni (esetleg rácsatlakozni valamelyik létező infrastruktúrára), de talán hosszú távon van erre megoldás.

Ha itt lesz már a Kánaán meg az unió, akkor úgyis... A berlini Schaubühnén egy jegy ára (mindig "tól-ig"-et mondok) 10-30 euró, a milánói Piccolóban 20-40 (de például a Cosi fan tuttéra 50-80), a párizsi Odeonban 26-30. Tudom, hogy a fizetések, a jövedelmek meg az életszínvonal..., de ez egyelőre irány, és nem cél. A Vígszínházban az Egy csók és más semmi című szórakoztató produkciót a legdrágább jeggyel 1900 forintért (7 euró), a Kaukázusi krétakört, az évad egyik legkiemelkedőbb produkcióját az első sorból 1300 forintért (öt és fél euró) lehet megnézni. Ha előbbit 3000-ért adná a színház (és a kedvezményezhetőket kedvezményezze az állam), utóbbit szintén 3000-ért, de abból nagyobb lenne a kedvezmény, azaz a színház több pénzhez jutna, akkor mellesleg azt is elmondhatnánk, hogy létezik kulturális politika, értékpreferencia, miegymás a színházban. Hozzáteszem, hogy a mostani áfakompenzáció sem közvetlenül a nézőt, hanem a színházat támogatja - nem is tehetne másként, hisz az eddigi támogatási struktúrára épül, az meg ilyen.

H

Nem esett szó még a vidéki színházakról, pedig a mostani intézkedések következtében ők buknak a legtöbbet; igaz, a példás (vagy példátlan) összefogás következtében kevesebbet, mint az ország "civiljei" vagy más kulturális intézményei. Vidéken ugyanis társulat is van, repertoár is van, sőt bérlet is van, mindhárom drága intézmény; ráadásul az ő szolgáltatási kötelezettségük - mindközönségesen a helyi igények kiszolgálásának kötelessége - szintén drága mulatság. Itt persze a legtöbb még csak nem is a színház méretén, teljesítményén fog múlni, hanem a helyi önkormányzat színháztámogató szándékán és képességén: ahol az önkormányzat jobban szereti a színházát, ott több fog jutni neki a központi támogatásból, így az "áfakompenzációból" is. Ahol kevésbé, ott coki.

És nem esett szó még azokról sem, akik a mostani intézkedésnek a nyertesei: az alternatív színházakról. Ezek a színházak szintén bukhatnak a jegyár áfaemelésén - nem sokat, mert jegyáraik alacsonyak (bár a jegybevétel például a Stúdió "K" esetében a színház költségvetésének húsz százaléka), de nekik a kevés is jelentős. Legtöbbjük eddig sem igényelhetett vissza áfát az állami támogatás után (nem lévén állami vagy önkormányzati intézmények), ebben tehát nincs változás. Viszont az a plusz kétszázötvenmillió, amennyivel most megnőtt a támogatásuk, az az eddig rájuk költött állami pénz duplája. A csekkhez mintegy megjegyzésként üdvös hozzáírniuk, hogy ezt a pénzt a minisztériumtól kapták, s hogy intézményi "testvéreik" se életüket, se vérüket, legkevésbé a pénzüket hajlandók rájuk áldozni.

"vatos és körültekintő az ember olyankor, ha egyetért egy központi - jelen esetben kultuszminisztériumi - döntéssel. Megnézi alaposan, kitől vettek el pénzt, és kik járnak jól. Ezúttal az intézményi színházaktól vettek volna el - olyan összeget, ami önmagában belefér a számítási hibahatárba, hiszen átlagosan legföljebb másfél százalék bír lenni egy-egy színháznál. 2003-ban több mint 14,5 milliárd forint - állami és önkormányzati - köztámogatásban részesültek az önkormányzati intézményes színházak, ehhez jön a saját bevétel és az esetleges pályázati támogatások, összesen nagyjából 17 milliárd forint. Láthatatlan és érezhetetlen ez az alternatívoknak átcsoportosított 250 millió - ezért aztán nagyon illett volna kihagyni a levélből, de legalább az áfakompenzációs ígéret után nagyon illett volna hallgatni róla, annak reményében, hogy a szakma szakma maradjon.

Az alternatív színházaknak juttatott kétszázötvenmillió in concreto azt jelenti, hogy a minisztériumban egy - fölteszem, szakértő és pártatlan - grémium kiemel néhányat az alternatív színházak hatalmas köréből, és az eddigiekhez és a többi alternatív színházhoz képest kiemelten támogatja őket. Nyilván azokról van szó, amelyek színházi üzemszerűen működnek, produkcióik színvonalasak, közönségük létező, működési körülményeik viszont képtelenek. `k azok, akik az intézményes színházak mellett és mögött, de velük azonos mértékben járulnak hozzá a magyar színházi élet gazdagságához; ráadásul folyamatosan hozzák azt a művészi innovációt és frissességet, ami nélkül színház egyszerűen nincsen. Ha ők is intézménnyé válnának - nota bene: akkor jöhetne az újabb levél, de persze nem jönne -, a jelenlegi állami tortát kellene több szeletre vágni. És: ne legyen intézmény, aki vagy ami nem akar az lenni. Legyen színház.

Az is fontos, hogy ezek a bizonyos kiemelt színházak nem "alulról" szívják el a csekélyke támogatást: nem azoktól a még kisebbektől, alkalmi vagy formálódó csoportoktól, készülődő együttesektől, amelyek végképp nem milliókban, hanem legfeljebb százezrekben számolnak. Sőt: ilyenformán - mivel a "nagyok" kiesnek a körből - nekik is több jut majd. És ezzel akarom zárni, merthogy ezt tartom igazi pozitívumnak: a minisztérium megtette az első lépést a színházi finanszírozás kívánatos átalakítása felé. Még jó sok van hátra.

Neked ajánljuk