Várhegyi Éva

Demagógiára demagógia

Hogyan kezelnék az ellenzéki pártok a megélhetési válságot?

Publicisztika

Belátom, a politikusoknak nehezebb hallgatniuk, mint az egyszerű halandónak, mivel tőlük folyamatos reakciót vár el a választóközönségük. Különösen akkor, ha „helyzet” adódik, például amikor a kormány kellemetlen intézkedésekkel traktálja a népét. Még akkor is, ha hatalomra kerülve maguk is hasonló lépé­sek­re kényszerültek volna, pedig ilyenkor talán bölcsebb volna hallgatni.

Sebtében hozott döntéseivel valóban ziccerhelyzetet teremtett Orbán, amikor néhány nap leforgása alatt vonta vissza több százezer embertől az egyre nagyobb kedvezményével mind népszerűbbé váló adózási lehetőséget, a katát, és növelte meg egyik napról a másikra sok millió ember rezsiszámláját. Tette mindezt a tőle megszokott módon: egyéni indítványként benyújtva a törvényjavaslatot, amivel nemhogy a társadalmi vitát, de még a tárcaközi egyeztetést is megkerülhette (bár utóbbi az erősen centralizált kormányzati modellben már amúgy sem oszt vagy szoroz), ráadásul kellő felkészülési időt sem biztosítva a húsba vágó változásokra, ezzel is megsértve a jogállami normákat.

Mindezt lehet és kell is kritizálnia a választópolgárok gondjaira rezonáló ellenzéki pártoknak. Csak nem úgy, ahogyan augusztus első napján tették, midőn rendkívüli parlamenti ülés összehívását jelentették be, hogy napirendre tűzethessék a „közelgő megélhetési válságot” enyhítő javaslataikat. Az ellenzéki összefogás hat pártja a Kossuth téri sajtótájékoztatót megelőzően hat javaslatot terjesztett elő a parlamentben, amelyekkel a megszorító kormánydöntések előidézte problémán túl a megélhetési gondok tágabb körét is orvosolnák, s lényegében ezeket ismertették az augusztus 8-i, szokás szerint a kormánypárti képviselők nélkül lezajlott rendkívüli ülésnapon. Amellett, hogy némely javaslatuk célszerűsége vagy megvalósíthatósága kétséges, a hozzájuk csatolt indoklásaikkal és a tájékoztatón elhangzott, a szélesebb nyilvánosságnak szánt magyarázataikkal nem csupán az Orbán-kormány hazugságaira és hibáira mutattak rá, hanem, meglátásom szerint, saját kormányzási alkalmasságukat is megkérdőjelezték.

Legyen minden sokkal olcsóbb!

Mert még ha nem is népszerű dolog, de a kormány ellenzékének is el kellene ismernie, hogy nem lehet a végtelenségig fenntartani a piaci szintektől mind jobban eltérített közüzemi díjakat, az ún. rezsicsökkentést, nem lehet több százezer vállalkozót kivonni az általános közteherviselésből, nem lehet az emelkedő megélhetési költségeket az árak befagyasztásával orvosolni, és kétélű fegyver a szűkös kínálat miatt megugró árakat a rájuk rakódó forgalmi adók csökkentésével lenyomni. Valóban, a mai problémák jórészt az elmúlt évtized hibás kormányzásából és a választók megnyerését megcélzó felelőtlen politikából fakadnak, ám a demagógiára nem volna szabad demagógiával válaszolni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.