Hogyan viszonyulnak az orosz emberek a háborúhoz?

Az Ukrajna elleni háború oroszországi visszhangját hallva azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy talán „nem is minden olyan egyértelmű” a túloldalon. Ott van például az orosz katona, aki életét kockáztatva kimenti sebesült bajtársát a tüzérségi támadás elől. Csakhogy ez a harcos valójában betolakodó, megszálló, agresszor, igazságtalan háborúban harcol. És a sebesült, akit vonszol, az is agresszor. Mindketten öltek – katonákat is, talán civileket is a megtámadott országban. Akkor tehát, mivel megszálló hadseregben szolgálnak, minden, amit „katonai kötelességük” teljesítése közben tesznek, elítélendő? Az is, amit a másikért tesznek? Mondhatjuk-e erre is, hogy „nem minden olyan egyértelmű”?

Egyszerű esetek

Az ukrán média az orosz katonák foglyul ejtéséről szóló híradásokban, mintegy mellékesen megjegyzi, hogy a sebesült hadifoglyoknak az ukrán hadsereg orvosai megfelelő orvosi ellátást nyújtottak. Azaz, ellenséget gyógyítottak. Hasonló hírek jelennek meg az orosz sajtóban is: orosz katonaorvosok láttak el fogságba esett ukránokat. Katonaorvosok, az orosz hadsereg katonái, azaz – az Ukrajnát támogatók nézőpontjából – betolakodók, megszállók, agresszorok. Ott vannak a fronton, igaz, alapesetben nem harcolnak, hanem segítenek megszabadulni a szenvedéstől. Ukrán katonáknak is. Tételezzük fel, hogy egyszer csak minden oroszországi orvos, beleértve a katonaorvosokat, hirtelen kijelenti, hogy a lelkiismerete nem engedi, hogy a betolakodók oldalára álljon. Mi lenne ebből?

Vegyünk egy másik esetet, egy autószerelő barátom mesélte. Léna egy szibériai kisvárosban él, a helyi lőszergyárban dolgozik, egyedül tartja el két gyerekét és szellemileg leépült anyját. A háború előtt a munkáját egyszerűen csak értelmetlennek találta, raktárra került minden, amit gyártottak. De a háború kitörése óta úgy érzi, minden legyártott darabbal gyilkosság részese lett. Ki kellett vonulnia a frontra indulókat ünneplő Z-eseményre is: „Gondoljátok csak el – mondja könnyezve –, ott állnak ezek a kölykök, plakátokkal, én meg adagolom a halált nekik!” – „Hagyd ott ezt a gyárat, Léna!” – mi sem egyszerűbb, mint ezt tanácsolni. De Lénának nincs választása: „Hova menjek? Nincs más munkahely itt, ahol megkereshetném azt a pár ezer rubelt, amiből felnevelhetem a gyerekeimet meg elláthatom az elmegyenge anyámat, amíg életben van. Úgyhogy maradok, dolgozok tovább. Persze, ha nem iszom el az agyam” – teszi hozzá.

Kevésbé egyszerű esetek

Sok mindent lehet az oroszországi tanárok szemére vetni: tömegesen vesznek részt például a választások befolyásolásában, hiszen a szavazóhelyiségeket főleg iskolákban rendezik be, s rengeteg bizonyíték van arra, hogy közük van a szavazathamisításokhoz. De ez még nem minden. Az oroszországi iskola mára teljesen átideologizált hely lett, úgy érzékelem, hogy még erősebben, mint a szovjet uralom alatt. A tanárok kétely nélkül tömik a tanítványaik fejét a „hivatalos bölcsészet” legfrissebb vívmányaival, és ami az ún. állampolgári nevelés terén történik, az végképp példátlan. Ritkánál is ritkábbak a kivételek. Egy ismerős tanítónő, N. I., a kötelező tankönyvek és a felülről jövő utasítások ellenére továbbra is úgy tanítja és neveli a gyerekeket, ahogy szakmai meggyőződése és lelkiismerete szerint diktálja. Vagyis elmagyarázza nekik, mi van a tankönyvben leírva, de azt is megbeszéli velük, amit a valódi információforrások adnak közre. Megtanítja őket arra, hogyan olvassák ezeket a hivatalosan kiátkozott, „idegen ügynöknek” kikiáltott forrásokat, s hova tegyék az általuk közölt híreket. Az iskolaigazgató pontosan tudja, mi történik, és szemet huny afelett, hogy N. I. és még néhányan lelkiismeretüktől vezérelve dolgoznak a tanintézményben. De kénytelen szemet hunyni afelett is, hogy a tanári karában vannak besúgók, konformisták és háborúpártiak is. És hogy valamennyire normális oktatás folyhasson az iskolájában, vállalnia kell a hírhedt Z betűs akciókat is, abszurd militarista szakköröket kell működtetnie, sőt teret kell adnia a Duma-képviselő gyűlölettől fröcsögő szózuhatagainak is.

Elvileg N. I. is, az igazgató is, meg az a pár lelkiismeretes tanár is kiléphetne ebből az ördögi körből. Van hova menniük (egyelőre legalábbis). De nem adják fel, sőt már azt tervezik, a következő tanévben hogyan fogják megtéveszteni feletteseiket. „Bolond vagy, minek csinálod?” – kérdik N. I.-től. „Persze, otthagyhatnám az egészet. És akkor mi van? Elmegyünk, és jönnek helyettünk a félőrültek, akik aztán nem fogják kímélni a gyerekeket.” Az ellenérv: „De hát ezzel a kettős beszéddel becsapod a gyerekeket!” – „Becsapom? Lehet, de közben azt is elmagyarázom, miért csapom be őket.”

 

Rendőrkézen

Fotó: Europress Fotóügynökség

Még nehezebb esetek

Hasonló történetek sokaságát hallani egészen más területekről is, a vasúti és légi közlekedéstől a vízerőművek üzemeltetéséig. A speciális tudást igénylő területek szakemberei attól tartanak, hogy ha elhagyják a posztjukat, és nélkülük bizonytalanná válik, kinek a kezébe kerül a bonyolult rendszerek működtetése, kiszámíthatatlanul megnő a technológiai katasztrófa kockázata. Egy újságíró kolléga számolt be egy magas beosztású energetikai szakemberrel folytatott beszélgetéséről: „De hát maga egyszer úgyis meghal, és ott marad gazdátlanul az imádott turbinája”. „Igen – feleli a vízerőmű hű gazdája –, meghalok, de lelkiismeret-furdalás nélkül.” „És akkor nem gyötri a lelkiismerete, amikor részt vesz a kötelező háborúpárti nagygyűlésen, vagy beszolgáltatja egynapi fizetését az Ukrajnában harcoló hadsereg javára?” „Dehogynem – hangzik a válasz –, csakhogy Ukrajnában így is, úgy is folyik az öldöklés, akármit is teszek. Viszont ha innen, az erőműből lelépek, pontosan tudom, mekkora kockázatot jelent a távozásom. Nem akarok gyilkos lenni!” Jól keres, de nem a fizetése tartja ott – gond nélkül találna másik állást, akár magasabb jövedelemmel, sőt szabadságra is mehetne, nem lenne éjjel-nappal a turbináihoz láncolva.

Nyilvánvaló, hogy az orvosok, tanárok, energetikusok olyan kritikus területeken dolgoznak, ahol szakmai tudásukon és tartásukon múlik, hogy ne következzen be katasztrófa – vagy legalábbis ők maguk így gondolják. Kérdés azonban, ki lehet-e terjeszteni bármilyen szakmára ezt a felfogást?

Takarózhat-e bárki, mondjuk egy titkárnő, azzal, hogy inkább ő is támogatja a háborút a nyilvánosság előtt, bár nem ért vele egyet, mert egyébként kirúgják – és akkor minden a feje tetejére áll?

Bolti eladók, sofőrök, biztonsági őrök – sorolhatnánk tovább azon dolgozókat, akik bár gyűlölik a háborút, de elveszítenék az állásukat, ha nem támogatnák a háborús őrületet szító nyilvános beszédet. Nekik van-e joguk a konformizmushoz? Elvégre tőlük is függnek valakik, még ha nem is sokan. A papok a maguk kis gyülekezetével végképp nincsenek könnyű helyzetben. Sokuk ellen indult már eljárás, mert nem álltak ki nyilvánosan a háború mellett; és meglehet, még többen vannak, akik – keresztényhez méltóan – ellenzik az esztelen háborút, de hallgatnak – súlyos némasággal.

Oroszországban valószínűleg sok millió ember ítéli el az Ukrajna elleni háborút – de ők nem szólalhatnak meg kockázatvállalás nélkül. Amint valaki a nyilvánosság elé áll háborúellenes véleményével, azonnal büntető- vagy közigazgatási eljárás indul ellene. Felelhetnénk erre azt: ha milliók állnak ki a háború ellen, semmiféle elnyomó apparátus nem képes megbirkózni velük – vagy csak akkora véráldozat árán, amelyre nem minden diktátor vagy führer vetemedik. Csakhogy az élet annyiszor megcáfolta már az efféle feltételezéseket, hogy jobb kerülni ezeket.

Úgy gondolom, a háborút ellenzők pontosan tudják, hogy nincsenek egyedül, hogy so­kaknak fogy a türelme, sőt azt feltételezem, hogy a legodaadóbb követők egy része is kezd elbizonytalanodni lojalitásában – vagyis nő a háború ellenzőinek száma. Hogy fokozódik-e közben a társadalom polarizálódása, netán ellenállása? A szociológusok szerint erre egyelőre nincs válasz.

Állami polgárok

A protest hangulat terjedését, konszolidálódását, az elégedetlen polgárok egyesülését a félelem gátolja – s nem is annyira a megtorlástól, hanem inkább a félreértéstől való félelem. Amikor egy magányos tüntető jelenik meg a téren plakáttal a kezében, körülötte mindenki – ő maga is – hőstettnek tartja az egyszemélyes demonstrációt: már-már nyilvános öngyilkossággal ér fel, amikor egyetlen, kivételes lelkierőt mutató tettben a belső elégedetlenség áttöri a határokat. Csakhogy azok, akik tanúi ennek, bámulatra méltó, de homályos, félreérthető akciónak vélik, mert nem ismerhetik meg a valódi indítékát; a tiltakozásnak nincs közege, nincs kontextusa. És az elégedetlenek egyesülését épp ez a félreérthetőség bénítja.

A jelenlegi orosz kormány egyik fő bűne saját népe ellen épp az, hogy az állampolgárokból gyökeresen kiirtotta a bizalmat a valósággal szemben, és ezzel a valóság racionális értelmezésére irányuló minden hajlamot és képességet is.

A tiltakozás legfeljebb bravúr lehet, semmi több. Bemondta a tévé? Akkor az úgy is van. Ezt szajkózza mindenki? Még inkább úgy van… Nem tudatlanságból hagyatkozik a többség mindenféle tévéprédikátorra, hanem mert már arra sincs ereje, hogy kíváncsi legyen a valóságra. Ezzel a totális fásultsággal él vissza az állam minden lehetséges módon. Az állampolgár meg – aki közben a szó szoros (legszovjetebb) értelmében „állami” polgár, államosított egyed lett – egyre jobban beleszokik ebbe a valóság nélküli állapotba, sőt, még kényelmesebbnek is találja, mint a magányt és a zavarodottságot a halálosan szörnyű való életben.

Az orosz ember mint „szakképzett munkaerő” még őriz magában némi önbecsülést, de – s itt engedtessék meg némi pátosz – mint ember, már észre sem veszi önmagát, s ha mégis, megretten saját emberi megnyilvánulásaitól és reakcióitól.

A szakember, ha valami rendellenességet észlel (szivárgást, rövidzárlatot), határozottan és magabiztosan kijelenti: ez veszélyes, közbe kell lépni, ezt és ezt kell tenni. A főnöke viszont azt állítja: nincs itt semmiféle veszély, és ne nevezze rendellenességnek azt, ami éppen hogy „speciális művelet” abból a célból, hogy „a folyamat helyreálljon”. A szakember a haját tépi, vitatkozik, mondja a magáét, de aztán hagyja, hogy a „folyamat helyreálljon”.

Azt írtam e cikk elején, hogy „nem minden olyan egyértelmű” az oroszországi „másik oldalon”. De éppen ellenkező a helyzet: sajnos minden világos, nagyon is egyértelmű – és valószínűleg reménytelen.

Újabb orosz fasiszta alapvetés: Offenzívában az Ermitázs

Még a hírneves oroszországi művészek és művészeti vezetők arcpirító hűségnyilatkozatain edzett olvasók is felkapták a fejüket a minap, amikor az Ukrajna elleni háború ötödik hónapjában a pétervári Ermitázs főigazgatója, Mihail Piotrovszkij a leghivatalosabb oroszországi napilapnak, a Rosszijszkaja gazetának adott interjúban egy egész múzeumnak elegendő kollekciót adott át a lojalitás igazolására szolgáló mintamondatokból.

„Az Ermitázs közelmúltbeli külföldi kiállítás sorozata – valóságos kulturális offenzíva. Ha úgy tetszik: »speciális hadművelet«. Ami persze sokakat irritál. De mi akkor is támadunk. És senkinek se hagyjuk, hogy megzavarja az offenzívánkat…”

„A szkíta háború első szakaszának vége. Egy ideig csak visszavonultunk, hátráltunk, de most már ez lezárult. Fordulat történt. És most már visszavonhatatlanul. A Krímben indult mindez, 2014-ben. A Krím olyan helyzetet teremtett, amikor mást már nem lehetett tenni, fordulatot kellett végrehajtani.”

„Elválaszthatatlanok vagyunk az európai kultúrától és magától Európától. Az ukrajnai speciális hadművelet ezen mit sem változtat. Európán belül jócskán voltak nézeteltérések és háborúk, a harmincéves háborútól az I. világháborúig. Mi – Európa vagyunk, sőt, bizonyos pillanatokban inkább voltunk Európa, mint számos klasszikus európai ország.”

„Jogunk van Európához tartozni, hiszen van antik örökségünk Oroszország déli részén: Kherszonész, Kercs, Tamany. És akinek van antik öröksége, az Európa. Norvégiának például nincs antik öröksége, se görög kolóniái, se római légiói…”

„Mi mindnyájan militaristák és birodalompártiak vagyunk. Mindannyian a birodalmi hagyományban nevelődtünk, márpedig a birodalom sokféle népet, embert egyesít. A patriotizmus oroszul saját történelmi rangunk érzését jelenti. A háborúhoz való viszony sem olyan egyszerű. A háború egyfelől vér és öldöklés, másfelől viszont – emberi önigazolás, a nemzet önigazolása.”

A szerző orosz újságíró. Korábban a Vedomosztyi című vezető orosz gazdasági napilap főszerkesztő-helyettese volt, majd egyik alapítója és munkatársa a VTimes című gazdasági-pénzügyi online kiadványnak.

Az írást Kiss Ilona fordította.