A kormány továbbá többször "beszólt" a bíróságoknak, és megengedhetetlen módon minősítette a tevékenységüket. A bíróságok és az egyes ítéletek természetesen mindig vitathatók, és sok esetben rá is szorulnak a bírálatra. A sommás elmarasztalás azonban biztosan nem helytálló, és bármilyen kritika megfogalmazása kizárólag a szakma, nem pedig a kormány feladata.
Az első per
A Kúria három, az érintettek és a közvélemény által elvi jelentőségűnek tekintett devizahiteles ügyet tárgyalt. Az első az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségének kérdésével foglalkozott. A második azzal, hogy az árfolyamrés alkalmazása (az a szerződésben rögzített banki gyakorlat, amely szerint a hitel folyósítandó összegét devizavételi, a törlesztendő összegét pedig devizaeladási árfolyam alkalmazásával határozzák meg) tisztességtelen szerződési feltétel-e. A harmadik arra a kérdésre kereste a választ, hogy érvénytelen-e az olyan kölcsönszerződés, amely nem tartalmazza kifejezett módon az árfolyamrés mértékét.
Mivel a devizahitelesek gondjait alapvetően a törlesztőrészletek jelentős növekedése okozza, először ennek a növekedésnek a jogszerűségét vitatták. A vita alapját az egyoldalú szerződésmódosítás joga képezte - ez a szerződési jog alapjait érintő, a hazai bírósági gyakorlatban korábban nem tisztázott, nehéz kérdés. A szerződés fogalmilag a felek megállapodását jelenti, azaz azt, hogy a szerződés feltételeit mindkét fél elfogadja. Hogyan fér ezzel össze az, hogy a szerződés egyes feltételeit az egyik fél egyoldalúan megváltoztathatja?
A szerződések döntő többsége esetén sehogy, de a hosszú távú, tömeges szerződések esetén, bizonyos feltételek mellett ez lehetséges. Ebben a kérdésben a Kúria részleteiben vitatható, összességében mégis kellően árnyalt és iránymutató döntést hozott. Rámutatott arra, hogy a szerződés egyes feltételei (egyes díjtételek) tekintetében előfordulhattak jogosulatlan módosítások, azonban a törlesztőrészletnek az árfolyamváltozással, illetve a referenciakamat változásával összefüggő automatikus változása nem egyoldalú szerződésmódosítás, hanem éppen a szerződéses rendelkezések érvényesüléséből fakadó változás: hiszen maguk a felek döntöttek úgy, hogy a mindenkori fizetendő összeg meghatározása során ezeket a tőlük függetlenül változó elemeket veszik figyelembe. Az adósok számára legfájdalmasabb változás tehát nincs összefüggésben a vitatott egyoldalú szerződésmódosítással.
Az árfolyamváltozás és az árfolyamrés alkalmazásának kérdése a deviza-, illetve a devizaalapú hitelek alapjaihoz visz el. A devizahitel és a devizaalapú hitel olyan hitel, melyben a felek az adósságot a hazai pénznemtől eltérő fizetőeszközben (tipikusan euróban vagy svájci frankban) határozzák meg. Fontos leszögeznünk azt, hogy a tartozás pénznemének meghatározása tekintetében a felek szabadok, tehát teljesen jogszerű az a szerződés, amely idegen pénznemben határozza meg a tartozást. Ha azonban az adósnak valójában hazai fizetőeszközre van szüksége, akkor - hitelfelvételkor - a kapott hitelt át kell váltania forintra, és ugyanígy, ha az adós jövedelme forintban keletkezik, a forintot - hiteltörlesztéskor - át kell váltania arra a pénznemre, amelyben az adósságot meghatározták. Ez nem csupán célszerű, hanem jogilag is tökéletes megoldás, maga a törvény is azt írja elő, hogy - hacsak a felek eltérően nem állapodnak meg - az idegen pénznemben meghatározott tartozást is a hazai (azaz a fizetés helye szerinti) pénznemben kell teljesíteni. Ekkor felmerül az a kérdés, hogy a devizában fennálló tartozás teljesítéseként milyen összegű forintot kell fizetni. A forintösszeg meghatározása átszámítás útján történik.
Azt azonban soha nem lehet előre tudni, hogy a jövőben egy adott összegű devizáért mennyi forintot kell fizetni - ezért az adós a devizahitelek esetén szükségszerűen kiteszi magát az árfolyamkockázatnak, amely a mai devizahiteles-probléma alapvető forrása.
A vitatott hitelszerződések úgy rendelkeznek, hogy a deviza átszámítása során - a pénzváltásnál általánosan alkalmazott közismert piaci gyakorlathoz hasonlóan - eltérő, vételi, illetve eladási árfolyamot kell alkalmazni, attól függően, hogy forintot számítanak át idegen pénznemre, vagy fordítva. Felvetődhet, és egy, talán túlságosan is aktivista bíróság ki is mondta: az lenne a helyes eljárás, ha a bankok egységes (például közép)árfolyamot alkalmaznának a hitel folyósításakor és törlesztésekor; az árfolyamrés alkalmazása pedig tisztességtelen szerződési gyakorlat. Ez lett a második ügy, amely a Kúria elé került. A "tisztességtelen" fogalom itt nem a szó hétköznapi jelentésében, hanem speciális jogi kategóriaként szerepel, leegyszerűsítve olyan szerződési feltételt jelent, amely egyoldalúan és indokolatlanul az ügyfél számára hátrányos. A fogyasztókkal szembeni tisztességtelen feltételekre kiterjedt előírások vonatkoznak, mégpedig uniós szabályozás alapján. A Kúria elé került ügyben különös jelentőséget kapott két szabály. Az első szerint ez a kategória nem alkalmazható a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás lényegének meghatározására - ezért például jogi értelemben nem lehet tisztességtelen egy szerződésben a vételár meghatározása, bármilyen "pofátlanul" magas is.
A szabályozás továbbá nem csupán érvénytelennek minősíti a fogyasztóval kötött szerződés tisztességtelennek bizonyuló feltételét, hanem meg is tiltja, hogy a bíróság a szerződés módosítása, kiegészítése révén orvosolja a szerződés érvénytelenségét. Mindezek alapján kérdéses, hogy az árfolyamrés esetében egyáltalán alkalmazható-e a tisztességtelenség fogalma; és ha igen, akkor annak mi a jogkövetkezménye - azaz hogyan kell kezelni azt a helyzetet, ha az árfolyamrést tartalmazó szerződéses kikötések érvénytelenek, és ennek következtében a szerződésből hiányzik annak az árfolyamnak a meghatározása, amelynek alkalmazásával az átszámítás végrehajtható lenne.
E bizonytalanságokra és a szabályozás uniós hátterére tekintettel a Kúria ebben a perben ítélet helyett ún. előzetes döntést kért az erre illetékes Európai Bíróságtól. Ez a lépés nyilván vitatható - ám ha a Kúria maga döntött volna a perben, a vesztes fél fordulhatott volna az európai szervekhez, nagyobb bizonytalanságot és még több időveszteséget okozva.
A Kúria döntésének értékelésekor fontos azt is látnunk, hogy az adósok számára nem az árfolyamrés alkalmazása a valódi probléma. Amíg nem következett be lényeges árfolyam-növekedés, senki nem panaszkodott az árfolyamrés miatt, annak létét mindenki elfogadta, természetesnek tekintette. Az árfolyamrés alapvetően nem befolyásolja az adósok helyzetét, ezért annak esetleges érvénytelenné nyilvánítása vagy akár jogszabályi úton való eltörlése sem oldaná meg a devizahitelesek bajait.
A harmadik per
A harmadik perben szintén az árfolyamrés kapott főszerepet. Egy kellően át nem gondolt fogyasztóvédelmi jogszabály ugyanis azt mondja ki, hogy semmis az a kölcsönszerződés, amely nem tartalmazza világosan a hitelfelvevőt terhelő költségeket és azok mértékét. A vitatott szerződések általában megfelelnek e követelménynek, azonban az árfolyamrés nem szerepel a hitel költségei között. A szerződések világosan tartalmazzák, hogy a hitel folyósításakor és törlesztésekor eltérő árfolyam alkalmazására kerül sor, és a bankok nyilvánosan meg is hirdetik az árfolyamokat. Annak idején egyetlen bank (és a felügyeletüket ellátó PSZÁF) sem gondolt azonban arra, hogy az árfolyamrést költségnek kellene tekinteni, és a szerződésben önálló költségtételként fel kellene tüntetni. Még ha el is fogadjuk, hogy fogyasztóvédelmi megközelítésben a költség fogalmát tágan kell értelmezni, és ebbe a fogalomba az árfolyamrés is beletartozhat, az mindenképpen érthetetlen, hogy egy költségelem hiánya miatt miért kell a szerződést teljes egészében érvényteleníteni. A szerződésekre vonatkozó általános szabályok alapján egyértelmű, hogy a bank csak olyan költséget tud felszámítani, amit a szerződésben kikötött. Miért nem elég az a "szankció", hogy olyan költség nem számítható fel, amit a szerződés nem jelöl meg egyértelműen? Végiggondolta-e a jogalkotó, hogy mik a következményei annak, ha a szerződések érvényessége bizonytalanná válik, probléma esetén utólag megkérdőjelezhető? Kinek jó az, ha jogszabályi úton, mesterségesen növeljük az érvénytelen szerződések számát?
A Kúria tehát, az emlékezetes fordulattal élve, ismét nehéz helyzetben volt. Azt a szakvélemények ellenére sem vállalta, hogy az árfolyamrést ne tekintse költségnek; de el akarta kerülni annak az ódiumát is, hogy - egy általa is formálisnak tekintett hiba miatt - potenciálisan a teljes lakossági devizahitel-állományt érvénytelennek nyilvánítsa. Magyarországon nincs precedensjog, mégis minden érintett, nem is teljesen alaptalanul, úgy érezte volna, hogy a Kúria ítélete az ő ügyére is érvényes. Egy ilyen ítélet súlyos következményekkel járt volna: az adósok tartozása egy összegben azonnal esedékessé válik; a fizetendő összeg meghatározásának módja körül viták alakulnak ki, amely bizonytalanságot eredményez a teljes érintett hitelállomány tekintetében; a bankok követeléseit biztosító zálogjogok megszűnnek, a hitelek biztosíték nélkül maradnak. Nem világos tehát, hogy valójában mit is szerettek volna azok, akik ilyen ítéletet vártak.
A Kúria azt a megoldást választotta, hogy a rendelkezésére álló információk alapján kiszámította az árfolyamrés mértékét, és ezzel megszüntette a szerződés érvénytelenségének az okát. Ezzel lényegében azt mondta ki, hogy az a szerződés, amelyből megállapítható az árfolyamrés mértéke, érvényes akkor is, ha az árfolyamrés nincs kifejezetten, önálló költségtételként feltüntetve. A Kúria ezzel a konkrét jogvitát eldöntötte, iránymutatást adott ahhoz, hogyan kell ezeket a kérdéseket a jövőben kezelni, és kreatív (éppen ezért vitatható) módon korrigált egy ésszerűtlenül merev jogszabályt.
Hol a becsapás?
Ma sokan igyekeznek elkenni azt, hogy a devizaadósok többsége tisztában volt az árfolyamkockázat tényével. Aki egy kicsit is odafigyelt arra, hogy mit csinál, tudta, hogy a jövőben fizetendő törlesztőrészletei az előre nem látható árfolyammozgás függvényében fognak alakulni. Arra számítottak azonban, hogy az árfolyam-ingadozás mértéke kezelhető marad, akár kedvezően is alakulhat, sőt belátható időn belül, az euróövezethez való csatlakozásunkkal meg is szűnik. A 2009 elején, majd pedig 2010 második felétől bekövetkezett, és a mai napig tartó árfolyamromlással nem csupán a laikus hitelfelvevők, hanem a bankárok és más pénzügyi szakértők sem kalkuláltak. Miként avval sem, hogy ennyire megromlik Magyarország hitelkockázati megítélése, és megdrágul az ország és a magyarországi bankok számára a hitelfelvétel. 2008 előtt senki nem számított a pénzügyi válságra, 2008 után arra, hogy e válságnak Európa számára ilyen súlyos következményei lesznek, 2009 után pedig arra, hogy Magyarországon a helyzet normalizálódása csupán átmeneti, a kormányváltást követően ismét súlyosbodni fog. Senki nem számított arra, hogy Magyarországon az árfolyam, az általános gazdasági teljesítmény, a beruházások és a munkanélküliség a térség országainál is rosszabbul alakul. Nem igaz tehát az az állítás, hogy az adósokat a bankok becsapták; az igazság az, hogy a körülmények a szerződéskötések idején uralkodó általános várakozásnál lényegesen kedvezőtlenebbül alakultak. És azt is biztosan kijelenthetjük, hogy ebben nem a bankoknak és általában nem is a piaci szereplőknek volt döntő szerepük. 'k inkább elszenvedői voltak e fordulatoknak.
Tudomásul kell venni: a devizahitelesek problémája alapvetően nem jogi természetű, nem a szerződések hibájából, és nem is a bankok állítólagos szerződésszegő magatartásából fakad. Ezért az orvoslása a probléma jellege, tömeges volta és nemzetgazdasági kihatásai miatt csak politikai úton lehetséges. De ennek során is érvényesülniük kell a jogállamiság követelményeinek.
A piacgazdaság elveivel összhangban álló megoldás olyan politika folytatása lenne, amely helyreállítja az ország nemzetközi megítélését, és ezzel a nemzeti valuta megerősödéséhez, a hitelfelvételi feltételek javulásához, a munkahelyek számának növekedéséhez, és mindezek révén az adósok helyzetének jelentős könnyítéséhez vezet. Ugyanakkor a devizahitelek problémájának kezelésében a jognak korlátozott lehetőségei vannak; és ezen belül is más lehetőségeket kínál a jogalkalmazás és másokat a jogalkotás. A jogalkalmazás eseti ügyeken keresztül valósul meg; ezek kimenetelét befolyásolhatja az adott szerződés megfogalmazása, megkötésének konkrét körülményei, a bank szerződéskötést követő eljárása, a felperesként fellépő fél jogi álláspontja, képviseletének minősége. Amint láttuk, az ügyek tartalmát a jogszabályok is befolyásolják - egy részletkérdést főszereplővé tudnak tenni. És persze szerepet játszik az eljáró bíró attitűdje és szakmai felkészültsége is. De a bíróságok nyakába varrni azt, hogy a devizahitelesek problémájára még nem született átfogó megoldás, nem több megalapozatlan vádaskodásnál.
A jogalkotás útján történő segítségnek is két fő formája képzelhető el. Az egyik a szerződések megváltoztatása jogszabályi úton - ez az, amit a kormány a devizahitelek részleges vagy teljes kivezetéseként, rosszabb esetben törléseként emleget. A másik a törlesztési kötelezettségeiket nem teljesítő adósokkal szembeni jogérvényesítési lehetőségek korlátozása - például a végrehajtás felfüggesztése vagy korlátozása, és a magáncsőd bevezetése. A probléma jogszabály útján való kezelése a piacgazdaság normál működésébe való beavatkozást jelent, és a jogállamiság szinte szükségszerű sérelmével jár.
Ezen jogszabályok kritikus eleme az, hogy visszamenőleges hatályúak: nem a jövőben kötendő szerződésekre, hanem a fennálló hitelekre vonatkoznak, az azzal kapcsolatos feltételeket változtatják meg. Az ilyen változtatás jogszerűségének megalapozásaként sokan a körülmények megváltozására hivatkoznak. Valóban: a szerződéskötés időpontjában fennállt, illetve előre látott körülményekhez képest lényegesen rosszabbul alakult a helyzet. Csakhogy a körülmények ezen megváltozásának van egy, a jogi megoldás lehetőségének szempontjából lényeges sajátossága.
A szerződési feltételek jogszabályi megváltoztatásának klasszikus példája az, amikor egy országban jelentős pénzromlás következik be, és a tartós szerződésekben meghatározott díjak (például a bérleti díjak) nem fedezik a szolgáltatás reálértékét. A pénzérték változása miatt a szerződésben rögzített feltételek az egyik fél (a bérlő) részére előnyössé válnak, a másik fél (a bérbeadó) rovására. Ám a devizahitelekkel nem ez a helyzet. Az árfolyamromlás úgy hátrányos a hitelfelvevő számára, hogy abból a hitelezőnek semmilyen előnye nem származik. Hiszen a hitelező devizában kifejezve nem kap többet, mint amennyit ő maga kölcsönadott, és amennyi a szerződés alapján őt megilleti. Nem az történt, hogy az értékegyensúly eltolódott az egyik fél javára, csupán az, hogy az adós számára terhesebbé válik a szerződésből fakadó kötelezettség teljesítése: a változatlan összegű devizatartozás törlesztéséhez több forint fizetése szükséges. Ebből az is következik, hogy az adós forintban felmerülő terheinek csökkentése szükségképpen a hitelező terhére történik, a hitelező nem kapja vissza a kölcsönadott összeget a szerződéses kamataival.
A hitelezők jogainak ilyen csorbítása csak akkor kerülhető el, ha az állam kárpótolja őket a bekövetkező veszteségért. Ennek hiányában olyan jogelvonás történik, amely sérti a tulajdonhoz való alapjogot. Teljesülése esetén viszont tulajdonképpen minden állampolgár viseli a rendezés terhét, függetlenül attól, hogy érintett-e az ügyben. Ezért további jogsérelem nélkül a helyzet rendezése csak több elemből álló csomag révén lehetséges, amely egyaránt tartalmaz célszerű gazdaságpolitikai elemeket és jogi szabályokat. Az adósok jogszabályok útján való megsegítése csak akkor felel meg a jogállamiság követelményeinek, és csak akkor várható el az, hogy a társadalomnak az a része is támogassa, amelyik nem részesedik a kedvezményekből, ha azok a lehető legszűkebb körre (az eddigiekkel szemben a leginkább rászorultak körére) és a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódnak. A gazdaság és az el nem adósodott polgárok terhére megvalósuló populista akciók elfogadhatatlanok, és a jogállamiság próbáját sem állják ki.
A szerző jogász.
