Dobrovits Mihály: Mielőtt minden egész eltörik

publikálva
2000/38. (09. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A XX. század utolsó évnegyede következik. Márpedig egy évszázadot és egy évezredet lezárva, számvetésre kényszerül az ember, még akkor is, ha ez az önmagunk irányába tett gesztus némi elkerülhetetlen pátosszal jár együtt, s ha a kérdés: vajon a modernség évszázadának kimentével mit hoz a holnap, és milyen lehetőségeket szalasztottunk el, nehezen tehető fel és még nehezebben válaszolható meg az öniróniára oly fogékony korunkban.

A XX. század utolsó évnegyede következik. Márpedig egy évszázadot és egy évezredet lezárva, számvetésre kényszerül az ember, még akkor is, ha ez az önmagunk irányába tett gesztus némi elkerülhetetlen pátosszal jár együtt, s ha a kérdés: vajon a modernség évszázadának kimentével mit hoz a holnap, és milyen lehetőségeket szalasztottunk el, nehezen tehető fel és még nehezebben válaszolható meg az öniróniára oly fogékony korunkban.

Amikor apám 1909-ben meglátta a napvilágot, nem volt még volfrámszálas izzólámpa és rádió, és ritka technikai csodának számított a telefon és a mechanikus írógép is. 1969-ben, amikor utolsó, vele közös nyaralásunkra vitt minket az akadémiai Volga, döbbent áhítattal hallgattam, hogy a kocsi akár száz kilométeres óránkénti sebességre is képes, és elborzadtam, amikor a sofőr, csak a kedvemért, s szüleim tiltakozása közepette ezt be is mutatta egy picit. Még végzős egyetemista koromban álmodozhattam egy olyan írógépről, amelyen ügyes szerkezetek, apró kis tárcsák segítik túlméretezett átírási és mellékjeligényemet, amellyel szakszerzőként a mai napig idegrohamba tudom kergetni az olvasószerkesztőket.

Amikor e sorokat számítógépbe pötyögöm, magától értetődő, hogy lakott emberi település kering a világűr szélén. Túl vagyok már azon a megdöbbenésen is, ami akkor fogott el, amikor tizenhét évesen rá kellett jöjjek arra, hogy az űrkorszakban is lesznek női magazinok. Istenem, hamarosan beköszönt majd a divatszkafanderek kora...! Ha a technikai haladást nézzük, valószínűleg jóval előrébb is tarthatnánk. Ám e fülledt és banális ezredvég éppen azért kiábrándító, mert a stupiditás lázadásával terhes az ész uralmával szemben.

Az újkori nyugati demokrácia meghatározott keretek között jött létre. A nyugati társadalom hagyományosan a kis közösségek zárt egységéből nyerte az erejét. Svájcban, ahol állampolgárságot nyerni csak biztos anyagi háttérrel lehet, ezt nyíltan ki is mondják. Az új polgár a közösség jóváhagyásával "bevásárolja magát" (sich einkaufen). Ez a rendszer ma már természetesen elavultnak és kicsinyesnek tűnik a mi szemünkben, ám kellően erős volt ahhoz, hogy kikényszerítse az egy helyütt lakók konformitását, ami autonómiájának alapjává válhatott. A közösség belső zsarnokságán át azonban éppen a szabadság felé vezetett az út. Az egységes közösség jobban szembe tudott szállni a hatalommal. Keleten erről szó sem volt. Az eltérő tradíciók békésen megfértek egymás mellett, akár évszázadokon át is. A látszólag békés egymás mellett élés azonban éppen azt akadályozta meg, hogy lakói valódi közösséggé alakuljanak. Elég a legkisebb válság, hogy napvilágra kerüljön: semmi sem tartja össze őket. Ha egy területen legfeljebb az állami hatalom iránti köteles lojalitás érzése kapcsolja össze azokat, akik egyébként idegenek egymás iránt, elég e tekintély legkisebb megingása ahhoz, hogy a hisztéria futótüze a legváratlanabb helyeken lobbanjon lángra. A testetlen közhatalomnak alárendelt multikulturális, regionális társadalom elképzelése ma éppen annyira veszélyes, mint az erurópai új szélsőjobb által előhozott új, a régi paraszti értékeket feleleveníteni kívánó zárt, kisközösségi társadalom.

Az európai újkor teremtette meg azt az egységes, mindenkit azonos jogokkal és kötelességekkel értékelő nemzetállami rendszert, amelynek egységesen képzett állampolgárai képesnek bizonyultak saját sorsuk kézbevételére. Létrejöttéhez éppen az kellett, hogy megtörjék a hagyományos kis egységek ellenállását, és a társadalmat területileg, jogilag és kulturálisan is egységgé alakítsák. A közoktatás, a közegészségügy vagy éppen a sorozott tömeghadsereg legfontosabb feladata éppen az volt, hogy garantálja az általuk nemzetté alakított tömeg egységét.

Ugyanakkor, bár ezt nem valljuk be, a XVIII-XIX. század jó néhány vívmánya felett eljárt az idő. A XIX. század egységes európai társadalmát helyreállítani nem lehet. Politikai és jogi elveink jelentős része olyan, amilyenné még a preindusztriális világ vagy éppen az ipari társadalom alakította. Arról, hogyan legyen ezek múltán, szemérmesen hallgatunk. Bajaink egyik oka pedig éppen az, hogy nem beszélünk az új idők nyelvén.

Ezt a rendszert most két irányból éri kihívás.

Az első az a forradalmi változás, amit a nyugati demokrácia és tolerancia diadalaként szoktak emlegetni, holott nem az. A rendszer lényege az, hogy a megfelelő informális vagy formális közösségek a közhatalomtól függetlenül intézik ügyeiket, és igyekeznek kellő távolságot tartani egymástól. A közhatalom csak az egyes közösségek közötti konfliktusokba avatkozik bele, kapcsolata az egyénnel így fokozatosan elsorvad. A köztársaság fóruma így a régi római res publica intézményéhez hasonlóan az egyes közösségek közötti alkuk piacává válik. Bár historizálásra hajlamos történelemszemléletünk a különbséget elmossa, és iskolásaink a mai napig a görög demokráciában és a római köztársaság korában látják modern társadalmunk előképét, e társadalmak és a mi korunk közötti különbség nem egyszerűen a rabszolgaság intézményének meglétén vagy meg nem létén, netán az égetett szeszes italok ismert vagy ismeretlen voltán múlik. Az egyik legfontosabb, hogy e társadalmak sem ismerték az egyén szabad társadalmi szerepválasztását. Az egyéniség értékét majd csak a történelemszemléletünkben oly megvetendően dekadensnek tűnő hellenizmus és a császárkori Róma fogja igazán becsülni kezdeni. Ez pedig kis híján odalett a korai középkorral. Reinhard Wenskus, a magyar földre Szűcs Jenő által bevezetett gentilizmuselmélet atyja fogalmazott úgy, hogy Kína és Nyugat-Európa történelmében a különbséget nem a népvándorlás kora és a barbár betörések jelentik. A meghatározó az volt, hogy Kínában a hagyományos kínai kultúra győzött, míg nyugaton a barbárok tudták rákényszeríteni akaratukat a római civilizáció utódaira. Így kezdődött meg a nyugati világnak a XIX. századig tartó nagy szellemi kalandja, az eltűnt Róma keresése, és éppen ez hozta úgy, hogy az egyéniség nemcsak becsületét nyerte vissza, de legyőzte a közösségi társadalmat. Úgy tűnt, hogy egységes és korszerű műveltsége, pragmatikus hajlamai alapján a nyugati ember képes lesz arra a csodára, hogy valóban szabad, önkéntes társulásként vegye kezébe saját sorsának irányítását. A modern nyugati demokrácia alapjai és intézményei elleni támadás pedig éppen az egyéniség, mi több, a művelt egyéniség elleni támadásként nyilvánul meg. Ez a romantikus el- vagy visszavágyódás azután egyszerre nyilvánulhat meg baloldali vagy jobboldali mezben - ez már csak attól függ, milyen közösségben talál könnyebben befogadókra. Alapvetően semmi különbség nincs a magukat honfoglalás kori lovas íjászoknak álmodók és a szigorúan nyugati piacra orientált keleti csodaguruk tanítványainak szellemi hozzáállása között. Nem beszélve a posztmodern locsogásról. A lelki motívumok azonosak, csak a pótcselekvés eszközei mások. Ez viszont éppen a művelődés, a kor kihívásaival való szembenézni tudás hiányosságait igyekszik elleplezni. Nyilvános fellépéséhez merszét pedig onnan veszi, hogy hozzájárultunk azoknak a normáknak az elhanyagolásához, amelyek társadalmunk kialakulásának hajnalán, illetve kultúránk fénykorában a nyilvános fellépés alapfeltételét jelentették. A közművelődés hiányát ma részben egy sajátos rabulisztika helyettesíti. Érdemes megfigyelni, hogy bizonyos nyelvi fordulatok a reformáció korabeli hitvitázó irodalom következetes konokságával tűnnek fel a magyar szellemi közéletben. Ezek kiválóan alkalmasak arra, hogy gyönyörű szavakkal hallgassuk el, amit jelenteniük kell. Pontosabban kellene. Ezzel párhuzamosan tapasztalható az a törekvés is, hogy az egyes csoportok zárt, belső szellemi közeget alkossanak, és a diskurzus határait szigorúan maguk vonják meg. A külső résztvevőket vagy kizárják, vagy pedig a saját magukról eleve kialakított sztereotípiák átvételére akarják kényszeríteni. Az esetleges másféle megítélést pedig megpróbálják eleve inkorrektnek tekinteni.

Mindez lehetne szórakoztató, de nem az. A létrejött, látszólag sokszínű és toleráns társadalomban ugyanis éppen azok a csatornák vesznek el, amelyek a valódi demokráciát jelenthetnék. Ehelyett kifelé toleranciát követelő, de belülről egyre határozottabban intoleráns közösségek halmazává alakul át a társadalom. Ez pedig nem sokban különbözik attól, ami keleten vagy a balkáni országokban található. A látszólagos pluralizmus voltaképpen mozaiktársadalom, amelynek elemei véletlenszerűen élnek egymás mellett, és a labilis egyensúly első megingására megszűnik az őket összetartó minimális kohézió is. Közép-Európában jól megfigyelhető politikai falak mellett oszlik meg a társadalom. Szomorú leírni, de Magyarország is elindult ezen az úton. A két nagy politikai és szellemi tábor, illetve a köréjük rendeződött és őket gyakran irányítani akaró periferikus, de annál radikálisabb egységek között egyre határozottabban szűnik meg a párbeszéd. E megosztás földrajzilag is értékelhető formája az, amelyet ma a "régiók Európája" álságos név alatt tárnak elénk.

Nem csak azért érdekes a nyugat-európai államok lassú felbomlásának veszélyét szemünk elé idéznünk, mert számos olyan problémára lelhetünk, amelyet ott rég megoldottnak véltünk, s kiderült, hogy erről szó sem volt. A kilencvenes években Nyugat-Európában fellángoló új nacionalizmus (amelyet eltakart a balkáni tűzfészek sűrű füstje) éppen azért veszedelmes, mert voltaképpen a feudalizmus korából itt ragadt atavisztikus ösztönökre épít. Ha az Észak-Írországnak nevezett földdarab lakóit a polgárháború szélére sodorhatja a protestáns céhlegények átvonulása a katolikus negyedeken, továbbá kiderül, hogy a közel három évszázados vakancia óta először összeülő skót parlament egyik első feladata az lesz, hogy eltörölje az úrbéres viszonyokat Skóciában, és ezzel - egy jogi kuriózum felszámolásán túl - tulajdonképessé tegye az ország lakóinak kétharmadát, korántsem A XIX. század uralkodó eszméi lesz az első könyv, amelyet a könyvespolcról leemelünk. Belgium és Spanyolország régiókra bomlása pedig megoldja ugyan a kiélezett nemzeti kérdést, ugyanakkor saját etnikai enklávéiba zárja a lakosság jelentős részét. A látszólagos nagy egység, az unió polgárából így lesz gyakorlatban egy kis feudális egység lakója, aki még saját hazája tájain is idegen. Nem csak a vallon bánat sír fel Flandriában, hol leáll a kassza, ha franciául kérünk vonatjegyet. (Ha ezen túl, falun élvén, a helyi katolikus és szocialista fúvósegyletek provokálta rituális vasárnapi verekedésekben is részt kell vennünk, akkor joggal érezhetjük úgy, hogy Asterix ideje óta semmi sem változott arrafelé.) A büszke és egységes Németországban is megdöbbenhetünk, amikor kiderül, hogy Bajorország nem ismeri el (nyugat-) berlini diplománkat, Olaszországban meg nagy ívben hajíthatjuk ki az ablakon Leuvenben vagy Oxfordban megvédett doktorátusunkat. Az ilyen esetek nyomán tényleg nosztalgiával gondolhatunk a XIX. századra, ahol a mandzsúriai orosz gyarmatváros, Harbin gimnáziumában ugyanúgy tanították a latint, mint a kassai főreálban, s nem kellett attól rettegnünk, hogy húsz vagy kétszáz kilométerrel odébb költözvén, gyermekünket eltanácsolják az iskolából, mondván, hogy az egyébként szabadon választott tantervek inkompatibilitása miatt úgysem tudna felzárkózni. Esetleg Madridból érkezvén egy barcelonai történészkongresszusra kiderül, hogy csak angolul vagy katalánul tarthatunk előadást. Spanyolul (kasztíliaiul) tehát nem. Ilyen esetekből érthetjük meg, hogy a szabadság látszata mellett egy zárt közösség rabjaivá váltunk. Innen pedig csak a társadalom aljára vagy peremére van menekülés.

Ez pedig éppen az, amit az új szélsőjobb is akar. A nagy társadalom gondoskodása helyett a vállalt szegregációt. Azzal a határozott céllal, hogy így az egészségesnek ítélt centrumot mentik meg a periféria lehúzó erejétől. Akár úgy, hogy egy országot részekre darabolnak, akár úgy, hogy a társadalomban vernek keresztül egy erőszakolt szegregációt. Az új szélsőjobb határozottan átveszi azokat a szólamokat, közöttük a (rájuk vonatkozó) politikai korrektség és tolerancia igényét, amelyeket beépíthet a saját politikai küzdelmeibe. Amikor Király B. Izabella még a kilencvenes évek elején arról beszélt, hogy a bőrfejű fiatalok is egyfajta tisztelendő másságot képviselnek, voltaképpen erre érzett rá. Szerencsére azonban a magyar politikai gondolkodás nem vette az adást. Haider vagy éppen Umberto Bossi rabulisztikája szintén erre épül. Azzal a határozott különbséggel, hogy az általuk elképzelt kis társadalom alapját, erkölcsi többségét az az általuk kiválasztott középosztály teszi ki, amelynek tagjai hajlandók egy eleve meghatározott, konzervatív értékrend vállalására és gyakorlati megvalósítására. E cél érdekében egyébként hajlandók a kiválasztott réteg kedvezményezésére, adott esetben inkubátorba helyezésére is. A többiekhez való viszonyát attól teszi függővé, hogy azok mennyire hajlandók elfogadni a számukra kijelölt szerepet az új, szigorú erősorrendben, illetve milyen ütemben hajlandók hozzáidomulni a célzott középhez. Magyarán: hajlandók lesznek-e magukat bevásárolni a társadalomba. Amíg nem hajlanak a középhez, marad a periferikus helyzetük, természetesen kellő korrektséggel körülbástyázva. Elvégre, így a verdikt, ők is ezt akarják. Ez a rendszer azonban egyént, egyéniséget többé nem ismer, az egyénnel vélt vagy valós identitása és társadalmi csoportja alapján kommunikál. Magyarán: a szabadság fantomja mögül éppen a liberális demokrácia lényege tűnik el, a tudással és döntésének felelősségével rendelkező egyén szabadsága. A mi dolgunk lenne mindezt megvédeni. Valahogy.

publikálva
2000/38. (09. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk