A Magyarok VIII. Világkongresszusáról

Egy mellé rendel!

Publicisztika

A közéleti uborkaszezon sivárságában – miniszterelnökünk, az örök naturbursch spontán megnyilvánulásai mellett – üdítő színfolt a Magyarok Világszövetsége, meg az általa organizált ún. Magyarok VIII. Világkongresszusának áldozatos munkája.

A múlt hét elején lezárult tanácskozás legfontosabb dokumentuma, amit végül egyetlen ellenszavazat híján egyhangúan fogadott el a világkongresszus, enciklopédikus gazdagsággal, ugyanakkor figyelemre méltó tömörséggel foglalja össze mindazt, amit a népi, nemzeti paratudósok legkiválóbbjai e témában az utóbbi jó évszázadban összehordtak. Az átlagos címet, ám patafizikus hangulatú alcímet (A magyar nemzet – A magyar nemzet új meghatározása, avagy a nemzet új magyar meghatározása) viselő dolgozat már az első bekezdéseivel kiüti az olvasót, akinek ezután a megemelkedett ingerküszöb miatt már fel sem tűnik a finálé flúgos futama. Pedig ott van a lényeg!

Mert hát elsőre persze meghökkentő lehet a nép, nemzet és állam fogalmának nyers, katonás, a kortárs nemzetértelmezések köteteket megtöltő szofisztikáltságától mentes definíciója, ami a legendás Laibach együttes szándékolt kétértelműségekben gazdag fénykorát idézi. De ez még mind semmi, hiszen rögtön az első értelmező mondatból kiderül, hogy: „A magyarság az a rejtélyes módon megmaradt nép, amely őrzi egy, a görög-római civilizáció előtti, jelentős civilizáció nyelvét, kisebb mértékben kultúráját és még kisebb mértékben – a szerves műveltség, a mitológia, az archaikus népmese által – a hitvilágát.” Dejszen ezt már hallottuk! – élénkülünk meg, de mielőtt még elménkbe furakodhatna az atlantiszi civilizációs-űrhajós istenes szakirodalom valamennyi nagyja, ostorcsapásszerűen ér minket a második mondat mély igazsága: „A magyar nép ősnép, amelynek jelenleg elismert történelme ugyan csupán az utolsó ezerszáz esztendőre tekint vissza, ám amelynek műveltségteremtő és államalapító ereje bizonyítottan kimutatható öt földrészen: Európában, Ázsiában, Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában.” (A szövegben sűrű „szakirodalmi” hivatkozások lelhetők fel, melyek természetesen egymást körbereferáló paratudományi munkákra mutatnak – örömmel fedeztük fel a listában Baráth Tibor, az érdemdús, egykoron erősen nemzetiszocialista rokonszenvű, előbb imrédysta majd a Szálasi-rezsim adminisztrációjában ügyködő, végül Kanadába emigrált kvázi-őstörténész nevét is!)

Mindez azonban csak megalapozza a tulajdonképpeni igénybejelentést: „Miután a magyar nép európai ősiségét kétségbevonhatatlanul bizonyították a legfejlettebb tudományos módszerek, és miután békés, mindenkor alkotó (teremtő) életvitelének, valamint ősi nyelvének nyomai megőrződtek a Kárpát-medencétől a Sárga-tengerig, Mezopotámiától a Nílus partjáig”, nem kétséges, hogy a nemzetközi tudományos és a politikai közösségnek előbb-utóbb el kell ismernie a magyarokat „mint a bronz- és vaskori Európa egyik legeredetibb és legjelentősebb civilizációjának megalapítóit. (…) A magyar társadalomban – régészeti adatokkal alátámaszthatóan – ősidőktől fogva érvényesült a mellérendelő szemlélet, és most a keményen alárendelő környezetben is konokul ez a szemlélet uralja a magyar gondolkodást. A mellérendelő szemlélet kimutatható a magyar nyelvben, a magyar népmesékben, az ősi magyar törvénykezésben.”

A magyar nemzet, mint múltban gyökerező ősi létforma és a jövőbe tekintő kultúrközösség definíciója ezzel le is zárult, már csak a feladatok vannak hátra. A magyar nép, melynek zenéje a pentaton hangzású dallamvilágra épül, köteles helyreállítani a történelmi alkotmányon alapuló államrendjét, aminek jogos következménye a szakrális (apostoli) királyság – ennek meg ugye előzménye a táltoskirály (személye még megbeszélés alatt). A lényeg: „Sacra Corona radix omnium possessionum: a stratégiai termelőeszközök végső tulajdonosa csak és kizárólag a közösség, a Szent Korona lehet”, továbbá a trianoni és párizsi diktátumok semmisek!

A Magyarok Világkongresszusa rendezvénysorozatán semmi olyan nem hangzott el, amit az utóbbi évtizedek szellemi ámokfutásai során ne hallottunk volna – legfeljebb az összetevők penetráns szinergiája ennyire mellbevágó. A Trianon-tagadás és a mindent államosítás ideája persze nemcsak a szájjal és lábbal alkotó önjelölt nemzetstratégák, de országunk vezető erejének fékezhetetlen agyvelejű politikusait is mind erősebben foglalkoztatja.

És most lehet siránkozni az OPNI bezárása miatt.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.