A honvédség harckészültségi állapotán mindez persze meg sem látszott. Az pont olyan most, ahogy hagytuk.
Mégis. A behívottak közül igazoltan nem jelentek meg 153-an. 158 bevonulni kívánó kis huszárt az orvosi vizsgálatról zavartak haza (figyelem, nem sorozásról van szó). Ugyancsak 158 fõ kérelmezte a polgári szolgálat lehetõségét már korábban, míg 136 vitéz a bevonulás és az eskü között eltelõ néhány óra alatt döbbent rá, hogy õ mégis inkább a polgári tagozatot választaná. Tízen szociális, tizennégyen tanulmányi okokból adták föl közvetlenül a célvonal elõtt. Idáig rendben van, hát persze. 115-en viszont úgy, ahogy van, szartak az egészre. Nem jelentek meg, csak úgy ukmukfukk (egyes bizonytalan források szerint néhányan még a hajukat sem vágatták le a NATO-csatlakozás küszöbén). Õket azóta égre-földre keresi a VÁP, az Interpol és az Alba Kör. A többiek köszönik, jól vannak, valahol a stokizás és a fókázás titkai közt õrlõdve pergetik a kiképzés - egyébként három hónapra szabott - idejét. Azért õk vannak a legtöbben. Ám ezzel (velük) együtt a számok mégis elgondolkodtatók. Nem lehetne-e máshogy játszani a katonásdit?
Az SZDSZ parlamenti vitanap összehívását kezdeményezi, mondván, töröljék el a kényszersorozást, szervezzenek hivatásos hadsereget önkéntesekbõl. A tárcabitorló gazdik erre dobnak egy hátast, még mit nem. A többiek úgy vannak vele, hogy ej, ráérünk arra még. A bakák idõszakproblémáikhoz igazodva várják vagy vágják a centit.
Az igazság közben az, hogy ennél jóval többrõl van szó. Bolond, aki simán beveszi, hogy a NATO-tagságot legendás vitézségünkkel szereztük meg. Ami pillanatnyilag nekünk van, az egy minden szempontból és minden ízében alkalmatlan hadsereg. Úgy technikailag, mint morálisan. (De hogy ne mindig csak a rosszat emlegessük, esküszünk, hogy a szentendrei légvédelmi rakétás alakulatnál keddenként vacsorára mért bableves ma is veri az egész észak-atlanti mezõnyt. Éjszakánként ilyenkor a hálótermekben már nagy a [fegyver]ropogás, valaki mindig felüvölt, Budapest légterét védjük!)
Szóval a béka segge alól lõdözzük nyilainkat, leginkább hátrafelé, még csak nem is hagyománytiszteletbõl.
Természetesen átfogó haderõreformra lenne szükség, fújja ezt mindenki. Magyarán részletkérdésrõl van szó. Csakhogy e részletkérdés olyan elvi és politikai vetülettel is bír, ami gyakorlati következményekkel járhat. Vajon mikor nyugodtabb a szövetséges, vagy uram bocsá´, a polgár? Ha sunnyogó kopaszok vagy ha hivatásos katonák vannak a laktanyában? És ilyen kérdés akad még számos.
Akik pedig az általánosan szükséges, családon belüli hazafias neveléstõl várják a megoldást, melynek következtében egyszer majd eljõ a szép világ, és minden magyar fiatal (eszerint a lányok is) önként jelentkezik az elengedhetetlen honvédelmi alapkiképzésre, dacára liberális és pacifista uszítók aknamunkájának, az máshol él.
Valahol egy lidérces álomvilágban, ahol pozíciókba kapaszkodott civilek komisz bakák készségével verik a csalánt.
