László Géza

Elfogytak az ötletek

Orbán elképzelései a magyar gazdaság jövőjéről

Publicisztika

A miniszterelnök minden évben tiszteletét teszi a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évindító konferenciáján – az idén ezt március 7-én tartották. A szokásos menetrend szerint a kamara elnöke, a gazdasági miniszter és a jegybank elnöke is szólnak a meghívottakhoz – s bár 2021 óta Matolcsy György már nem tűnt fel az emelvényen, Varga Mihály most igen.

A fő attrakció természetesen a miniszterelnök előadása, ami természetes is – amikor kézi vezérléssel irányítják a gazdaságot, nem mindegy, hogyan értekezik róla az, aki diktál. És nemcsak az fontos, amit mond, hanem az is, ahogy mondja. 2019-ben például, amikor előtte még Matolcsy adott elő, Orbán először határozottan kiállt a jegybank függetlensége mellett – majd hosszan ecsetelte a jegybank és a kormány együttműködésének szükségességét, ami az első állításnak épp az ellentéte. A két gazdaságpolitikai főszereplő kapcsolatát az állam és az egyház viszonyához hasonlította, amivel nem biztos, hogy a helyes irányt jelölte ki, de a Magyar Nemzeti Bank illedelmesen figyelő elnöke – akkor még – jól értette a becsomagolt üzenetet.

Kesztyű nélkül

A csomagolásból 2025 tavaszára viszont szinte semmi sem maradt. A kormányfő sorra osztotta ki a gazdaságpolitika kulcsszereplőit. Az új jegybankelnökkel kezdte. „Azt a kifejezést, hogy türelmes jegybanki politika, még nem hallottam. Azon gondolkodom, hogy ez mit is jelent a hitelezés szempontjából, de ezt valószínűleg nem most fogjuk megfejteni” – utalt vissza Varga előtte elhangzott szavaira. Fordítom: „Mihály, te is tudod, egy év múlva választások lesznek, a hitelezésről kell itt beszélni, nem ilyen érthetetlen dolgokról.” Varga Mihály konklúziója egyébként nem volt meglepő: a helyzet nehéz, a gazdasági pályánk determinált, még a leminősítés is befigyel, azaz indokolt az óvatosság. Az pedig a miniszter­elnök figyelmét nyilván elkerülte, hogy a „türelmes jegybanki politika” szükségességéről pár héttel korában, a washingtoni tűzijáték kellős közepén nem más, mint az amerikai jegybank elnöke beszélt az újságíróknak.

De nem csak Varga kapott fejmosást: a bürokratáktól a kamarán át egészen a vállalkozókig sokan mások is. És nem csupán verbálisan jött a kritika: az a gúnyos félmosoly, amelyik hadseregünk képességeinek felemlegetése kapcsán futott át Orbán arcán, nehezen felejthető. Dicséret egyedül talán Nagy Mártonnak és az általa sulykolt „fejlesztő államnak” jutott, de Orbán ezt követő, improvizatív eszmefuttatása inkább azt sugallta, hogy gazdaságpolitikáról hosszabban utoljára elég rég beszélgethettek egymással.

Ennyire fókuszálatlan és bizonytalan Orbán-beszédet rég hallottam. A közröhej tárgyává lett új szlogent, az „áttörés évét” egy analó­giaként értelmezhetetlen futballanekdotával próbálta meg életben tartani. Hosszasan értekezett viszont az Európai Unióról. Amelyről az elmúlt tizenöt évben nagyjából két történetet hallottunk a miniszterelnöktől: az egyik a bürokrácia kritikájáról, a ránk erőltetett normákról szólt, a másik arról, hogy a gazdaságban végre lehullottak a korlátok, a piac kitágult, és az EU lehetőség, amivel érdemes élni. A tízes évek végén az utóbbi elemet diadalittas értékelés egészítette ki arról, ahogy mi most éppen elhúzunk Európa mellett. A 2022-es év­indító beszédében viszont már keményen bírálta a támogatások és a jogállami hiányosságok összekapcsolását, azóta pedig sok más bajt is igyekezett Brüsszel nyakába varrni, a technológiai lemaradásunktól a gazdasági visszaesésen át a hazai inflációig.

Az idei beszédben viszont meglepően óvatos, szinte megértő volt. „Olyasmit kell csinálni az Európai Uniónak, ami ellentétes azzal a logikával, ami szerint eddig működött” – mondta. Az unió elemzése a német politika hátterén bomlott ki: Brüsszelben mindig a német politikai struktúra lenyomatát látjuk, véli Orbán, aki várakozó állásponton van. Ad egy pofont, aztán mintha elnézést kérne, visszakozik. Magabiztosságát azzal igyekszik alátámasztani, hogy leszögezi: minden uniós támogatást be fogunk söpörni. „Jönnek az európai uniós agrárpénzek is” – csakhogy ez egy percig nem volt kérdés –, vajon minek hozza szóba? A kohéziós pénzek kapcsán így erősít: „Megvannak azok a pontok, amelyeknél majd meg kell küzdenünk egy-egy újabb tranch-nak vagy egy újabb összegnek a lehívásáért, de ezeket a pontokat ismerjük, és a tárgyalási pozícióink ki vannak alakítva” – és felnevet. Fordítom: ilyenkor mindig megzsaroljuk őket. De ez inkább magyarázkodásnak hangzik, mint valódi érvnek, különösen annak a fényében, hogy mindenki tudja: a támogatások egy jelentős része az elmúlt hónapokban visszavonhatatlanul elveszett.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A bűn nyomora és a nyomor bűne Vadkeleten

Hogy milyen nyomor vezethet el a bűnhöz, amelyben csak némi élelmet vagy egy fél minimálbért sikerül zsákmányolni? Kik az áldozatok és miért hallgatnak? A leszakadó kistérségek sajnos kiváló terepet jelentenek, hogy egy pillantást vessünk a kétségbeejtő helyzetre.

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.