A Gyurcsány-kormány hétfőn részleteiben is vázolt gazdaságmentő csomagjáról a kövekezőket mondhatnánk el.
A csomag három részből áll, ezek fej, tor és potroh. A fejben az adó- és járulékrendszer, a torban a szociális és nyugdíjrendszer változásai vannak, a potrohban meg az egyéb intézkedések. A következők szerint.
Változnak az szja sávjai és aránya, csökken a munkáltató által fizetendő társadalombiztosítási járulék, emelkedik az áfa. Ezek jó változások, hevenyészett bérszámfejtésünk szerint oly módon mérséklik a munkaterheket, hogy az átlagbér körüli béreket nagyjából úgy hagyják, az azon felülieket jutalmazzák. A csomag megoldja azt is, hogy a tőkésnek és a munkásnak ne kelljen hajba kapnia a talált pénzen: mindkettőnek többet hagy a zsebében. A tőke még ennél is jobban járna, de nem jár, mert eltörlik ugyan a szolidaritásinak nevezett vállalati különadót, a nyereségadót viszont felemelték. A kieső központi bevételeket az áfa-emelés és egy rakás kedvezmény megszüntetése fedezné. És bár jelen körülményeink közt még a legkörültekintőbb makrobecslés is merő science fiction, a költségvetés bevételeit nem csökkentené a kormány, ami az egyetlen helyes és hazafias magatartás jelen helyzetben.
Igaz, nemigen csökkennek a kiadások sem, ami viszont kevésbé érdemdús magatartás. A szociális ellátásokra, illetve a nyugdíjra vonatkozó passzusok ugyanis nemigen mutatnak jó irányt, illetve úgy mutatnak, hogy azt a hajunkra kenhetjük. A nyugdíjak jövőre már csak az inflációval nőnének, a családi pótlék hozzáíródik az adóalaphoz, és talán belepiszkálnak a gázártámogatásokba is. Ennyit tudunk a program mentségére felhozni. De ez kevés. Hiszen alapvetően még jó ideig megmarad a 13. havi nyugdíj: beépítik a már nyugdíjasok rendes nyugdíjába. Csak evvel úgy 180 milliárd forint megint nem lett megspórolva. (Az meg kifejezetten vicces, hogy a program 2016-tól irányozza elő a nyugdíjkorhatár emelésének elkezdését - nem is vicces, inkább bosszantó.) És nem szól a bejelentés a közkiadások csökkentésének egyéb módozatairól sem. Az persze, hogy a kormány ezekhez, a szegényebb néprétegek és a közalkalmazottak megélhetéséhez nyúlna hozzá utoljára, mind politikai, mind emberiességi szempontokból érthető, csak azt nem tudjuk, hogy nem vagyunk-e már túl az utolsó pillanaton. Vagy hogy milyen közel vagyunk hozzá. Mint amikor a két csávó a Volt egyszer egy vadnyugat végén mindjárt egymásra lő: Bronson a válság, Fonda Gyurcsány, vagy fordítva, Gyurcsány Bronson és Fonda a válság: ki bírja tovább idegekkel? A válság vagy Ferenc? Ha mégis a válság, akkor ezt az egyébként tiszteletre méltó emberiességet ugyancsak feltehetjük a kispolcra: akkor ugyanis nemhogy a 13., de az első havi nyugdíjra sem lesz pénz.
És végül a potrohban azon intézkedések, illetve azok tervei szerepelnek, amelyekre most kár is a szót vesztegetni: az önkormányzati rendszer alapos reformja, meg a korrupció és a zabolátlan lobbizás elleni küzdelem. Ezek relevanciája momentán zéró: értelmük annyiban lehet, hogy kielégítik az MSZP 2010-es programjának sarokpontjaival szemben támasztott követelményeket - de hát ki kíváncsi most az MSZP választási programjának csíráira, amikor 310 forint egy euró? Esetleg még azon is lehetne sopánkodni, hogy ha ez a csomag, vagy inkább ennek egy bátrabb változata nem most, hanem 2006 májusában kerül elő, és be is vezetik, leverve minden ellenállást, most legalább annyira biztonságban lennénk, mint Lengyelország vagy Csehország, amelyek nálunk kevésbé szorulnak rá a hitelezőkre. De nem kerültek elő, és nem vezették be őket, ehelyett két és fél évet toszakodtunk az egészségügyi reformmal - és milyen gyerekes és meddő dolognak tűnik ez innét, az idő ezen pontjáról nézve!
Ezt tehát mind elmondhatnánk.
De rögtön felmerül a kérdés, hogy minek. És nem azért minek, mert ez kevés, vagy mert ez a kormány már úgysem csinál semmit, mert a kormányfő "hiteltelen", mert az MSZP-frakció vagy a Fidesz úgyis megfúrja, és úgysem lesz semmi ebből sem - hogy csak néhány motívumot idézzünk az ilyenkor szokásos nyafogásokból.
Hanem azért minek, mert az elmúlt napokban hazánk sokkal nagyobb erők játékszere lett, mint azt akár pár héttel ezelőtt is sejthettük volna. Kelet-Európa, és még néhány alulteljesítő régi tagállam, mint Görögország, szépen elkezdtek csúszni, belefele az örvénybe. Sőt, még Kelet-Európa fő tettestársa, a gazdag Ausztria is. Avval kell hirtelen szembenéznünk, hogy lakályos perifériánk, a megannyi Patyomkin-ország az elmúlt tizenpár évben, a kommunizmus bukása óta más pénzén szimulálta a kapitalizmust és a demokráciát és a fogyasztói társadalmat. Hogy hitelből éltünk. És meglehet, e hiteleket, meg a hitelek törlesztését finanszírozó hiteleket akár vissza is tudtuk, tudnánk fizetni - békeidőben. Meglehet, hogy csak egy fatális történelmi véletlen áldozatai vagyunk, hogy a globális pénzpiacok kiszáradása pont a legrosszabbkor trafált el bennünket, amikor már épp kezdett volna legalább egy kicsit igazzá válni az összes, a rendszerváltás óta dédelgetett képzelgésünk a jobb életről. De az is jól látszik, hogy törlesztőrészleteinket saját magunk nem tudjuk kifizetni. Vagy valaki kifizeti helyettünk, vagy húsz év erőfeszítései tűnnek el a lefolyóban. A csőd felé sodródó kelet-európai országocskákat, a saját valódi lehetőségeiken és képességeiken jóval túlköltekező Romániát, Bulgáriát, a balti államokat, Magyarországot más nem, csak az Európai Unió lenne képes kihúzni a csávából.
Hogy ez leesett-e nekik, az unió gazdag tagállamainak, nem tudjuk, és azt sem tudjuk, hogy nem mállik-e szét az egész építmény még azelőtt, hogy ezt felfognák. (Bécsben mindenesetre már sejtenek valamit.) Azt sem tudjuk, hogy nekik lenne-e egyáltalán pénzük az effajta szolidaritásra. (Lenne. Szereznének.) De talán lehetne segíteni őket a helyes döntés meghozatalában. Avval, hogy elhitetjük velük: még mindig érdemesebb ezt tenniük, mint veszni hagyni, amit eddig beletettek. Mert egyszer talán visszajön a pénzük.
És ennyiben helyesbítenénk is helyi érdekű mondanivalónkat a fentebb írottakhoz képest. Nem, nem mindegy, hogy Gyurcsány hétfői bejelentése még mindig nem azt tartalmazta, amit kellett volna, hogy hiányzott belőle a bátorság (és hogy az MSZP-frakció léhasága-e ez, vagy a kormány játszik gyáva nyulat a válsággal, kit érdekel). Mint ahogy nem mindegy az sem, hogy Orbán Viktor abbahagyja-e végre infantilis, ostoba, a személyes gyűlöletből és frusztrációból táplálkozó játékait, meg a szemfényvesztő beszédet az egyszerre csökkenő adókról és a növekvő közkiadásokról. Elvégre azt a pénzt, amire az országnak most lenne szüksége, minden valószínűség szerint neki kell majd visszafizetnie. (Hacsak nem játszik a maga módján és eszközeivel arra, hogy az államcsőd politikai ellenfele mandátuma alatt sújtson le az országra - amit fel se merünk tételezni.)
Talán még mindig van egy lélegzetvételnyi időnk azoknak az intézkedéseknek a meghozatalára, amelyek elháríthatják a legsúlyosabbat. Vagy legalább azt elérhetik, hogy ne a szakadék legaljára zuhanjunk; a legrosszabb esetben is segíthetnek a válság után, meggyorsíthatják az újjáépítést. Ehhez a két nagy politikai párt közös, egyértelmű fellépésére lenne szükség a költségvetési kiadások azonnali és sokirányú csökkentése, e szükségszerűség elmagyarázása, és a belőle következő társadalmi és politikai feszültségek minimalizálása érdekében.
Ez sem lesz garancia semmire: de e nélkül aligha érdemes segítenie rajtunk bárkinek.
