Elég félelmetes az Economist hetilap február 7-i számának a borítója: egy görcsbe fagyott kéz emelkedik ki a temető földjéből. Sírkövek is láthatók, az egyiken ez a felirat: "A nagy gazdasági világválság (1929-1933) - nyugodjék békében", a másikon: "Itt nyugszik a protekcionizmus", a harmadikon eminens gazdasági nacionalistáknak (Colbert, Smoot és Howley) a nevei. Pár éve a horror rajongóit vonzó egyik internetes oldalon élénk vita bontakozott ki arról, hogy vajon honnan ered ez a hand shoots out of the ground motívum. Többen tudni vélték, hogy John Dickson Carrnak az 1935-ben írt Három koporsó c. könyvéből. Ebben magyarországi vámpírokkal riogatja egymást egy amúgy józan gondolkodású asztaltársaság, s noha van egy pillanat, amikor egy különös látogatónak köszönhetően szinte mindenki komolyan veszi a rémtörténetet, végül is senki nem hiszi el igazán. Persze aztán jól ráfáznak.
*
Mint ahogy könnyen ráfázhatnak azok is, akik lebecsülik a gazdaságok nacionalizálódásából fakadó síron inneni veszélyeket. A készülő amerikai gazdaságélénkítő csomagból időközben kiszerelt, a kereskedelmi háború rémképét előrevetítő "Vásárolj amerikait!" passzus (vagyis hogy állami támogatással megvalósuló beruházásoknál csak amerikai eredetű acélipari termékeket és ipari berendezéseket lehessen felhasználni) az USA kereskedelmi partnereinek azonnali és heves ellenkezését váltotta ki. Az Európai Bizottság (EB) WTO-eljárással fenyegetőzött. Mások pedig hamar felidézték, hogy a 29-33-as gazdasági világválságot igazán naggyá az egyébként eredendően a hazai munkaerőpiacot védeni szándékozó Smoot és Howley-féle amerikai törvény tette, amelyik vagy húszezer importtermékre szabott ki könyörtelen tiltóvámot. És tényleg, az akkori törvényre adott európai válaszlépéseknek is köszönhetően az amerikai munkanélküliség 300 százalékkal nőtt, az Európába irányuló export pedig 60 százalékkal csökkent.
Nyugtalanító, hogy itt van ez a példa, ráadásul nem is olyan nagyon régről, mégsem tanulnak belőle azok, akiktől ezt leginkább elvárhatnánk. Különösen bosszantó az európai bénázás. És nem azért, mintha a bankok feltőkésítése vagy egyes kulcsszektorok állami megsegítése mögött eredendően romlott protekcionista megfontolások húzódnának. A kormányok többsége mára egyszerűen úgy gondolja, hogy az állami mentőpénzeket, végeredményben az adófizetők pénzét mindenekelőtt az otthoni munkahelyek, vállalkozások, bankbetétek megmentésére kell fordítani. Ez politikai szempontból még érthető is lenne. Az egyes nemzeti mentőprojektek (amelyek alkalmassága egyébként távolról sem egyértelmű) összehangolatlan, paralel futtatásából adódóan viszont olyan gazdasági és politikai feszültségek keletkeznek, amelyek az unió országait egyenként és blokkban is a világgazdasági válság nettó veszteseivé tehetik.
Amikor tavaly szeptemberben az ír kormány sebtében bejelentette, hogy garantálja a betétek teljes visszafizetését csőd esetére a hat legnagyobb, javarészt hazai tulajdonosi hátterű bank ügyfeleinek, valószínűleg nem volt elég körültekintő a lehetséges következményeket illetően. Az állami garanciavállalás hírére (amelynek becsült értéke több, mint az ország éves nominális GDP-jének a kétszerese) brit betétesek tömegesen helyezték át pénzeiket a védett ír bankokba, milliárdokat szipkázva ki ezáltal a hazai bankpiacról. Ráadásul az írek sem jöttek ki egyértelműen jól a projektből: a Standard & Poor's már idén januárban stabilról negatívra rontotta az ország adósi kilátásait, mondván, hogy a betétek feletti korlátlan állami kezességvállalás egyáltalán nem teszi rózsásabbá az idénre 10 százalék körülire becsült munkanélküliség és 4 százalékos recesszió jellemezte összképet. Mindez egy nappal azután történt, hogy a Dell, az országban működő legnagyobb exportcég 1900 munkahely megszüntetését jelentette be.
*
Általánosságban elmondható, hogy Európában is, hasonlóan más fejlett gazdaságokhoz, jól azonosíthatóan jelen vannak a gazdasági nacionalizmus csapdájának kellékei. Nevezetesen: a hiedelem, hogy a protekcionista intézkedések gazdaságilag előnyösek; ráadásul alkalmazásuknak köszönhetően megszüntethető a kormányokra nehezedő belpolitikai nyomás; illetve az egyre naivabbnak tűnő gondolat, hogy a válság csak rövid ideig fog tartani, ezért a piacvédő intézkedésekre is csak átmenetileg lesz szükség. De ezeken túlmenően az európai bajokat három, kölcsönösen egymásra nehezedő további probléma is fokozza.
Először: a protekcionista politikák bevetésének az uniós műfaj eleve nem kedvez. A tagországok gazdaságainak sokszor az utolsó szögig kiterjedő szimbiózisa miatt a pénz, a munkaerő és a szolgáltatások szabad jövés-menését gátoló lépések hatásai azonnal jelentkeznek. Hamar kialakulnak a monopóliumok, felszöknek az árak, megcsappan a munkaerő-kínálat, ráadásul a szomszédok is hasonló megtorló intézkedésekkel rukkolhatnak elő. Mégis, az utóbbi időben ragadós gyakorlattá vált a belső piaci és versenyszabályok agyafúrt megkerülése, gyakran éppen a nyers politikai erő alkalmazásával. Nem is olyan régen például a német E.ON főnöke elég magabiztosan vitte Madridba a helyi energetikai óriásra (Endesa) vonatkozó bőkezű felvásárlási ajánlatot. Amikor a prezentációt követő taps elültével valaki a spanyol miniszterelnök meghívóját nyomta a kezébe, a vezérigazgató valószínűleg még semmi rosszra nem gondolt. A találkozón aztán megmondták neki, hogy az E.ON-nak kívül tágasabb, és végül az Endesa többségi tulajdonát egy gyorsan összetákolt spanyol- olasz duó szerezhette meg. Ehhez hasonlóan a Prodi-kormány - amelyik egyáltalán nem berzenkedett akkor, amikor a hazai UniCredit bekebelezte a német HypoVereinsbankot - sikerrel tudta megfúrni az Autosrade spanyol felvásárlását; az osztrákok pedig néhány hét alatt kigolyózták az acélgyártó BU Industrieholdingra szemet vető brit céget. Sarkozy legalább korán egyértelművé tette, hogy a későbbiekben nem kíván a részletekkel bíbelődni: az európai szinten 2007 júniusában debütáló új köztársasági elnök elérte, hogy az EU készülő szerződéséből (amelyik aztán liszszaboni szerződés néven futott, és írországi elutasítása óta parkolópályán vesztegel) töröljék a szabad és torzulásmentes versenyre vonatkozó uniós célkitűzéseket.
Másodszor: ezeket a zavaró trendeket csak tovább erősíti a növekvő egzisztenciális félelmekkel és indulatokkal tarkított általános bizonytalanság. Az idén akár 15 százalékosra emelkedő munkanélküliség rémképével szembesülő spanyolok hajlandók az állásaikat elvesztő, javarészt afrikai és latin-amerikai bevándorlóknak nagyobb összeget fizetni, ha azok hazamennek, és legalább három évig nem is térnek vissza. Ezt a példát látva az angliai Lindsey olajfinomítónál sztrájkoló brit munkások nyilván nem értik, hogy miért ne lehetne ugyanígy hazazavarni az oda szerződtetett olasz és portugál vendégmunkásokat, főleg akkor, ha Gordon Brown is megmondta, hogy "brit munkát a brit munkásoknak". (Egyébként azért nem, mert az uniós állampolgárok, jelen esetben az olaszok és a portugálok ugyanolyan feltételekkel jogosultak Angliában dolgozni, mint a helyiek. Szegény Brown pedig magyarázkodott már eleget az előbb idézett, a sztrájkolók által skandált mondata miatt.) Egyébként a protekcionizmus határait feszegető kormányzati csomagok nagyvonalúan elsiklanak a fogyasztói érdekek felett. A franciák legújabb intézkedése, miszerint öszszesen hatmilliárd eurós, kedvező kamatozású kölcsönt pumpálnak a Renault és PSA Peugeot-Citro‘n konszernekbe, hatásait tekintve akár ilyenné is válhat. A kormány ugyanis a kölcsön fejében az autógyárakat valamennyi franciaországi gyártótelepük és munkahelyük megtartására kötelezte. De ki tudja garantálni, hogy lesz fizetőképes kereslet, ami, ugye, alapfeltétele lenne a munkaerő megtartásának? Persze az adott körülmények között már azt is értékelni kell, hogy a franciák legalább attól eltekintettek, hogy a kölcsönért cserébe a francia autógyárakat üzemeik viszszatelepítésére kötelezzék más uniós országokból, ahol az összeszerelési költség esetenként jóval alacsonyabb, mint Franciaországban. Az ebbéli aggályokat megfogalmazó cseh miniszterelnöknek külön fejtörést okozhatott, hogy miként tud egy régi tagországot ráébreszteni arra, hogy annyira legalább legyen európai, amennyire azt a legalapvetőbb uniós jogszabályok megkövetelik.
Harmadszor: úgy tűnik, hogy a kormányok esetenként hajlamosak rosszul felmérni az uniónak és más nemzetközi szervezeteknek (IMF, Világbank stb.) a válságkezelésre mobilizálható eszköztárát. Az osztrák kancellár például az EU beavatkozását reméli az ausztriai bankcsoportok kelet-európai leányainak feltőkésítésére arra az esetre, ha ezek a térségbeli receszszió következtében megroggyannának. Pedig az EU, hasonlóan az IMF-hez és a Világbankhoz, nem foglalkozik privát gazdasági vállalkozások megmentésével, mert a tagországok erre nem hatalmazzák fel. Ezt ráhagyja a tulajdonosokra, esetenként a hátországaikra, persze összhangban az állami támogatásokra vonatkozó uniós jogszabályokkal. Amint erre Joaquín Almuniának, az EB gazdasági és monetáris ügyekért felelős tagjának a szóvivője is emlékeztet: az elmúlt néhány évben jelentősen erősödött az unión belüli pénzügyi integráció, jórészt a határon átívelő bankfúzióknak köszönhetően. Ebből fakadóan az anyabankok és hátországaik feladata, hogy előmozdítsák azon országok pénzügyi stabilitását, amelyekben leányvállalataik működnek. Tegyük hozzá: nyilván az uniós és a helyi pénzügyi szervezetek, illetve a kormányok aktív támogatásával.
Összességében tehát továbbra sincs jobb ötlet, mint amit eddig is mindenki mondott, de senki sem csinálta: az egymásra és a problémákért kevéssé kárhoztatható unióra mutogatás helyett összehangolni a kormányzati intézkedéseket, hogy azok lehetőleg ne okozzanak több kárt, mint hasznot, illetve a lehető legteljesebb mértékben hanyagolni a szűklátókörűségből fakadó gazdasági bezárkózást. Ezáltal talán még elkerülhetjük, hogy Európa önveszélyessé és a protekcionizmus utálatos klubjává váljon.
A szerző az MSZP külügyi titkára.
