Mint annyi más, közvetlenül a rendszerváltás után a demokratikus szakmai önrendelkezés logikája alapján kigondolt és létrehozott szervezetbe, a Fidesz-kormány a magyar filmszakma legfőbb döntéshozó testületébe is beleengedett egy sorozatot, kivégezvén ekképp a Magyar Mozgókép Közalapítványt (melyről sokat elmond az az apróság is, hogy míg a szervezet alapító okiratában MMK a hivatalos rövidítés, addig a hivatalos logón az MMKA betűk szerepelnek). Az okok és az indoklás egyértelműnek tűnik, már a BRFK is megindította a nyomozást, mégis érdemes felidézni számos hogyant, mikort és miértet.
*
Az MMKA (maradjunk a logónál) alapvetően szakmai szervezésű fórum volt, az állam hozta létre, de az alapító tagok hozták meg a belső szabályait, szakkollégiumok készítették elő a döntéseit, kurátori testület vezette és ellenőrző bizottság felügyelte a működését.
A filmszakmai pillanatfelvétel módjára összeállított alapítók 1991-es köre nem változott, ami azért furcsa, mert számos fantom- és egykori súlyát rég elvesztett szervezet (pl. Dialóg Filmstúdió Kft., Balázs Béla Stúdió Alapítvány, Magyarországi Videokiadók Egyesülete) ott maradhatott a magyar film működési kereteit meghatározó döntéshozók között, míg számos, azóta súlyt és teret nyerő új szervezet képtelen volt bejutni. Az MMKA ugyanis a magyar filmes élet egészére kiható döntéseket hozhatott, nem csupán a készülő filmek támogatásáról dönthetett, bár kétségtelenül ez volt a tevékenységének leghúsbavágóbb, legnagyobb figyelemre számot tartó része. A fesztiválok támogatásától a filmes kulturális örökség kezelésén át a mozik működésének elősegítéséig rengeteg témában alakította a napi valóságot az MMKA szabályozása.
Az alapítvány céljait és törekvéseit tekintve alapvetően a magyar film érdekeit tartotta szem előtt, bár kétségtelen, hogy rengeteg problémával és szabálytalansággal működött - ez okozta végül a vesztét is. Az eleinte teljes filmgyártó finanszírozást végző szervezet a Grunwalsky-éra végére már csak a filmek költségének 50 százalékát állta (hála a 2004. évi II., úgynevezett Filmtörvénynek) , a többit külső forrásból (magántőke, koprodukciók) kellett bevonni, ez tán a nyitottabb, együttműködőbb, az európai trendeknek megfelelőbb alkotói-gyártói hozzáállásra serkentette a résztvevőket. Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy a papíron kimutatott költségvetések a valóságban sokszor csak az MMKA-s pénzzel tudtak gazdálkodni. Nagy hiányossága volt az alapítványi produkciós folyamatnak a produkciók utólagos ellenőrzése, ezért fordulhatott elő, hogy a visszatérítendő támogatásokat a produkciók nem fizették vissza, sokszor utólag minősítették őket vissza nem térítendővé. A támogatási rendszer sem volt következetes, bizonyos filmtervek hosszú évekig vesztegeltek forgatókönyvi fázisban, és kapták a támogatásokat, de az is előfordult, hogy egy produkció esetében a forgatókönyv támogatását elutasította az MMKA, kapott viszont támogatást egy elméletileg későbbi produkciós fázisra. Készüljön minél több film, mégpedig nagyjátékfilm, aztán a többit majd meglátjuk... - kábé így foglalhatnánk össze a szervezet filozófiáját.
Móricka alkalmazkodik gyorsan
Az MMKA 2007-ben kötött megállapodást a Hiller István vezette Oktatási és Művelődésügyi Minisztériummal (OKM), amely négy évre előre meghatározta az állami támogatás mértékét. Ez emelkedő összeg volt, melynek 2010-re el kellett volna érnie a 6,3 milliárd forintot. Ám végül ez a támogatási növekedés - a globális gazdasági válság miatt - nem valósult meg, csakhogy az alapítvány számolt vele, ezért is nyújtózkodott tovább a takarójánál, s vállalt a produkciók bankhiteleire garanciát (mivel az MMKA utófinanszírozásban fizetett, a produkciók mindig bankhitelből jutottak forráshoz, és azt fizették vissza a támogatásból). Ez a megállapodás a mostani, a végítéletet kimondó KEHI-vizsgálat szerint költségvetési fedezet nélkül köttetett, ami az OKM felelősségét is kimondja.
A KEHI jelentése megállapítja, hogy az alapítvány 2006 és 2010 között a megállapodásban rögzített 18,3 milliárd forintnál 3 milliárddal többet költött el, hitelkamatra kiadott 1,6 milliárdot, amit a jogszabályok értelmében át sem vállalhatott volna, működési költségekre 150 millióval, szakkollégiumi tiszteletdíjra pedig 100 millióval vert el a megengedettnél többet. Szabálytalanságok voltak a munkák kiszervezése és az ingatlanhasznosítás körül is. A végszaldó: 10,6 milliárd forintos adósság.
Faramuci helyzet, hogy most egy - elvileg - megújulásban lévő szervezet szűnik meg jogutód nélkül (amely majd okozhat érdekes helyzeteket olyan nemzetközi megállapodásoknál, ahol név szerint említik az MMKA-t), hiszen 2010 elejére új elnöke lett az alapítványnak Kőrösi Zoltán író személyében, aki úgy nyerte el posztját, hogy lényegében minden létező (vagyis kimondott), a szervezettel és a filmélettel kapcsolatos probléma megoldását kilátásba helyezte. Ám a félig-meddig outsider Kőrösi hamar légüres térben találta magát a fülkeforradalom után, jóllehet a szervezet választása azért is esett rá, mert ő elfogadható megoldásnak tűnt a Fidesznek is. Mondhatnánk erre, hogy no, ennyit a filmszakma éleslátó helyezkedési rutinjáról, de sajna, nem csak ennyiről van szó (lásd még korábban: A képmutatók ünnepe, Magyar Narancs, 2010. február 11.).
Mindenesetre Kőrösi volt az, aki átvilágíttatta az alapítványt, igaz, az első eredményeket nem a tág, hanem a szűk szakmai nyilvánosság elé tárta azon a szakmai megbeszélésen, amelyről az a híresen titokzatos hangfelvétel készült, és került elő pont akkor, amikor a parlament 3,5 milliárdos pluszforrást szavazott volna meg az MMKA-nak L. Simon László fideszes képviselő módosító indítványa alapján.
Kőrösi ezenfelül átalakította volna a pályáztatást, tervezte a kreditrendszer bevezetését, átalakította az alapítvány gazdasági döntéshozó testületét, és külön ellenőrző szervet helyezett fölé. Vélhetően eközben nem a konfrontáció, hanem a megoldás volt az elsődleges célja, így a valósnál "konszolidáltabb" adósságról beszélt a nyilvánosságban. De míg az új elnök megpróbált elébe menni az eseményeknek, az új kormány zárolta a 2010-es költségvetést, leálltak a produkciók, a pályázati eredményeket visszavonta az MMKA, végül pedig a 10 milliárdos évi költségvetésből egymilliárdot szavazott meg a kormánytöbbség a 2011-es büdzséből, ami épp a banki kamatok fizetésére lett volna elég.
Kőrösi végig ellenszélben dolgozott, végül maga a filmszakma is a lemondását követelte - az a szakma, amely csakis a hatalomváltás miatt emelte őt az elnöki székbe, s amely, ameddig pénz volt, nem firtatta az előző vezetés hibáit. Pedig erkölcsileg sokat jelentett volna, ha a filmesek kiállnak rendteremtő elnökük mellett.
Kőrösi megválasztása - mint akkor is jeleztük (Átállás, Magyar Narancs, 2010. február 4.) - rámutatott a filmszakma régi reflexeinek, berögződéseinek erejére is. A szintén az elnöki székért induló Tarr Béla programjában egy forrásaiban a hatalomtól a lehetséges mértékben függetlenedő MMKA-t vázolt fel, amely nem kijárásos alapon, ismeretségek alapján szedi ki a hatalomtól a forrásokat. Visszacseng még a fülünkben, amikor Grunwalsky a Hiller-megállapodáskor azt mondja: "Úgy tűnik, a filmesek a többieknél kicsit pofátlanabbak, és gyorsabban alkalmazkodnak a változásokhoz." Persze, ahogy azt Móricka elképzelte. A magyar filmszakma igazából a mai napig nem tudott széles körben alkalmazkodni a változásokhoz, lélekben még mindig a nagy szocialista filmstúdióként tekintettek az MMKA-ra, amely szinte állami gyártóként filmeket finanszíroz. A "nem baj, az állam később majd kifizeti" mentalitás persze nemcsak a filmesekben él, de most visszaütött. Persze nem az MMKA-felszámolás volt a legnagyobb kára ennek az észjárásnak, hanem a filmek minősége, a közönség igen gyakori negligálása - az, hogy elkényelmesedett, majd mára szinte szubkultúrává vált a magyar film.
Mindezek dacára a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium döntése a megszüntetésről - amely egyben azt is jelenti, hogy a magyar filmipar szőröstül-bőröstül Andy Vajna kezébe kerül - elgondolkodtató. És nem is csak azért, mert az elmúlt évben oly sokszor hallhattuk ezt cáfolni.
A legenda visszatér
Ám mivel "az adósság konszenzusos úton nem konszolidálható", és a magyar állam sem válthatja ki teljesen (ahogy a KIM közleménye mondja), mégis hogy oldhatná meg a helyzetet máshogyan a kormány? (Eladják a felújított Huszárik Stúdiót, a Filmlabort?) S ha elvi okokból nem is helyeselhető az adósság egyszerű jóváírása, a szakmai önigazgatás szervezetének átalakítása nem lett volna legalább elegánsabb megoldás, mint a teljes megszüntetése? Kiket érint majd a már nem először belengetett felelősségre vonás? A volt kuratóriumi tagok (köztük a nem épp szoclib Baán Lászlóval, Bod Péter Ákossal) mennyiben lesznek felelőssé téve az előző elnökség döntéseiért? Mi lesz az utóbbi másfél év filmipari hibernációja, a már odaítélt, de ki nem fizetett támogatások kárvallottjaival - producerekkel, rendezőkkel, színészekkel? Mi lesz azokkal a gyártó cégekkel, amelyeknek megszerzett koprodukciós pozícióik omlottak össze emiatt? Mi lesz a mozikkal?
Majd Andy megoldja. Így végül visszatérünk az egyszemélyes rendszerhez - az Aczéllal folytatott konyakozások helyett Vajna-féle whiskyzések jönnek. Meg a legendásan gyors alkalmazkodás.
