Aligha kétséges, hogy a Gáza elleni, 2008. december 27. óta tartó katonai offenzíva során számos, esetenként súlyos nemzetközi jogsértés történt. Mindkét fél, a nemzetközi közvélemény és a média is hangsúlyosan foglalkozik az események nemzetközi jogi szempontú elemzésével, a felek cselekményeinek ilyen értékelésével és megítélésével. Annak, aki erre vállalkozik, két fő kérdést kell feltennie és megválaszolnia - abban a reményben, hogy a jog nyelve és fogalomkészlete, az ezekben felhalmozott tudás és tapasztalat segít maguknak az eseményeknek a megértésében, sőt az erkölcsi állásfoglalásban is.
Az első: vajon jogszerű volt-e izraeli részről a fegyveres erőszak alkalmazása? Ez a ius ad bellum, a háborúindítás jogának kérdésköre. A második: vajon a harci cselekmények során történtek-e jogsértések, ezeket ki követte el, megelőzhetők lettek volna-e, és végső soron ki a felelős értük? Ez a ius in bello, azaz a nemzetközi humanitárius jog területe.
Ius ad bellum
A fegyveres erőszak alkalmazásának, azaz a háborúindításnak az általános tilalma a nemzetközi jog egyik legfontosabb, feltétlen alkalmazást igénylő szabálya. És bár ez a tilalom csak államok egymás közötti viszonyára vonatkozik, úgy vélem, ebben a konkrét esetben is irányadó szabályról van szó.
A Palesztin Nemzeti Hatóság által ellenőrzött Gázai övezet (és Ciszjordánia) egyfajta autonóm terület, mely egyetlen állam területi szuverenitása alá sem tartozik. Bár Palesztina sem jogilag, sem ténylegesen nem felel (még) meg az államiság kritériumainak, cinikus és az ENSZ Alapokmány szellemiségével ellentétes lenne az az érvelés, mely szerint az annak 2 (4) cikkében megfogalmazott általános erőszaktilalom az államok nemzetközi érintkezéseire vonatkozik, és ezért nem terjed ki a jelen esetre. E kötelezettség ugyanis nem függhet egy állam ekként való elismerésétől (lásd Tajvan vagy Kosovo esetét); és ebből a szempontból - bár a helyzet nem teljesen analóg - Gáza sem lehet kivétel. A kérdéses terület egy leendő állam része, amely elválaszthatatlanul öszszefonódik a palesztin nép vitathatatlanul fennálló önrendelkezési jogával.
Az általános erőszaktilalom alól a nemzetközi jog csupán két kivételt ismer: a ENSZ Biztonsági Tanács felhatalmazásával alkalmazott fegyveres erőszak esetét és az önvédelem jogát. Az előbbi jelen esetben egyértelműen kizárható. Azonban mielőtt röviden megvizsgálnánk Izrael jogát az önvédelemhez, szükséges azt tisztázni, hogy alkalmazható-e a jelen helyzetre egyáltalán az erőszaktilalom általános szabálya. Ellenkező esetben (tilalom híján) ugyanis a kivétel alkalmazhatósága irreleváns.
Izrael ugyanis 1967 óta megszállva tartotta a Gázai övezetet, mint megszálló hatalom pedig különleges jogokat gyakorolt, és meghatározott kötelezettségek terhelték a polgári lakossággal szemben. A megszállás tényén és a IV. genfi egyezmény alkalmazandóságán (amely egyezmény a polgári lakosság védelmét hivatott biztosítani) mit sem változtatott az az izraeli álláspont, ami nem megszállt, hanem "ellenséges területként" kezelte Gázát, és vitatta a háborús jog alkalmazhatóságát.
Ariel Saron egyoldalú kivonulási terve következtében azonban 2005. szeptember 12-én kora reggel az utolsó izraeli egység is elhagyta a területet; velük együtt mintegy 8000 izraeli lakos is távozott, hátrahagyva otthonát és gazdasági érdekeltségeit. Miközben Izrael jelezte, hogy a kivonulás után a Palesztin Nemzeti Hatóságot terheli mindenért a felelősség, ami a Gázai övezetben történik, fenntartotta magának a lehetőséget és jogot, hogy bármikor visszatérhessen, ha biztonsági érdekei úgy kívánják. Továbbra is ellenőrzése alatt tartotta a légteret és a parti tengert (melyek normális esetben palesztin szuverenitás alá tartoznának), felügyelte és korlátozta a határforgalmat és a nemzetközi kereskedelmet, átfogó embargót rendelt el és tartott fenn, jelentős befolyást gyakorolt az adórendszerre és az adópolitikára, valamint képes volt arra, hogy ellenőrizze és korlátozza a Palesztin Nemzeti Hatóságot kormányzati-adminisztratív feladatai ellátásában. Ezen túl Izrael ellenőrzi a terület víz- és áramellátását, illetve a telekommunikációs hálózatot is.
Izrael megszállói státuszának viszont nagy jelentősége van - és e ponton mindkét fél álláspontja erősen ellentmondásos. Amennyiben ugyanis Izrael továbbra is megszállva tartotta Gázát 2005 szeptembere után (ahogyan a palesztinok és számos emberi jogi szervezet is állítja), akkor a 2008. december 27-i izraeli behatolás a fegyveres erőszak jogellenes alkalmazása szempontjából nem értelmezhető, és így agresszióról sem lehet beszélni. Ebben az esetben ugyanis Izrael, mint a területet 1967 óta megszálló hatalom "csupán" továbbra is ellenőrzése alatt tartja a területet. Ennek értékelése nemzetközi humanitárius jogi szempontból természetesen ekkor sem maradhat el.
Ha azonban Izrael 2005. szeptember 12-től felhagyott a terület ellenőrzésével, és többé nem tekinthető megszálló hatalomnak, illetve Gáza nem tekinthető megszállt területnek (ez Izrael hivatalos álláspontja), úgy - az ENSZ Alapokmányát jóhiszeműen értelmezve - figyelembe kell venni az általános erőszaktilalomra vonatkozó rendelkezéseket, és azok megsértését a jelen esetben alkalmazható egyetlen kivétellel, az önvédelem jogával kell igazolni. Márpedig Izrael épp ez utóbbiban nem konzekvens: elmulasztotta ugyanis tájékoztatni a Biztonsági Tanácsot arról, hogy fegyveres erőit önvédelmi célból alkalmazta (és erre más fórumokon sem tért ki).
Bár a tájékoztatási kötelezettség elmulasztása nem feltétlenül eredményezi az akció jogellenességét, a Nemzetközi Bíróság ennek (helyesen) nagy jelentőséget tulajdonít. Izrael az elmúlt évek és különösen a 2008-as féléves tűzszünet, majd az azt követő átmeneti időszak rakétatámadásai következtében jogosan gyakorolhatna önvédelmet. 2005 óta több ezer rakétát lőttek ki a Gázai övezetből, csak az elmúlt hónapokban több száz támadás érte a déli országrészt. Az önvédelmi helyzet ugyan fegyveres támadáshoz kötött (ez utóbbi az erőszak tilalmának legsúlyosabb megsértése), de a Nemzetközi Bíróság sem zárkózott el az "események felhalmozódása" koncepció alkalmazhatóságától. Ilyenkor a támadó fél sorozatban követ el olyan cselekményeket, amelyek egyenként talán nem tekinthetők többnek puszta határvillongásnál (mellyel szemben az önvédelem joga nem alkalmazható) - ám ezek együttesen súlyosabbak, mint egy-egy provokáció, és elérik egy fegyveres támadás szintjét. A csak a fegyverszünet óta kilőtt több száz rakéta és gránát - figyelembe véve a Gázai övezetet irányító Hamász politikai és katonai célkitűzéseit is - összességében bőven eléri a fegyveres támadás szintjét.
Az Izrael által a Gázai övezettel kapcsolatban gyakorolt jogok, a teljesített kötelezettségek és a valódi erőviszonyok arra engednek következtetni, hogy Izrael nem hagyott fel teljes mértékben a terület tényleges megszállásával, és a Palesztin Nemzeti Hatóság sem került olyan hatékony ellenőrzési helyzetbe, ami ezt egyértelműen kizárná. A terület határait és a légteret felette ténylegesen és folyamatosan Izrael ellenőrzi, valamint megőrizte ezen ellenőrzés mindenkori helyreállításának képességét, amint ez az elmúlt hetek eseményeiből jól látható. Ez viszont egyszerre igazolja a palesztin állításokat a részleges izraeli ellenőrzés tekintetében, és zárja ki annak a lehetőségét is, hogy Izrael az elmúlt hetekben agressziót követett volna el.
Ius in bello
A nemzetközi humanitárius jog előírásainak betartása a Gázai övezetben még ennél is összetettebb kérdés. A reguláris izraeli hadsereg és a paramilitáris palesztin csoportok közötti harc jól mutatja, hogy hova vezet, ha az egyik fél nem túlzottan érzékeny, a másik fél pedig minimálisan sincs tekintettel a nemzetközi humanitárius jog előírásaira. Az izraeli hadsereget régóta számos kritika érte a hadijog különböző szabályainak megsértéséért. Ezen a helyzeten az izraeli vezetők a mostani konfliktus során jól láthatóan megpróbáltak változtatni. A tűzszünet lejárta után és december 27. előtt több ízben is figyelmeztették a Hamászt magatartása esetleges következményeire. A televízióban, a rádióban és a levegőből ledobott szórólapokkal megpróbálták tájékoztatni a palesztin lakosságot a várható harci cselekményekről, és következetesen felszólították őket arra, hogy kerüljék el a Hamász fegyvereseit. Ahogyan a körülmények engedték, az izraeli hadsereg célzott támadásokat hajtott végre katonai célpontok ellen. Nagyon nehéz azonban a humanitárius jog elveit (emberiesség, arányosság, megkülönböztetés, katonai szükségesség) és szabályait érvényesíteni olyan esetekben, amikor az ellenfél minimálisan sem tartja be a hadijog előírásait. A Hamász esetében egy olyan terrorszervezetről van szó, melynek egyik deklarált célja a népirtás, Izrael és a zsidóság elpusztítása (jól szemlélteti ezt a Hamász alapokmányának preambuluma, valamint 7., 15., 20., 22. és 32. cikke), és céljai elérése érdekében nem válogat az eszközökben. Jól mutatja ezt a Fatah elleni harcának jellege is. A Hamász rakétái, gránátjai ab ovo alkalmatlanok arra, hogy velük célzott támadást lehessen indítani katonai célpontok ellen. Erre már csak ráadás, hogy ez, vagyis a megkülönböztetés kötelezettsége deklaráltan nem érdekli a Hamászt, azaz ha tehetné, sem mulasztaná el veszélyeztetni és támadni az izraeli lakosságot. A Hamász harcosai továbbá nem különböztetik meg magukat a polgári lakosságtól, sőt egyfajta élő pajzsként használják részben önmaguk védelmére, részben pedig az ellenség által így elkövetett vélt vagy valós jogsértések propagálása céljából. A támadható katonai célpontok helyzete is átértékelődik ilyen esetekben, hiszen bár a védelem megszűnik, amikor a Hamász fegyveresei lakóházakat használnak fel küzdelmük során, ettől függetlenül mégis ártatlan polgárok (és köztük számos védtelen gyermek és nő) esnek a harcok és az esetleges izraeli légi csapások áldozatául. A kiemelt védelem alatt álló egészségügyi és kulturális objektumok is hasonló sorsra jutnak, hiszen ezekből rendszeresen lőnek ki rakétákat, tartanak fenn bennük fegyverraktárakat, és élnek vissza más módon védett státusukkal. A helyzetet tovább nehezíti, hogy számos esetben Izrael hiába értesíti az érintett lakosságot a bekövetkező támadásról, a lakosság egy része - személyes harcnak is tekintve a konfliktust - kész akár az életével is fizetni, és nem költözik ki az érintett objektumokból, illetve továbbra is védelmet nyújt a Hamász fegyvereseinek. A kombattáns-nem kombattáns, katonai objektum-polgári objektum megkülönböztetések tudatos negligálása, illetve a velük való folyamatos visszaélések katasztrofális eredményekhez vezetnek. E szabályok betartásának legfőbb logikája épp a saját és a másik fél polgári lakosságának védelme lenne - ám ez a gázai konfliktusban így gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Izraelt természetesen semmi sem menti fel a nemzetközi humanitárius jog szabályainak betartása alól. A mecsetek és iskolák elleni célzott támadások esetén fel kell tárni, hogy milyen információkkal rendelkezett az izraeli hadsereg, és hogy valóban támadhatók voltak-e a kérdéses objektumok. Ahogy a palesztin menekültek segélyezéséért felelős ENSZ-szervezet, az UNRWA gázai raktára elleni január 15-i izraeli támadást is részletesen ki kell vizsgálni. Ez ügyben amúgy Olmert miniszterelnök haladéktalanul elnézést kért Ban Ki Mun ENSZ-főtitkártól, egyben azt állítva, hogy e létesítményből is támadás érte az izraeli egységeket.
Izraelnek mind erkölcsi, mind jogi értelemben kötelessége kivizsgálni a vitatott eseteket. Azt egyelőre nagyon nehéz megítélni, hogy a hadijog szempontjából mennyire volt arányos a katonai fellépés - minden egyes esetben elvileg külön vizsgálandó, vajon meghalad-ja-e a polgári lakosság körében bekövetkező sebesülések, áldozatok száma és a javakban bekövetkező károk a támadástól várható konkrét és közvetlen katonai előny mértékét. Ehhez elengedhetetlen lenne tudni, hogy a harcokban a mintegy 1200 áldozatból hány civil vesztette életét, az egyes támadásokra milyen körülmények között került sor, és mennyire sikerült valóban felszámolni a Hamász katonai infrastruktúráját,és meggyengíteni szervezetét, vezetését.
A jogon túl
Az elmúlt évtizedekben nem sokban sikerült előrelépni a közel-keleti konfliktus átfogó rendezésében. Egy nép millióinak szenvedése és nyomorgása, sok ezer ártatlan civil halála az egyik oldalon, míg az állandó félelemérzet és a kiszolgáltatottság, traumák és értelmetlen tragédiák a másikon - mindez az emberiség közös lelkiismeretéhez és az évszázadok alatt sok százmilliók halálának árán felhalmozott történelmi tapasztalatához és bölcsességéhez apellál. Azért, hogy az ENSZ Alapokmányának preambulumában megfogalmazott legfontosabb cél, mely oly pregnánsan magán viseli a két huszadik századi világháború borzalmas tapasztalatait, ne csupán puszta szó és kiáltás legyen. "Mi, az Egyesült Nemzetek népei, elhatározván azt, hogy megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folytán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre... megállapodunk abban, hogy e célok megvalósítására erőfeszítéseinket egyesítjük." E konfliktus nem oldható meg sem preventív vagy önvédelmi háborúkkal, sem öngyilkos merényletekkel és manipulált médiahadjáratokkal, sem kölcsönös gyűlölködéssel.
De még a helyzet humanitárius jogi értékelésével és a felek ez irányú felelősségre vonásával sem. Sem a Nemzetközi Bíróság ítéletei, tanácsadó véleményei, sem a Nemzetközi Büntetőbíróság nem hozhatnak megoldást. Ahogy a falak és a kerítések sem. A megoldás kizárólag a nemzetközi közösség - és itt elsősorban az Egyesült Államok és az Európai Unió - kezében van. A kedden beiktatott új amerikai elnökre óriási felelősség hárul - Barack Obama elnöksége talán soha nem látott kihívásokkal van tele.
A szerző nemzetközi jogász, az ELTE ÁJK oktatója.
