"A tulajdonképpeni konzervativizmus a drasztikus változásokkal szembeni ellenállás legitim, valószínűleg elkerülhetetlen és bizonyosan széles körben elterjedt módja. [...]
A konzervatívok és progresszívek közötti huzakodás a jelenkori folyamatoknak csak a sebességét befolyásolhatja, az irányát nem."
(Friedrich A. von Hayek)
Kezdetben volt a liberalizmus. Még nem mint "liberalizmus" volt, hanem mint az emberek spontán fölszabadulási vágya a rendi társadalom kötöttségei alól, mely nem ismerte a szabadságot, csak a szabadságokat (= kiváltságokat); továbbá ezzel összefüggésben a különféle világi és egyházi autoritások és egyáltalán a természet adta hagyományos viszonyok kötöttségei alól is. A modern polgári társadalom ugyanis csak a szabadságot ismeri: a szabadságot, mely egyaránt jár mindenkinek, mert Isten vagy a Természet egyenlőnek teremtett bennünket. Az ember szabad tehát minden tevékenységében, mely őt mint embert jellemzi, pontosabban őt mint magánembert. E szabadság biztosítékai az embereknek mint magánembereknek kijáró emberi jogok, melyeket az angol mintában fokról fokra biztosítottak nekik az olyan törvényekkel, mint a "Habeas corpus" (1679) és a "Bill of Rights" (1689); a francia mintában pedig egy csapásra kívánták megadni a "Déclaration des droits de l'homme et du citoyen" (1789) törvénybe iktatásával.
Mindezek az eszmék már a XVII-XVIII. században, elsősorban Locke és Montesquieu politikai filozófiájában kialakultak, majd elterjedtek, habár a liberalizmus nevet csak a XVIII-XIX. század fordulójától kezdődően alkalmazták az összefoglalásukra. A jogi egyenlőség nem jelentett föltétlenül politikai egyenlőséget is, tehát a liberalizmus kezdetben nem jelentett egyszersmind demokráciát: egyedül az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya egyesítette kezdettől fogva a liberalizmus és a demokrácia elveinek meghirdetését. Az európai liberalizmus szülőföldjén, Nagy-Britanniában csak 1918-ban (!) vezették be az általános választójogot férfiak számára, a nők számára pedig csak tíz év múlva. A liberalizmus következetessé tételéért és az ezzel összekapcsolt demokráciáért folytatott küzdelem így végighúzódik az egész XIX. és részben a XX. századon, s olyan további, levezetett eszmei és politikai áramlatok kialakulása előtt nyitotta meg az utat, mint a széles körben elterjedt radikalizmus, illetve a szűkebb elterjedtségű anarchizmus.
A liberalizmus, majd ezt követően a demokrácia elvei megvalósulásuk során a modern polgári társadalom alapszövetének szerves részeivé lettek. Hogy a liberális elvek megvalósítása, és különösen radikális formájú megvalósítása esetleg problémákhoz vezethet, sokáig nem vetődött föl, oly egyértelmű volt a korábbi kötöttségek alóli fölszabadulás vágya. Csupán a francia forradalom liberalizmusának kezdettől fogva radikális jellege indította arra a korábban egyértelműen whig, vagyis liberális gondolkodó Burke-öt, hogy megkülönböztesse magát a francia forradalmat helyeslő radikális whigektől, s a régi típusú whig álláspontot velük szemben is védelmezze. Ezzel alapozta meg azt a gondolatrendszert, amit ma konzervativizmusnak nevezünk, s amely semmiképpen nem volt azonos a korábbi tory (retrográd) állásponttal. Burke, a radikális whig tehát a radikálisan liberális álláspont veszélyeire hívta föl a figyelmet, ám nem utasította el általában a liberális álláspontot! Hasonló helyzetben volt a XX. században Hayek, aki magát egyértelműen liberálisnak tartotta, és egy külön tanulmányban meg is indokolta, hogy úgymond "Miért nem vagyok konzervatív". Eközben keményen bírálta a radikális liberalizmust és a belőle következő szocializmust - amiért is álláspontja akár konzervatívnak is tekinthető. Burke és Hayek klasszikus példáiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a konzervativizmus tehát úgy keletkezik, mint a liberalizmus önkritikája. A valódi konzervativizmus nem utasítja el totálisan a liberalizmust mint olyat, csupán radikális változatának veszélyeire hívja föl a figyelmet, s próbálja őket korrigálni. Ha a (normális) liberalizmus, antropológiailag nézve az ember természetes szabadságvágyából következik, akkor a (normális) konzervativizmus az ember ugyancsak természetes hagyományőrzéséből.
Feneketlen hordó
A kelet-európai, ezen belül magyarországi rendszerváltások ideológiája természetszerűleg a liberalizmus volt, mégpedig, lévén hogy - keményebb vagy puhább - diktatúrákkal szemben kellett alkalmazni, annak inkább radikális változatában. Annak idején, a naivan optimista hangulatban még nem tűntek szembe azok a problémák, melyek emiatt valójában már akkor megalapozódtak, és mára igencsak súlyossá nőtték ki magukat. Így például a demokratikus ellenzék első nagy és sikeres akciója a nagymarosi gát fölépítésének megakadályozása volt. A környezetvédő és a politikai akció egybefonása akkor nem okozott különösebb bajt, habár a szakértőknek "vízügyi lobbiként" való dezavuálása már rövidesen "a szakértelem csak bolsevista trükk" jelszavában köszönt vissza. Azóta azonban olyan helyzet alakult ki, amelyben a különféle "civil" és "zöld" stb. csoportok akkor is a gonosz autoritásokkal szembeni jogos népi ellenállás hordozóiként jelennek meg, ha ténylegesen csak elszigetelt vagy különc csoportok helyi érdekeit vagy bizarr nézeteit fejezik ki - az eredeti liberalizmus ellentétébe fordultan akadályozva a nagyobb közösség előrehaladása, a nemzet jóléte szempontjából fontos beruházások (metró, autópálya, híd stb.) megvalósítását. Egy még látványosabban sikeres akció volt az ún. négyigenes népszavazás, amelynek során három kérdésben, tisztán jogilag nézve, elvileg már fölösleges volt szavazni. De ki gondolta volna akkor, hogy ez majd - csaknem húsz év múlva - a népszavazási dömping képtelen demagógiájában fogja kifutni magát, ahol egyesek a demokrácia fölháborító megsértését látják már abban is, ha az Alkotmánybíróság végre egyszer a józan észre hallgatva nem engedélyezi a szavazást egy már lefutott kérdésben?!
Hasonlóképpen a radikális liberalizmus jegyében fogalmazták meg akkor bizonyos alapvető szabadságjogok alkotmányos gyakorlásának napjainkra problémává lett szabályozását. Ilyen például a szólás- és sajtószabadság esete, amelynek az alkotmányba írt megformulázása ma sorozatosan lehetetleníti el az ún. "gyűlöletbeszéd" tiltását, amely pedig teljesen demokratikus és szabad államokban (mint mondjuk a nácitlanítást következetesen végigvitt Németországban) minden további nélkül lehetséges. Ide tartozik a gyülekezési jog olyan szabályozása, amely jelenleg lehetővé teszi nemcsak azt, hogy egyébként normális tömegrendezvények fél napokra megbénítsák a főváros közlekedését, nemcsak azt, hogy periferikus csoportok útlezárásokkal tegyék lehetetlenné napokra a közúti forgalmat, de azt is, hogy szélsőséges bandák és álarcos banditák tetszésük szerinti helyen és időpontban randalírozzanak és romboljanak minden komolyabb következmény nélkül. Végül, amit mostanában különösen érzünk: a sztrájkjog szabályozása jelenleg olyan abszurditásokat enged meg, mint a sztrájknak a kezdés előtt tetszés szerinti időpontban való bejelentése, a sztrájknak egyénenkénti partizánakciók formájában való elindítása és lefújása, a közszolgálati üzemek sztrájkja esetén az elvileg megkívánt "elégséges szolgáltatás" elszabotálása. Ha a sztrájkot legalább egy-két nappal előbb be kellene jelenteni, nem fordulhatna elő, hogy szerencsétlen utasok az utolsó pillanatban maradjanak hoppon; ha egy munkahelyen csak a szakszervezet egésze sztrájkolhatna, nem fordulhatna elő, hogy néhány vagy akár egyetlen alkalmazott egy egész üzemet bármikor megbénítson, miközben a többiek vidáman kapják a fizetésüket. Ha lenne kötelező semleges közvetítő, nem fordulhatna elő, hogy a sztrájkolók arra hivatkozva nem nyújtanak semmiféle szolgáltatást, hogy nincs megegyezés, merthogy nem fogadták el az ő ajánlatukat. Egyébként, ha egy csöpp tisztesség volna bennük, akkor legalább ezt a saját maguk által ajánlott szintet megpróbálnák nyújtani - de ők kéjes mosollyal mondják bele a kamerákba, mily boldogok is, amiért sikerült előidézniük a lehető legnagyobb káoszt. Jellemző persze már az is, hogy sztrájkok nálunk gyakorlatilag csak a közszolgálati ágazatokban fordulnak elő, ahol ugyanis egyfelől lehet mutogatni a gonosz, népnyúzó kormányra, amiért nem önt újabb halom pénzeket a feneketlen hordókba, s közben másfelől túszként használni a szerencsétlen közönséget.
Pogány törvény
Az ilyen és ehhez hasonló esetekben lett volna annak idején, vagy lenne legalább ma, szükség a konzervatív fékekre. Csakhogy az akkor eluralkodott konzervativizmus nem a liberalizmus önkorrekciójaként, hanem a liberalizmus és a radikalizmus ("szocializmus") teljes tagadásaként lépett föl, s valójában legszívesebben az ancien régime-hez tért volna vissza. Az ilyen konzervativizmus teljesen idegen a föntebb Burke és Hayek nyomán jellemzett, történelmileg teljes mértékben jogos, valódi konzervativizmustól, és így reakciós, voltaképpen hamis konzervativizmusként jellemezhető. (A valódi, elsősorban angolszász konzervativizmussal szemben, mely tehát a liberalizmus által kijelölt irányt alapvetően nem, inkább csak az előrehaladás sebességét vitatja, ez a reakciós konzervativizmus elsősorban francia, majd német szellemi áramlatként alakult ki annak idején.) Ez a hamis konzervativizmus nálunk már akkor is és sok esetben még ma is elsősorban nacionalizmusban és klerikalizmusban élte és éli ki magát, vagyis nem tényleges, hanem látszólagos tradicionális értékek védelmezésében, s még amikor tényleges tradicionális értékeket védelmezett és védelmez, mint amilyen például a család, a legtöbb esetben ezt is egy idejétmúlt szellemiség nevében tette és teszi. A liberalizmussal szemben fölhozott legfőbb érve voltaképpen az, amit a modern politikai filozófiából mint az ún. Böckenförde-paradoxont ismerünk, amelyet azonban honi konzervatívjaink - a hazai provincializmus folytán - általában persze nem ebben a modern változatban idéznek.
Böckenförde még 1976-ban megfogalmazott tézisét a következőképpen foglalhatjuk össze. A modern, szabad és szekularizált állam olyan előfeltevések alapján működik, amelyeket ő maga nem tud garantálni. Egyfelől ugyanis mint szabad állam csak úgy állhat fönn, ha a szabadságot, melyet polgárainak biztosít, belülről, az egyes morális szubsztanciájából és a társadalom homogenitásából szabályozza. Másfelől e belső szabályozó erőket nem próbálhatja meg önmagából, jogi kényszer és autoritatív parancs eszközeivel garantálni, anélkül, hogy ne adná föl a szabadságot. Tehát ha egy államban nem létezik az egyesek moralitása és a társadalom homogenitása, akkor ez az állam demokratikus alapon nem lesz működőképes, mert - nyilvánvalóan - a hobbesi mindenki harca mindenki ellen állapota fog bekövetkezni benne. Viszont ezeket a belső szabályozó erőket kikényszeríteni - ugyancsak nyilvánvalóan - nem lehet, s már ennek elvi megkísérlése is a szabadság elvének föladásával járna. Következésképpen e belső szabályozókat, az egyének moralitását és a társadalom homogenitását a modern, szekularizált államnak a premodern, tradicionális társadalomból kellett örökölnie.
Honi konzervatívjaink ezt a gondolatot egy korábbi, a rousseau-i naiv-szentimentális radikalizmussal szemben fölhozott, ma már divatjamúlt érvvel szokták helyettesíteni, miszerint a liberalizmus azt tételezné föl, hogy az emberek természettől fogva jók. A liberálisok azonban nem tételeztek föl ilyesmit; amire építettek, az sokkal inkább a racionalitás elve volt. Már Hobbes úgy vélte, hogy az emberek ugyan természettől fogva önzők, de mivel egyszersmind racionális lények is, képesek lesznek az önzésükről való lemondásra és a társadalmi szerződés megalkotására. Kant pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy az államalkotás föladványa még az ördögök népe számára is megoldható, amennyiben ezek értelemmel bírnak. Más kérdés, hogy a racionalizmusnak megvannak a maga korlátai: például, hogy az emberek vajon milyen mértékben és perspektívában képesek ésszerűen fölismerni és belátni az érdekeiket. Ezért már olyan liberálisok is, mint Hume vagy Montesquieu, a társadalom működésének magyarázatára egyéb tényezőket is föltételeztek, mint amilyenek például a szokások és a hagyományok - a tradicionalizmus védelmezése tehát nem konzervatív kiváltság.
Ezért amikor Böckenförde azt mondja, hogy a modern szekularizált államnak szükségképpen előfeltétele a premodern tradicionális társadalom, nem mond ellent a liberalizmusnak. Tézise nem hamis, hanem csak lapos igazság. A múltat egyetlen liberális sem kívánta úgy "végképp eltörölni", hogy a helyén tabula rasa keletkezzen ("du passé faisons table rase" - mondja az Internacionálé eredeti szövege), ez csak a radikálisok és az anarchisták jelszava volt. És következetesen végigvinni minden vonatkozásban, ezt alkalmasint még ők sem akarták. Ha Böckenförde tézisét egy lapos igazság kimondásánál többre akarjuk értékelni, akkor figyelmünket a modern állam általa alkalmazott "szekularizált" jelzőjére kell fordítanunk. Akkor ugyanis a tézis azt mondja, hogy a modern állam működése nem egyszerűen tradicionális, hanem kifejezetten vallási értékekből táplálkozik. Nos, a tézist akár ebben a formájában is akceptálhatjuk, föltéve, ha helyesen értjük és értelmezzük. Ugyanis Immanuel Kant világosan és egyértelműen megmutatta A vallás a puszta ész határain belül című korszakos művében, hogy - a közkeletű fölfogással ellentétben - a vallás és az erkölcs között ténylegesen meglévő összefüggés nem az, hogy az erkölcs következik a vallásból, hanem az, hogy a vallás következik az erkölcsből. Egy társadalom vallásába foglalt erkölcsi nézetek valójában mindig a nép erkölcsében található erkölcsi elvek összefoglalásai és szentesítései. A mózesi Törvény (közelebbről: a második tábla erkölcsi parancsai) nem azért lett a zsidók törvénye, mert azt Mózes így írta le isteni sugallatra a Sínai-hegyen, hanem Mózes azért érezte így az isteni sugallatot, mert a zsidó nép körében ezek az erkölcsi meggyőződések alakultak ki. És hogy nem kell formálisan "vallásosnak" lenni a Törvény erkölcsi parancsainak követéséhez, azt már Szent Pál világosan fölismerte, mondván: "Mert amikor a pogányok, akiknek törvényük nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényük nem lévén, önmaguknak törvényük." (Róm 2,16)
Sem utópia, sem boldog őse
A honi konzervativizmus hamis jellegét azonban leginkább a "radikálisan konzervatív" jobboldali populizmussal kötött újabbani szövetsége, még pontosabban az előtte való behódolása mutatja meg. Mert konzervativizmus és radikalizmus úgy viszonyulnak egymáshoz, mint tűz és víz. Már az tragikomikusan szomorú látvány, amikor - a liberális első miniszterelnök nevével takarózó - "konzervatív" professzorok áhítattal figyelnek egy félművelt politikus közhelyes kinyilatkoztatásaira, de még szomorúbb, amikor tiszteletre méltó egyházak, különösen az elvileg progresszív tradíciót hordozó protestáns egyházak némely vezetői cselekszik ezt. Egy ilyen vezető nemrégiben e lap hasábjain fejtette ki, hogy természetes, ha az egyházak a magát keresztyén (vagy keresztény) értékek védelmezőjének nevező párttal szimpatizálnak, s aztán még annak a kísértésnek sem tudott ellenállni, hogy elvi álláspontját közvetlen pártpropagandába fordítsa. De ez legalább tiszta és egyenes beszéd volt. Egy másik protestáns egyházi vezető viszont a szövetség indoklása céljából nemrég keresztyéninek prédikálta a jobboldali-populista párt paternalista, a puritán polgári hagyományoktól teljességgel idegen szociálpolitikáját (amelynek hipokrízisét mutatja, hogy miközben az egészségügyi szolgáltatások forintjait a gazdagoknak is elengedi, költségvetési terveiben a szegények fillérjein kíván takarékoskodni), annak ellenfeleit egyszersmind - igaz keresztyéni módon - "arcátlannak" minősítve. Nemhiába mondják, hogy a protestáns jezsuita a legrosszabb fajta jezsuita. Mert ez a gondolkodás nemcsak nem Luther és Kálvin, de még csak nem is Loyolai Ignác gondolkodásmódja. Hanem azé a "nagy inkvizítoré", aki így beszél a visszatért Megváltóhoz: "Döntsd el hát magad, kinek volt igaza: neked-e, vagy annak, aki akkor e kérdéseket feltette neked? Jusson eszedbe az az első kérdés; ha nem is betű szerint így mondta, az értelme ez volt: 'Ki akarsz menni a világba, de üres kézzel mégy, a szabadságnak valamiféle ígéretével, amelyet azok együgyűségükben és velük született garázdaságukban fel se tudnak fogni, amelytől félnek és irtóznak - mert az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság! De látod ezeket a köveket ebben a csupasz, forró pusztában? Változtasd kenyérré őket, és az emberiség hálás, engedelmes nyájként iramlik utánad, bár örökké rettegni fog, hogy leveszed róla a kezed, és nem kap többé tőled kenyeret.' De te nem akartad megfosztani az embert a szabadságtól, és elvetetted ezt a javaslatot, mert hát miféle szabadság az, vélted te, ha kenyérrel vásárolják meg az engedelmességet?" (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek, II. rész, 5. fej.)
Tocqueville már a XIX. század elején fölfigyelt rá, hogy a legelterjedtebb és egyben legmélyebb vallásossággal abban az Amerikában lehet találkozni, amelyben az egyházaknak semmiféle hivatalos közéleti szerepük nincsen - szemben az európai országokkal, ahol a dolog éppen fordítva áll, természetesen mindkét vonatkozásban. De a mi egyházainkat, úgy látszik, csak az érdekli, hogy híveik legyenek, s hogy azok csakugyan hívők-e, az talán már nem is érdekes. A lényeg az, hogy egyházi adót fizessenek, és hogy a számukra hivatkozva minél több állami támogatásra lehessen szert tenni. És persze az is mindegy, hogy a magát nagy hangon keresztyénnek és kereszténynek nevező politikai erő csakugyan az-e, aminek mondja magát, mert a lényeg az, hogy hatalomra kerülve megadja majd ezeket a támogatásokat. Pedig ha odafigyelnének az intelemre: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket", akkor e politikai erő gyűlölködő és rágalmazó propagandája, az erőszakot bátorító és védelmező irányvonala már első látásra elriasztó kellene, hogy legyen a számukra. Ám ha most homokba dugják is a fejüket, legkésőbb ama napon majd szembesülniük kell Jézus ítéletével: "Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők." (Mt 7,22-23)
Mert az nem vallás, hanem a történelemből többszörösen és túlontúl jól ismert valláspótlék, amikor a vallási eszmevilágot és annak struktúráit a morál, még inkább a politika szférájába viszik át. Ha például azt mondja valaki, hogy szemben a liberalizmus állítólagos tévedésével, miszerint az ember természettől fogva lenne jó, valójában csak az lehet jó, aki erre nézve különös - isteni - kegyelemben részesül. A predesztináció tana valóban lenyűgöző és fenséges tanítás a vallási megigazulásról, valamiféle morális vagy éppen politikai "megigazuláshoz" azonban semmi köze. Ez utóbbi síkon való alkalmazásakor - amint ezt számos történelmi példa tanúsítja - iszonyatos perspektívák tárulhatnak elénk. Hogy itt csak a legkínosabb párhuzamot idézzük föl, íme: "Mi, kommunisták különös vágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk gyúrva." Tudjuk, mi mindent szentesített aztán a kiválasztottság érzésének e kijelentése. Mert ami az egyes emberre nézve igaz, épp úgy, vagy talán még inkább igaz a közösségre nézve is. Aki önmagát kiválasztottnak érezve nemzetét a legképzettebb és legműveltebb, szóval kiválasztott néppé kívánja tenni, az már pusztán elvileg nézve is megvalósíthatatlan utópiát (egyéni moralitást és társadalmi homogenitást) kíván erre a népre rákényszeríteni. És az ilyenfajta oktrojált utópiákról is tudjuk, hogy hová vezetnek.
Egyetlen valódi konzervatív sem asszisztálhat ilyesfajta törekvésekhez.
