„Tudja, hogy hányan halnak meg közölünk, hogy magának le ne égjen a pofájáról a bőr, mert magyar? Nem te fogsz meghalni, te szerencsétlen! Mert te bebújhatsz az óvóhelyedre megint, aztán kibújhatsz megint, aztán pofázhatsz megint, hanem mi, mi fogunk meghalni, érted? És vedd tudomásul, hogy én akkor is jobban járok, mint te, mert én előbb, mint te, és nem úgy, mint egy kukac. Mert te sírni fogsz, amikor elővesznek téged, mert elő fognak venni, ne félj! És azt csinálnak veled megint, amit akarnak!”
1988-ban Bereményi Géza Eldorádójában szólt így az 56-os forradalom (Sőth Sándor baritonján), és ahogy az lenni szokott Bereményi szövegeivel, nagyjából benne van az összes forradalom.
A forradalom sokak ügye, kevesek cselekedete, mert kevesek vállalják az óvóhely helyett a biztos halált (avagy a halál tapintható lehetőségét), s a többség inkább azt mondja, csináljanak vele megint, amit akarnak.
Ahogy azt Orbán Viktor évértékelőjében kifejtette, 2010-ben új rendszerváltás történt, amit korábban fülkeforradalomnak hívott. Mint minden forradalmat, ezt is képviselői minősítik, azok, akiknek Orbán köszönetet mondott: Schmitt Pál, akinek kinevezése a köztársaságnak lenyomott legnagyobb saller volt, olyan megaláztatás, mintha Torghelle Sándor lenne az MTA elnöke. A békemenet, amely csak akkor gyarmatozik, amikor intenek neki. Lázár János, aki mindig úgy vélekedik az oroszokról, ahogy azt megírják neki. Balog Zoltán, aki Eusébióért mondat misét.
A népszerűségi mutatók alapján a többség ma a Fideszre szavazna. És az országgal azt csinálják majd, amit akarnak. Megint.
„Ebek hazája ma, nem az enyém.” Ady Endre írta ezt. 100 évvel ezelőtt.