Ha valaki például azt állítja, hogy a Fitna című filmben nincsenek tények, az nem egyszerűen a magasabb mentális megismerőképesség hiányának adja bizonyságát. A film ugyanis nagyrészt dokumentumfelvételeket tartalmaz közismert és kevésbé ismert eseményekről. (Propagandisztikusan, nem vitás, de hogy a totalitárius rendszerekre jellemző módon tenné, az a józan ítélőképesség hiányára utal.) Meggyőződni ezek tényszerűségéről persze az állításaim ellenőrzésével lehetne, azaz meg kellene nézni kockáról kockára a filmet. Csakhogy nem lehet! Ugyanis már a második helyről kényszerültek levenni az üzemeltetők (vélhetően nem akármilyen fenyegetések hatására), miközben a szerverek világszerte szép számban teszik hozzáférhetővé különféle emberféleségeknek népek és személyek elleni - halálig menő! - erőszakra buzdító felhívásait. (E sorok szerzőjét is javasolják sokadmagával együtt a Dunába helyezni.) Jóllehet ebben a filmben senki nem buzdít a muzulmánok elleni erőszakra. Annál inkább követelnek halált a dokumentumfelvételeken látható "igazhitűek" a magunkfajta gyaurokra - noch dazu Európa kellős közepén!
A film eltűn(tet)ésének ténye persze nem része a filmbéli tényeknek. A tények azonban nem elszigetelt tények; a tények hálózatot alkotnak, és ez a hálózat képez alapot tényszerűségük megítéléséhez, miként érvényes értelmezéséhez is.
Úgy tűnik, a szólásszabadság terén a kettős mérce alkalmazása az iszlám javára már bevett gyakorlattá kezd válni. Nemrég Robert Redeker filozófusnak, a Sartre alapította, nem kifejezetten szélsőjobb szellemű Les Temps modernes egyik szerkesztőjének kellett "illegalitásba" menekülnie, miután egy lapban észrevételezett néhány, a muzulmánok európai jelenlétével összefüggő problémát. De nemcsak a sajtószabadság, hanem a művészi szabadság értelmezése is egyre inkább hasonló. Az utóbbi években - még jócskán az ún. karikatúraháború előtt - kurátorok és hivatalnokok számos esetben cenzúrázták az alkotók szabadságát az "igazhitűek" esetleges érzékenységére hivatkozva. Így például a nemzetközi mezőnyben is díjakkal méltányolt Gregor Schneider német művész Malevics Fekete négyzetétől inspirált nagyméretű kubusának kiállítását először a 2005-ben a Velencei Biennálén, majd 2006-ban a berlini Hamburger Bahnhofon akadályozták meg arra hivatkozva, hogy a Malevicsben kevéssé művelt muszlimokat esetleg a mekkai meteoritra fogja emlékeztetni.
Ez a kifinomult érzékenység azért is érdekes, mert más vallásokkal szemben egyáltalán nem látszik létezni. Keresztény vagy zsidó jelképeket akár szarban és húgyban is ki lehet állítani, amint azt - anno a budapesti MEO-ban is látható - Piss Christ címet viselő és vizeletben ázó tárgyat mutató műremek példája is mutatta. Az ilyen kvalitásos munkák - néhány akaratlanul is hirdetéshátszéllé váló fundamentalistától és klerikustól eltekintve - kevés vihart kavarnak; lévén, hogy művészi önértékükön kerülnek mérlegre, ahol is nem sokat nyomnak a latban. (Az Örökkévaló - Áldassék neve! -, akárcsak egyszülött Fia - Dicsértessék! -, pedig képletesen szólván, de képben maradva mondhatni, szarik rá, hogy némely tévelygő mire használja képességeit.)
Így aztán elkerülhetetlenül felvetődik a kérdés: miért is van ez így?
*
Mint minden vallással, így az iszlámmal kapcsolatos problematika értelmezése is a felvilágosodással kezdődik. Pontosabban a felvilágosodás szellemiségével és vallásellenes propagandájával. Vallásellenessége nem általános, hanem keresztényellenes - amit főként az egyház(ak) korabeli hatalmi helyzete és korrupciója vált ki. És némileg érthető is, kivált mai, hason tünetei és fejleményei láttán. Neal Stephenson remek scifijének (Snow Crash, Metropolis Media, Budapest, 2006) alábbi részleténél pontosabban ezt aligha lehet összefoglalni (legföljebb a százalékot vitatnám, de magam sem mennék 10 fölé!): "Ami a legtöbb keresztény egyházban történik, annak 99 százalékban semmi köze a valódi valláshoz. Az intelligens embereknek ez előbb-utóbb feltűnik, és arra a következtetésre jutnak, hogy mind a 100 százalék szarság, ezért kapcsolódik össze az emberek fejében az ateizmus az intelligenciával."
A felvilágosodás azonban - önképével ellentétben - korántsem nélkülözi a vallásosságot. Élénken gyakorolja Ész istennőbe vetett hitét (minek keretében a francia forradalom alatt szobrot állítottak és oltárt emeltek neki!); hisz a Természetben, az Emberben, a Fejlődésben és még sok másban. Nem is nélkülözheti a hitet, mert egy antropológiai adottságról van szó: "A vallást semmi sem tudja lerombolni, mert ami megkérdőjelezi, az rögtön a helyére is lép, és azonnal maga is tárgya lesz a vallásos hiedelemnek" - írja Jacques Ellul szociológus és jogtudós a magyarul most megjelent Iszlám és zsidó kereszténység című könyvében. "Az erő, amely a hiedelmet lerombolja, maga is hiedelem tárgya lesz. Mindezt a 'vallás' ellen indított nagy laikus támadás esetében is tapasztalhattuk."
Kérdésünk szempontjából különösen a "nemes vadember" szakralizált alakja érdekes, aminek egyik mai, egyenes ági leszármazottja a másság mítosza. Melyben persze további szinkretikus elemek is közrejátszanak; nem utolsósorban a szinguláris zsidó-keresztény a bűntudat - máshol ui. ilyen nincsen. Az e területen elég tapasztalt és szakértőnek számító Ayaan Hirsi Ali szerint: "A kolonializmus és a rabszolgaság a bűntudat érzését kelti, ami arra csábít, hogy más kultúrákat egyszerűen mindig egészen csodálatosnak tartsanak. Ez a magatartás szellemileg rest, mi több, rasszista." (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. április 10.)
A felvilágosodás, illetve a kulturális relativizmus szerint a kereszténység (akárcsak idősebb fivére, a judaizmus) borzalmas vallás, hacsak nem a legborzalmasabb. (Persze csak akkor, ha eltekintünk az összes többitől - talán csak az egy buddhizmus kivétel. Bár a patyolat ott sem egészen hófehér; európai körökben nem nagyon ismert tény, hogy a japán kamikaze pilóták bizony egytől egyig zen-buddhista szerzetesek voltak, önként és hazafiasan dalolva vitték lángsírba amerikaiak és mások sokaságát. Amivel - szélsőbalos japán mozgalmárok közvetítésével és Vágvölgyi B. kolléga vonatkozó munkáiból ismerhetően - egyúttal követendő példát mutattak arab testvéreiknek!)
Ennek egyik, mára korántsem mellékessé vált következménye egy sajátos egzotizmus, a más vallások irányába mutatkozó felvilágosodott áhítat. Úgy tűnik azonban, az iszlám még e kitüntetett egyenlők közt is az első. Mert mintha eleven kontrasztját képezné a kereszténység, s vele mindahány európai fejleménye egész kultúrájának: szelleme fenséges, toleranciája tüneményes, tudománya híján pedig még a Holdat is ugatnánk.
Ilyen szellemi környezetben érthető, hogy miért nem vetődnek föl és kerülnek megvitatásra (nemhogy gyaur honunkban, de széles nagy Európában sem!) a legkézenfekvőbb kérdések. Jelesül.
Ha az iszlám tényleg annyira toleráns, akkor mivel magyarázható az, hogy neki köszönhető az első európai pogrom (az Ibér kalifátusban); szintúgy a legnagyobb mérvű és legtovább tartó rabszolgaság rendszere? A tolerancia tünete lenne a sokmilliós keleti kereszténység eltűnése is? (Vö. Bat Ye'or: The Decline of Eastern Christianity under Islam From Jihad to Dhimmitude, 1996.)
Vajon az összes nagy kultúra közül miért csak az iszlám háborog, követel, árasztja szét terroristáit a világba? A nagy kínai, a nagy ind kultúra vajh' miért nem? Hisz' e kultúrák népei szintén a fertelmes európaiak kialakította globális világban kényszerülnek élni, nemde?
Nincs ennek a vallásnak egynehány, minden mástól eltérő sajátsága, főként pedig különösen militáns vonása?
Utóbbi kérdést azzal a felvilágosult vélekedéssel szokás elodázni, miszerint minden vallás militáns. Amiben legfőképpen az ismeretek, a történelmi és kulturális tények felőli tudatlanság nyilvánul meg. Ugyanis korántsem mindegy, hogy egy vallás követői annak kezdetétől fogva kivont karddal rontanak-é a környező világra, vagy csak védekeznek a kardokkal szemben? (Esetleg egyáltalán nem tanúsítanak ellenállást, miként a buddhizmus Indiában - minek folytán az iszlám hódítók sikeresen ki is gyomlálták a szubkontinensen.) "Amíg a kereszténységnek születése után ezer év kellett ahhoz, hogy felfedezze a tüzet és a kardot, az iszlámnak a bölcsőjében volt az erőszakos bizonyság" - írja Egon Flaig középkortörténész a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. "Mohamed harcos próféta volt, és az iszlám hódítás Kínától Spanyolországig egyaránt a napóleoni alapelvet követte." (2006. szeptember 15.)
Ezt egyébként orientalisták, így Bernard Lewis magyarul hozzáférhető tanulmányai is alátámasztják: "A hagyományos mohamedán felfogás a világot alapvetően két részre osztja, az 'Iszlám Házára' és a 'Háború Házára'." Utóbbi mindama térségek neve, melyeken még nem áll az 'Iszlám Háza', azaz a világ többi része. A béke akkor következik be, a dzsihád akkor ér véget, amikor az egész világ fölött az 'Iszlám Háza' honol. (Minek folytán arab országok máiglan nem kötnek békét "hitetlenekkel"; csak fegyverszünetet.)
*
Az iszlámról sokan gondolják (magam is így véltem sokáig), hogy saját középkorát éli, és ha túljut ezen, akkor előbb-utóbb konszolidálódik. Ezzel az elgondolással csak az a gond, hogy európai fejleményekből (a zsidó-keresztény eszkatológiából és fejlődéstapasztalatból) származó analógia, aminek nem sok köze van ahhoz, amivel párhuzamot von. Az iszlámnak ui. nincs történetisége. Történelme persze van, de belső impulzusból eredő változandóság híján van; a kultúrát megalapozó doktrínája (teológiája és jogfelfogása) máig változatlan. (Ez abban is megmutatkozik, hogy a Korán nem keletkezett, hanem már minden idők előtt mindig is megvolt, arabul persze, Allahnál.)
Ez a külvilághoz fűződő viszonyában sincs másként, így aztán az iszlám "folyamatos háborús fenyegetést jelent a Nyugat számára" - állapítja meg Ellul. Ugyancsak ő írja - Bat Ye'or The Dhimmi. Jews and Christians under Islam című könyvének előszavában -, hogy mivel az iszlám világ nem fejlődött abból a szempontból sem, hogy miképpen értékeli a nem muszlimokat, "ez figyelmeztetés számunkra, hogy milyen bánásmódban részesülnének azok, akik uralmuk alá kerülnének".
Hogy nem pusztán régi iratok holt betűiről van szó, hanem az alapító szövegek és tradíciók szívós továbbéléséről, arról az Egyiptomban élő, görög katolikus rítusú, francia anyanyelvű jezsuita, Henri Boulad számol be. "Ne vegyük könnyen a veszélyt, amit az iszlám beszivárgása jelent Európára, finom, de rendszeres és határozott folyamattal van dolgunk, amelynek kijelentett célja Európa iszlamizálása. (...) A folyamat legyűri Európát. A demokrácia nevében az iszlám folyamatosan kizárólagos teret nyer a társadalomban és a nyilvánosságban." (Távlatok 2006/4.)
Ezzel kapcsolatosan Hirsi Ali egyenesen "lopakodva behatoló sáriáról", az iszlám törvénykezésnek az ilyetén elfogadtatásáról beszél, amihez "az arabok eszközül használják az Európai Közösséget". (Más kérdés, hogy munkálkodnak önkéntesek is ezen, így a canterburyi érsek, aki nemrég a sária részleges bevezetésének ötletével állt elő, s akit vélhetően - számos ilyen szintű kollégájához hasonlóan - a kontraszelekció "kegyelme" juttatott ilyen hivatalra.)
Persze erre a törekvésre azért nemcsak ilyes rózsaszín ködbe borult szürkeállománnyal lehet reagálni. A leginkább érintett európai országban valamelyes józanulás mutatkozik: "A franciák a közelmúltban értették meg hirtelen - olvasható Ellul könyvének előszavában -, hogy mindez milyen súlyos problémát okoz, ugyanis végeredményben egy másik ország, egy másik civilizáció születését jelenti hazájuk területén."
Ennek megértése manapság Európa-szerte éppoly elengedhetetlen, mint világosan látni egy - egyelőre! - kisebbségben lévő kultúra unikális jellegét, és kialakítani az ennek megfelelő viszonyt. Ami még korántsem jellemző: "Európa - és elsősorban Nyugat-Európa - iszlámhoz fűződő viszonyát vagy az angyali naivitás, vagy a rasszizmusig menő kirekesztés és elutasítás jellemzi" - mondja Boulad. A végletesség helyett a józan és higgadt viszonyulás kívánatos. Aminek persze számos összetevője van; nem utolsósorban annak nyilvánvalóvá tétele, hogy Európa nem kötelező.
