"Volt egyszer egy Magyarország - ki tudja, mikor lesz újra."
(Lengyel László)
"Gennyes daganat fakadt ki" az anyaföld testén, majd a "gennybe könny" vegyül, míg végül a "marhák" "legyilkolják egymást". Nem, ez nem a Bárányok harapnak szinopszisa vagy az Állatfarm slasher verziója: csak Lengyel Lászlót - és itt mi is engednénk az általa kedvelt költőiségnek - engedték ki az elmúlt hónapokban a karámból. A Pénzügykutató Zrt. elnök-vezérigazgatója napról napra mélyebbre süllyed a politikai gyilokpornó szemantikai mocsarában, amivel önmagában nem is lenne baj. Ennél nagyobb gond, hogy a nagyot mondásokra mindig fogékony média manapság nem tud betelni vele, és tőle várja a "szakértő" útmutatást a politika úgymond rohanó világában. A "színes" stílus azonban egy monokróm világszemléletet takar, mely teljesen alkalmatlan arra, hogy pozitív politikai forgatókönyveket lehessen rá alapozni. És ezen nem változtat az sem, hogy Lengyel ismét elemében lehet: joggal állapítja meg, hogy politikai válság van. Ez a helyzet nyilván nem kedvez a fenntarthatósági okokból elkerülhetetlen reformoknak. De a sajtó "pénzügyi csődről" szóló jelentéseit árnyalhatja, hogy a forint december óta nem látott magasságokban jár, míg a külföldi befektetőket leginkább érdeklő két adat, a költségvetési és a fizetésimérleg-hiány is stabilan csökken. Persze a billenés nagysága mindig szubjektív érzés, de talán nem kell véresre markolnunk a repülőülés karfáját: a gazdasági összeomlás és a nemzethalál valószínűleg még várat magára picit.
*
Lengyel aktuális megnyilvánulásai csak szimptómái egy általános tendenciának: a "rendszerváltó politológia" szellemi kiüresedésének. Ezen az sem változtat, hogy a "politikai hontalanság" ma ismét divatos: a "jelentőségteljesség illata lebeg" a Lehet más a politika rendezvényeken, és egyetemista tömegek csődülnek, hogy meghallgathassák a "kurucos virtus" és "labancos fejbólintás" kemény társadalomtudományi fogalmaival operáló megmondóembereket. A közpolitikai folyamatokkal vagy a statisztikai adatokból kirajzolódó társadalmi-gazdasági valósággal köszönő viszonyban nem lévő elemzések elsődleges vonzerejét apokaliptikus, illetve nemzetkarakterológiai jellegük adja. Persze rutinos színészekkel állunk szemben, akik tudják, hogy a nagyot mondás mindig látványosabb, mint a tényeken alapuló higgadt értékelés, és amúgy is csak az aznap esti közönség számít. De korántsem csak, sőt elsősorban nem a forma a meghatározó. Jelenjen meg állatmesék vagy Kádár-kori anekdoták képében, a rendszerváltó politológia lényege egy félreértelmezett kritikai értelmiségi attitűd, amely látszólag ugyan konstruktív, de valójában irreális: a kormányzás gyakorlati problémái iránt teljesen érzéketlen. Ennyiben pedig vegyülnek benne a népszerűtlen politikusokkal szemben mindig népszerű dafke bírálat negatív és a "mindenki szeret mindenkit" valószerűtlen jövőképének pozitív elemei. Ez utóbbiak közül is kiemelkedik a - persze kívánatos, de reménytelen - nemzeti kiegyezés és a "politikai" fogalmának elmélyült nem értéséből fakadó "szakértői" kormányzás mítosza. Ahhoz, hogy megérthessük az így meghatározott rendszerváltó politológia egyidejű sikerességének és kiüresedésének okait, pontosítanunk kell a "válság" fogalmát, és vissza kell mennünk a krízist középpontjába építő politológia kiindulópontjához, a rendszerváltáshoz.
*
A korabeli és aktuális politikai publicisztikai irodalomból az 1980-as évek vége mint válságos időszak bontakozik ki. A társadalom minden egyes szférájára kiterjedő krízisretorikának minden jogosultsága és alapja megvolt. Ugyanakkor a rendszerváltás hajnalán szárba szökkent válságdiskurzus a gazdasági vagy társadalmi folyamatoktól függetlenül szinte semmit nem vesztett erejéből az elmúlt majd húsz évben. Az új, demokratikus Magyarországnak nem volt olyan jelentős - akár pozitív - politikai vagy gazdasági történése, amelynél a "hajh, de bűneink miatt" mentalitás képviselői ne látták volna megalapozottnak: válság volt, válság van, válság lesz. A megoldási recept sem változott: csak a lírai én által kiszemelt politikusok lemondásával, a "társadalmi párbeszéd" újrakezdésével és a megegyezés garantálásával léphetünk előbbre. Ezzel szemben e válságdiskurzus egyfajta önbeteljesítő jóslatként éppen az azt művelő értelmiséget hozta csapdahelyzetbe, hiszen egyrészt rabja lett saját szerepének, másrészt miután szemeit elhomályosította az összeomlás víziója, a továbbiakban már nem tudta az eseményeket a politika logikája szerint értelmezni.
Bár 2008-at írunk, manapság is, akárcsak a rendszerváltás miliőjében, többen túlzott elvárásokkal fordulnak a politika felé. Csaba László írta a rendszerváltásról, hogy "naiv és túlzó várakozások fogalmazódtak meg, és mind a társadalom, mind az elemzők többsége a reálisnál nagyobb mértékű fordulattal, az életkörülmények általános javulásával számolt, figyelmen kívül hagyták a társadalom és a gazdaság hosszú távú folyamatait elkerülhetetlenül és mindenhol jellemző pályafüggőséget. Utóbbi azt jelenti, hogy holnapi mozgásterünket jórészt épp mai cselekvésünk határozza meg." (Kiemelés a szerzőtől.) Nincs ez másként ma sem: a politika jelentős mértékben a korábban kialakult törésvonalak, személyi viszonyok, gazdaságpolitikai mozgástér vagy választási matematikai szempontok szerint halad előre egy korlátozottan szabad pályán. Egy ilyen helyzetben, ha le is írhatók előre egyes forgatókönyvek, a terv és a megvalósítás között szükségszerű az eltérés, miközben egyik pillanatról a másikra radikális váltásra sincs (nagyon) lehetőség. A cselekvőnek (a politikusnak) a meghatározottságok és az alternatívák sokaságával kell szembenéznie, miközben a szemlélő (az elemző) megteheti, hogy csak az "optimális" úttól való eltérést, a bizonytalanságot, a "válságot" látja meg.
*
A Közgazdasági Szemle 1987-ben hosszú huzavona után és számos hozzászólás kíséretében közölte a Fordulat és reform című, a gazdasági irányváltás szükségességét szorgalmazó tanulmányt. Megjelenését többen is szimbolikusnak tartják, közgazdászok gyakran fordulópontként hivatkozzák a rendszerváltás mint szemléletváltás történetében. A reform-közgazdaságtan e meghatározó dokumentumát (amely okkal a válság koncepciójából indul ki) Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György jegyezte. Az akkori szerzők közül többen ma is operálnak a gazdasági-társadalmi végítélet képével (hasonló megközelítést alkalmaznak persze a korszak pártvonalon csúcsra tört vezető közgazdászai is, így elsősorban Békesi László). Nem csak Lengyel László tartott tehát ki a permanens válságdiskurzus akkor lefektetett alapjai mellett. De e jelenség vizsgálatában Lengyel különös figyelmet érdemel, mivel e megközelítést egy univerzális értelmezési módszerré változtatta, és a válságlogikát a paradigma rangjára emelte, mely minden időben és politikai helyzetben "érvényes" lehet.
Lengyel László a rendszerváltás hajnalán óvatosan, némi reménnyel telve így fogalmaz: "Hátha a politikusok és politikai csoportok egymást kényszerűen ölelő Laokoón családja kibontakozik a válság kígyójának szorításából." A figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy a 2000-es évek közepére visszatérő "reformdiktatúra" kifejezés már ekkor fogalmi készletének szerves része: "Hátha kiderül, hogy a társadalomtól független reformdiktatúra nem hoz reformot, csak diktatúrát." A 2006-os évértékelő tanulmányában kormányzati reformdiktatúráról beszél, amely "nem valamiféle reformkorszakot nyitott meg, hanem társadalmilag és politikailag is légüres térbe került". Nem előzmény nélküli tehát, hogy Lengyel a politikai osztály ellenében a társadalomhoz fordul, s ha nem ellenreformot vizionál, akkor a reformokról szóló megállapodás hiányáról beszél (vö. reformdiktatúra). Minden egyéb esetben pedig kiindulópont és következmény a válság.
"Mikor romlott el az 1990-es év?" - teszi fel a kérdést a rendszerváltó évtized elején; később 1992 az "elrontott lehetőségek" éve, "1993-ban a világ eltékozolt egy évet", a liberális tömegdemokráciák véglegesen válságba kerültek, de nemcsak Magyarország, hanem a Clinton-adminisztráció és az EU is ("Maastricht halott"). 2001-ben "két, szellemileg, erkölcsileg, sőt fizikailag halálosan fáradt ellenfél püföli egymást a szorítóban (...) szellemi és erkölcsi tartalékainkat fölhasználja", majd a naptár pörög, és 2005 mi más lenne, mint az "emberarcú kapitalizmus" válságának esztendeje, a 2006-os pedig a "rendszerváltás utáni korszak legrosszabb éve".
A válságdiskurzus ezek alapján az az átfogó, nagy narratíva, mely nemcsak a belpolitikai események, hanem az országot érintő nagy léptékű történelmi változások esetén is "működőképesnek" bizonyul. Lengyel az 1994-es évértékelő írásának a jellemző Hajnal vagy alkonyat alcímet adta (de lehetett volna Szorongás és remény is, mint 2004-ben). Ha felmerül is a hajnal pozitív metaforája, az optimizmus és realitás mellett soha nem maradhat el a leendő válságszituációra való utalás sem. Az EU-csatlakozás következménye így lesz az, hogy Magyarországgal holnaputántól jelentős gondja lesz Brüsszelnek. Brüsszel fog tervezni - helyettünk is, "ha nekünk, magyaroknak nem jut eszünkbe semmi. Az utóbbi években ez gyakran előfordult." És ne higgyük, hogy a Bokros-csomag esetleg már a fény lett volna az alagút végén: bár elismeri, hogy az idő igazolta a kiigazítást, továbbra is "Bokros Lajos-féle politikai sokkról", a "kiegyezés csődjéről" és "későn megkezdett stabilizációról" beszél. Akkor is rossz, ha jó; sőt, a politika nem csinálhat "jót", vagy legalábbis a rendszerváltás óta sohase sikerült neki. Találják ki, hogy mikori az idézet: "a politikai pártok és erők lejáratódnak, negatív egyensúlyra jutnak. Órájuk folyamatosan késik a társadalom órájához képest. (...) A politikai személyiségek kölcsönösen kilövik egymást." 1997, de mindegy is.
Lengyel írásaiból a permanens identitásválságba került, gazdaságilag ütemét vesztett, bezárkózó ország képe körvonalazódik, ganz egal, hol ütjük fel az életművet. A magyar politikusok nem demokraták, a politika az antidemokratikus érzelmekre és érzületekre játszik rá, ergo "a Magyar Köztársaság válságban van". Ennek egyik oka a "rendszerváltó elit kifáradása", "a fáradtság, a tehetetlenség és a szerepismétlés", azaz összefoglalva a "rendszerváltó elit tündöklése és bukása". Vagy éppen csendélet önarcképpel.
*
A rendszerváltó politológia válságparadigmára épülő politikai elemzéseinek "tudományos" megalapozottságát a "vak tyúk is talál szemet" módszertan adja. Ha húsz évig válságról beszélünk, előbb-utóbb elkerülhetetlenül lesz olyan pillanat, amikor beletrafálunk. De ez nem legitimálja visszamenőleg ezeket az írásokat, melyek így sokkal inkább az elemzői lelkiállapot, semmint az ország tükrét adják. A közírók jelentős része évek óta az "elfáradt köztársaság", "lassuló gazdaság", "kiégett politikai osztály", "jellegtelen víziók" toposzait forgatja, és egymás közt cserélgeti a szótárait. Lehet, hogy a politika nem volt fogékony a javaslataikra, ezért "kényszer", hogy amint a rendszerváltás hajnalán, úgy most is feladják "súgó" szerepüket, és a nyilvánossághoz fordulnak. Elfogadva jóhiszeműségüket és azt, hogy álláspontjuk szakmailag megalapozott, ez még mindig elmarad attól, amit az írásaikban oly becses "társadalom" elvárhatna a felelős értelmiségiektől. Hiányzik a realitásérzék és a valóban konstruktív hozzáállás: a politika logikájának és korlátainak megértése. A színpadon működő megoldások helyett a tárgyalóteremben működő megoldások felmutatása.
Nehéz lenne tagadni a közpolitikai döntéshozás demokratizálása és a "lakosság" problémáira érzékenyebb politika kialakításának szükségességét. De porhintés az a feltevés, hogy a társadalmi párbeszéd felbruttósítása a legjobb megoldás az ország strukturális problémáira. Hogy a "kiüresedett" parlamenti demokráciát a népfronttal vegyes Nemzeti Kerekasztal remake-jének kellene felváltania. Ezek bizonyos esetekben talán a reformkommunista szocializációból fakadó hiú ábrándok, de ettől még a demokratikus politika nem az "egyedüli helyes megoldás" szakértők általi finomhangolásáról szól. A demokrácia alapeleme ugyanis a társadalmi csoportok és az őket képviselő pártok közötti verseny, illetve az érték- és érdekkonfliktus. A konfliktus pedig nem feltétlenül válság, sőt lehet az értékek és érdekek feltárásának egészséges és nélkülözhetetlen folyamata is. Az így meghatározott demokratikus politikán túl csak a látszatvilág van, válságnak tetsző jelenségekkel. És kérdés, milyen eredményekkel jár, ha erre a látszatvilágra építjük a politikát és a politikai elemzést.
A válságretorika ma reneszánszát éli. Ez, számos korábbi időszakkal szemben, ma a politika vonatkozásában részben jogos, részben viszont, ahogyan korábban, úgy most is csak megerősíti és kiszolgálja a pesszimista korhangulatot. "Kihúnynak a csillagok / Jönnek a sötét évszakok." És aktuális írásai alapján akár szó szerint is folytathatná a költővel Lengyel László: "Kegyetlen évek jönnek / Hiába hullanak a könnyek".
De a dal mást is mond, és ezt már mi teszszük hozzá: "Nem vihet sehova az űrhajó / Nem lehetsz a földön Marslakó".
