Fonyó Attila: Mentsétek meg telkeinket! (Az ökológiai felelősségről)

publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aminap ért véget a várakozásokhoz képest nem túl sok újat hozó, a fenntartható fejlődésről értekező johannesburgi Föld-csúcs. A csúcs után sem ért véget viszont az ökológiai válság nevű jelenség, és velünk maradt két megválaszolatlan kérdés is: a válság leküzdése érdekében kinek kell a zsebébe nyúlnia, és kinek kell az övét szorosabbra húzni?

Aminap ért véget a várakozásokhoz képest nem túl sok újat hozó, a fenntartható fejlődésről értekező johannesburgi Föld-csúcs. A csúcs után sem ért véget viszont az ökológiai válság nevű jelenség, és velünk maradt két megválaszolatlan kérdés is: a válság leküzdése érdekében kinek kell a zsebébe nyúlnia, és kinek kell az övét szorosabbra húzni?

A következőkben amellett érvelek, hogy e fazonigazítást elsősorban a fejlett nyugatiaknak - köztük e lap olvasóinak - kell elvégezniük saját magukon. Ám ezek a változások korántsem lennének olyan fájdalmasak, mint elsőre tűnhetnek, és nem idegenek a szabad verseny eszméjétől sem.

H

A kollektív javak biztosításának törvényszerűségeit egy Mancur Olson nevű, zöld elfogultsággal a legkevésbé sem vádolható gazdaságszociológus írta le. A kollektív javak lényege: ha egy adott területen (szervezet, ország stb.) a rendelkezésre állnak, senki nem rekeszthető ki belőlük, áldásaikból mindenki részesül. Kollektív javaknak minősülhetnek mondjuk a közbiztonság vagy egy házibuli hangulata. E javak fenntartásának vannak költségei, melyeket valakiknek állni kell, különben oda az egész.

A költségek tekintetében három alapszituáció képzelhető el. Kis csoport esetén a kollektív javakban részesülők elég kevesen vannak ahhoz, hogy bármelyikük bliccelése esetén elmaradjon a mulatság. (Ha a négyfős buliba egyvalaki nem visz sört, kudarcba fulladhat a kulturált leittasodás, ami pedig a jó hangulat biztosítéka lenne.) Közepes nagyságú csoport esetén már van mód a bliccelésre, mert mindig lesznek, akik állják a kollektív javak költségének egészét, és ez meg is éri nekik. (Egy százfős buliban a házigazda és kebelbarátai dobják össze az elemózsiát meg a szeszt, mert szeretik a nagy társaságot.) Nagy csoport esetén a csoport tagjai olyan sokan vannak, hogy a kollektív javak biztosításához szükséges egy főre eső költségek elhanyagolhatók. Mindenki bliccelhet - és rendszerint bliccel is, ha racionálisan kalkulál, és nem valamilyen etikai megfontolásból cselekszik másként. Ebben az esetben a kollektív javak csak kollektív szabályozókkal biztosíthatók. Ilyen az adó; de a több tízezres Sziget-bulin is van belépőjegy meg beengedőember.

H

Soroljuk most a kollektív javak közé a földi életet is: az ökológiai fenntarthatóságot, a tiszta környezetet, a stabil klímát. Az utóbbi évtizedekben ezek fennmaradása vált kétségessé. A kérdés: a fent vázolt három alapszituáció közül melyik alkalmazható bolygónk egészére.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy a hatmilliárd fős latens nagycsoport segítségével írjuk le ezt a helyzetet, hiszen a környezetszennyezés és - a gazdaság globalizálódásával - az erőforrásokhoz való hozzáférés nem ismer határokat. Ebben a modellben mit sem számít az a jól ismert tény, hogy egy tetszőleges nyugati ország átlagos lakója sokkal többet fogyaszt, mint egy szegény afrikai. Nem kerülhető meg viszont a globálisan érvényes szabályozók kialakítása annak érdekében, hogy a fenntartható Föld nevű "kollektív javadalom" ne pusztuljon el. A globalizációellenesnek elnevezett, a globalizációhoz valójában pusztán kritikusan viszonyuló mozgalmak komolyan veendő (nagyobbik) része éppen ezt szorgalmazza. Johannesburg e szempontból kudarc, hisz a tanácskozás nem hívott életre olyan ösztönző vagy kényszerítő mechanizmusokat és intézményeket, amelyek megnyugtatóan garantálnák a fenntarthatóság biztosítását. Ezek lennének azok a keretek, amelyek között a "gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan" elv érvényesülhetne. Elképzelhetünk persze értékalapú választ is: glóbuszunk mind a hatmilliárd lakója etikai megfontolásokból lemond a bliccelésről, és olyan életformára tér át, amely biztosítja a Föld fenntartható fejlődését. Ezt azonban a jelenleg uralkodó gazdasági rendszer logikája nem engedi meg. És az ökológiai válság kezelése alapvetően politikai kérdés, hisz a legkülönfélébb, szó szerint életbe vágó érdekek egyeztetéséről szól.

H

A demokratikus érdekérvényesítés eszközei elsősorban a fejlett nyugati demokráciákban elérhetők. Az elmúlt másfél évtized a demokratikus jogrenddel büszkélkedő rendszerek nagyarányú térhódítását hozta el. Ám demokraták nélkül nincs demokrácia: ahhoz, hogy egy demokratikus törvényekkel felszerelt állam valóban elérje a demokratikus működés kegyelmi állapotát, lakóinak minimális egzisztenciális függetlenségre, biztonságra, a közügyekben való eligazodás képességére és az ezt tételező elemi oktatásra van szüksége. Mindezek nem adatnak meg a Föld minden lakójának: márpedig a racionális és globális kollektív szabályozók érvényre juttatása érdekében a fentieket valahogy mindenkinek biztosítani kell.

Ez a világállapot még messze van: ahhoz bizonyosan elég messze, hogy ne legyen idő kivárni bekövetkeztét. Azokban az országokban viszont, amelyekben a demokrácia élő, működő valóság, van lehetőség a cselekvésre. E körbe már csak száz-egynéhány állam és a lakosságának képviseletével megbízott aktor tartozik: ez az olsoni "közepes csoport".

Az ökológiai válság minden országot érint, de eltérő mértékben. A fejlettnek mondott államok közül az Európai Unió tagországai és Japán erőforrások tekintetében viszonylag kiszolgáltatottak. A globális klímaváltozás kifejezetten aggasztja az Európai Uniót: Hollandiát és Velencét a tenger árja fenyegeti, vízhiányos a mediterrán térség, áradások pusztítják Közép-Európát. Ezeknek az országoknak lenne miért, és lenne miből áldozni. A fejlettek közül kilóg az Egyesült Államok, az ökológiailag kevésbé kiszolgáltatott, ugyanakkor a legnagyobb erőforrás-elhasználó és szennyező nagyhatalom. Jelenlegi republikánus vezetése nem látja értelmét semmilyen megelőző, életforma-változtató intézkedésnek. Legfeljebb nem Kaliforniában, hanem Oregonban fognak szörfölni, és nem Missouriban lesz a kukoricaöv, hanem Idahóban.

Ezekben az országokban a változtatás a kormányok legitimációjával függ össze. Vezetőik nem engedhetik meg maguknak, hogy a választók úgy érezzék, jólétük csorbul. Ugyanakkor a demokratikus államokban a döntéshozatalt a civil társadalom szempontrendszere, a tudományos előrejelzések befolyásolják. Működik valamiféle hosszú távú kontroll. Ezért fontos a GDP-t kiváltó alternatív mérőszámok térnyerése a tudományban és az úgynevezett posztmateriális javak terjedése a hétköznapokban. Ez a szemlélet a jólétet nem az anyagi javak fogyasztásával, hanem szellemi, közösségi értékek gyakorlásával azonosítja. E szemléletváltásnak elsősorban a politikai legitimáció területén lenne szerepe, és nem a hétköznapi élet szokásaiban - ami persze fontos, de eredményt inkább az érdekeket figyelembe vevő kollektív szabályozók hozhatnak. A hosszú távú érdekek tudatosítása és a jólét másfajta érzékelése gondoskodhat arról, hogy a fejlett országok választott képviselői törjenek lándzsát a fenntarthatóság biztosításáért.

H

A "kollektív javak"-ként felfogott fenntarthatóságot az olsoni "kis csoport" modellje szerint is vizsgálhatjuk: akkor, ha a nemzetközi tárgyalásokon kialakult rendnek megfelelően nagy országcsoportokkal számolunk. Ebben a modellben mindenkinek megvan a maga szerepe, és senki sem bliccelhet.

A föld jelenlegi környezeti állapotának mérésére az egyik gyakran alkalmazott eszköz az "ökológiai lábnyom" nevű mutató. Azt méri, hogy az észak- vagy dél-amerikai, európai, afrikai átlagpolgár életviteléhez - az élelmiszer-termeléstől a közlekedésen át a szemétlerakásig - hány hektár földterület szükséges. Az átlag afrikai 1,33 hektárt "használ el", miközben Afrika fenntartható módon 1,73 hektárt "engedélyezne" neki; az Egyesült Államok átlagpolgára viszont országa eltartóképességének két és félszeresével garázdálkodik. Ahhoz, hogy az ő életszínvonalán éljen hatmilliárd ember, legalább még két (de inkább három) Földre lenne szükség. Az igazi drámát azonban a Föld átlaga sejteti. A jelenlegi hatmilliárd ember átlagosan 2,85 hektárt "használ" a Földből, míg a Föld biológiai megújuló kapacitása csak 2,18 hektár. Azaz a tartalékokból élünk - a jövő nemzedékek terhére. Ez pedig sem nem liberális, sem nem demokratikus, sem nem értelmes megoldás. Egy másik mérőszám a természeti környezet terhelését mutatja. Ez a népességszám, az egy főre eső fogyasztási egység és az egy fogyasztási egység előállításához szükséges környezetterhelés szorzata. A jelenlegi állapotok szerint mindháromban csökkenést kellene elérnie az emberiségnek. E képletből következően a Föld mindegyik nagy régiójának megvan a maga sajátos felelőssége. A fejletteknek elsősorban az egy főre eső fogyasztás csökkentésében kellene elöl járni, másodsorban abban, hogy ne passzolják elavult és környezetszennyező technológiáikat az átmeneti gazdaságú és szegény országokra. (Az ausztrál bányacégnek külországokban is be kell tartania a hazai pályán érvényes környezetvédelmi minimumot.) A volt szocialista országok fő kötelme a technológiai fejlesztés. A harmadik világban a népességnövekedés lassítása kecsegtet eredményekkel - még akkor is, ha a leginkább túlnépesedett országok európaiak.

E modellben ha bármelyik nagy térség bliccel, a többi ráfarag. Ha a fejlődők teszik, akkor mindenki sokkal jobban.

H

A gazdaság és a természet, az ökonómia és az ökológia szembeállítását a nyolcvanas évek végétől az összekapcsolásukkal kísérletező szemlélet váltotta fel. Ennek ellenére a világgazdasági rendszer az elmúlt húsz évben nem a fenntarthatóság felé haladt.

A piac ugyanis nem értéksemleges közvetítő. A kapitalizmusban a legfőbb érték az ember: a legtöbbet az emberi szolgáltatásokért fizetjük. Azaz az ember drága. Ennek közvetlen következménye a munkanélküliség. Ha egy vállalat bajba kerül, először az alkalmazottaitól szabadul meg: nem az energiaszolgáltatót cseréli le, nem az irodai papír felhasználását fogja vissza, nem a személy- és teherszállítási szokásait változtatja meg. Ugyanakkor a jelenlegi gazdasági rendszer ingyenesnek, tehát végtelen mennyiségűnek tekinti a természet szolgáltatásait: az erőforrásokat és az ún. nyelő funkciót, azaz a szeméttárolást és -feldolgozást. A termékek és szolgáltatások árában nem mindig jelennek meg a természeti erőforrások, pontosabban azok megújulásának költségei. Egy fabútor ára ugyan magában foglalja az új telepítést, de a benzinárban nem jelenik meg a fosszilis energiahordozók újratermelésének költsége. Pedig az ökoszisztémák szolgáltatásainak pénzbeli értékét kiszámítani (a Nature magazin megtette) és kollektív szabályozó (ökoadó) formájában érvényesíteni is lehet. E költségek meg nem fizetése két gazdasági jelenség kialakulásáért kárhoztatható. Egyrészt a csekély humán, de jelentős természeti erőforrást igénylő szolgáltatások és javak olcsóbbak a reálisnál, a nagy emberi erőforrást igénylőek pedig drágábbak. Másrészt a fejlődő államok eladósodása torz viszonyokat mutat: a nem fizetett szolgáltatások jelentős része ezen államok területén keletkezik. A fenntartható gazdaság fordított logika alapján működne: az erőforrás-használatot adóztatná, és nem a személyi jövedelmet.

A bajokat súlyosbítja, hogy - bár az ENSZ már 1972-ben elfogadta - egyelőre nem érvényesül maradéktalanul "a szennyező fizet" elve sem. A bizonyos gazdasági tevékenységek által okozott természeti károk enyhítését rendszerint még mindig az adófizetők finanszírozzák. Azaz a szennyezőket támogatjuk. Márpedig a közvetlen vagy közvetett szubvenciók rendszere erőteljesen befolyásolja a létező kapitalizmust. Erre az agyontámogatott mezőgazdasági nagyüzemek vagy az adófizetők pénzéből épített sztrádán zajló közúti fuvarozás szolgálhat példával. A következmény ismét kettős: a fenntarthatatlan tevékenységek olcsóbbnak tűnnek, mint a fenntarthatóak; és a féloldalasan liberalizált világpiacon a szubvenciókkal élő fejlett országokkal nem tudják felvenni a versenyt a fejlődők, s tovább nő a gazdasági szakadék. (Az elmúlt évtized tapasztalata szerint a fejlettek egyre több, a fejlődők egyre kevesebb erőforrás felett rendelkeznek, ugyanakkor a munkabérek kiegyenlítődnek, és a fejletteknél nő, a fejlődőknél csökken a munkanélküliség.) Miközben a szubvenciók lehetnének a fenntarthatóság támogatói is: ezekbe lehetne beépíteni az ökoszisztémák szolgáltatásainak használati és megújítási költségeit.

Igenis elképzelhető tehát az a piacgazdaság, ahol minden szereplő reális árat fizet mindenért - így a természet "használatáért" és megújulásáért is. A szabad verseny így környezetkímélő, energiatakarékos megoldásokhoz vezetne. Olcsó lenne a fodrász és a helyi péksütemény, de drága az egyéni közlekedés és a műanyag pelenka. A fejlett nyugati országok állampolgárainak (nekünk, magyaroknak is) meg kell barátkozni a gondolattal, hogy kevésbé pazarlón kell élniük, és adójukból sokkal többet kell a fejlődő világra szánni - pontosabban reális értéken kell megfizetniük az eddig ingyen használt szolgáltatásokat. Ellenkező esetben elsősorban mi - a jelenleg jólétben és kényelemben élők - fogunk szívni.

A szerző szociológus.

publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk