Nem árt, ha tudjuk: mindig karácsony előtt és mindig a háború után vagyunk.
Három hete Martti Ahtisaari volt finn államelnök és kipróbált ENSZ-diplomata megkezdte ingázását Belgrád és Prishtine, vagyis a szerb főváros és Kosovo székhelye között. Az ENSZ újdonsült különmegbízottjának az a feladata, hogy a feleket bezárja valami szűk és büdös helyre, és addig ne engedje ki őket onnét, amíg meg nem állapodnak arról, hogy hogyan lesz ezután.
Nem mintha bárkinek különösebb illúziói lennének arról, hogy mi van most, vagy azt gondolná, hogy ezután majd nagyon másképpen lesz.
Jugoszlávia 1999-es NATO-bombázását, illetve a Milosevic-rezsim az év júliusi kumanovói kapitulációját követően Kosovo függetlenné vált Szerbiától. Bombázni pedig azért kellett - minden korabeli és utólagos félremagyarázás ellenére -, mert a szerb rezsim 1999 januárjától megkezdte az albánok szisztematikus és brutális kiűzését az akkor még a fennhatósága alá tartozó tartományból. A nemzetközi közösség Belgrádot még éppen meg tudta akadályozni abban, hogy a háborús bűnök elleni genfi konvenció által felsorolt összes deliktumot megvalósítsa. De az már a beavatkozás előtti pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy a kétmillió kosovói albán számára a választás: halál vagy függetlenség. Vagy elmennek, és közben sokan meghalnak, s Kosovo marad Szerbiában, vagy visszatérnek, és akkor Kosovo az övék lesz. Ez az utóbbi sem lesz egy mintaállam, sőt: de kevesebben halnak majd bele.
Az elmúlt hat évben ehhez képest semmi meglepő nem történt. Sem a nemzetközi békefenntartók, sem az ENSZ-közigazgatás, az UNMIK nem tudta elejét venni annak, hogy a tartomány egészében immár kisebbségbe került szerbeket az albán lakosság - az ideiglenes albán hatóságokkal mintaszerű összhangban - kipenderítse Kosovóból. Szerbek ott maradtak meg - leginkább a tartomány északi, Szerbiával határos csücskében -, ahol egy tömbben élnek: Kumanovo óta Kosovo de facto kettészakadt, a határvonalon mindennaposak az incidensek és az etnikai összetűzések. A tartomány pedig valahogy elvegetált a semmiben: alkotmánya épp nem volt, de a nemzetközi közösség eszkábált valami pótlékot; nem volt a maga ura, de azt is tudta mindenki, hogy ez a fél szívvel működtetett protektorátus sem fog örökké tartani. A gazdaság pang: értelmes szabályok, rendezett politikai élet és működő intézmények híján illúzió minden értelmes emberi cselekvés. Hat éve várakozás van, neurózis és elfojtott indulatok. A két nacionalizmus, előbb a szerb, aztán az albán elpusztított mindent maga körül: az államot, az intézményeket, a törvényeket, a lelkeket.
Nem lesz egyszerű innét újjáépíteni mindent. A belgrádi szoftnacionalista kormányzat nem óhajtja nyilvánosan beismerni, hogy Kosovo elszállt, s azt a - Szerbián belüli - autonómiát kínálja most Prishtinének, ami már 1999 elején is kevés lett volna. Az alternatív javaslat - mellyel először a meggyilkolt szerb miniszterelnök, Zoran Djindjic állt elő, s most politikai örököse, Tadic államelnök kereskedik - Kosovo felosztása: a függetlenségért cserébe a néhány északi járást meg Mitrovicát kérnék, az Ibar folyóig. A kosovói albán pártok között nincs, amelyik alább adná a függetlenségnél és a területi integritásnál, sem Rugova elnök mérsékelt támogatói, sem a gerillahadseregből lett radikális párt. De a látszólag egy oldalon álló erők is ádáz ellenfelei egymásnak: másképp értelmezik a közelmúltat, az ezredvég háborúit, s ebből más és más következtetést vonnak le a jövőre vonatkozóan. Időnként az UNMIK-nak kell a sarkára állnia, hogy a polgárháborúval fenyegető albán-albán erőszaknak elejét vegye. Az évtizedeken át tartó brutális etnikai elnyomás, a félelem és az erőszak kultúrája, a gerillaháború erkölcsei nem nemesítik a lelket, s nem tanítanak demokráciára sem.
Hogy Ahtisaarinak pontosan mire van mandátuma, talán ő maga sem tudja. Egyelőre az a dolga, hogy valamilyen módon párbeszédbe hozza az összes felet: a belgrádi kormányt és az államelnököt, meg a kosovói albán pártokat. Akár úgy is, hogy egymással nem beszélnek, de vele igen. És van néhány alapelv. A nemzetközi közösség nem támogatja a felosztást, és kizárja azt is, hogy Kosovo egyesüljön Albániával. Az előbbivel az albán pártok is egyetértenek (és pontosan erre, az északi csücsök elszakadásának megakadályozására akarják használni a nemzetközi közösséget), az utóbbival nem okvetlenül. Miként avval sem, hogy a független Kosovónak biztosítania kell majd az etnikai békét és a szerb kisebbség jogait.
Pedig nem bonyolult dolgok ezek. A megoldást - amennyiben az a cél, hogy ne az erőszak legyen az úr - mindenki ismeri. Ugyanaz az egyszerű elv áll mögötte, mint ami az 1999-es bombázás racionáléja volt - az tudniillik, hogy egyetlen állam se gyilkolhassa meg, űzhesse el szabadon a saját polgárait. De az is biztos, hogy ennek az érvényesítése - bármi legyen is a tárgyalások végeredménye - az eddiginél erőteljesebb nemzetközi szerepvállalást igényel. Rég rossz, ha Ahtisaarit csak azért küldték oda, hogy kimentse a nemzetközi közösséget.
