Meglehetősen illetlen álláspont. A polkorrekt főirányt Prof. Dr. Andreas Vosskuhle, a német alkotmánybíróság elnöke képviseli, aki egy esseni előadásában november 16-án, nem sokkal a Sajó-előadás után, nagyjából ennek az ellenkezőjét állította. Az alkotmányosság működik, a demokráciának (a derék nép uralmának) nincs köze a populista hatalomgyakorláshoz. (Vosskuhléről még azt kell tudni, hogy egy ideje nyilvánosan támadja a lengyel hatóságokat a bírósági machinációk, alias reformok miatt.)
Alkotmányosságon valószínűleg ugyanazt értik: szabadságkiteljesítő eszméket és ezeknek megfelelő, ezeket védő intézményeket. Kissé régimódi megközelítés: mintha még mindig a szabadság körül forogna a nyugati világ politikai berendezkedése és polgárainak figyelme.
Sajó azon kesereg, hogy a legszebben írt alkotmányok sem képesek kizárni azt, hogy egy választott hatalom leválthatatlanná tegye magát, megőrizve eközben a választások szabadságát. Az alkotmányos rendszer kiépítése, ez az amerikai és francia forradalmak óta tartó munkafolyamat befejezetlen, és tele van elméletileg igazolhatatlan engedményekkel. Azt persze a professzor is elismeri, hogy a nyitott társadalom mostani sebezhetősége alapvetően nem a jogi intézmények számlájára írandó, hanem – a hagyományos kifejezéssel élve – a néplélek változását, a kultúra átalakulását, valamint azokat kell hibáztatni, akik ezeket a változásokat kihasználják. Szívük mélyén azonban a társadalmak várták a mostani fordulatot, készültek rá. Ahol a társadalomban a kultúra alapvetően narcisztikus, vagyis túlságosan sok minden indít arra, hogy önszeretetünkkel legyünk elfoglalva, az ezt manipuláló politikai befolyással szemben kevés ellenállás várható az illúziót és távlatot egyszerre elvesztő, a politikától elidegenedett választópolgártól.
Sajó szerint az, hogy az alkotmánnyal, a jogállammal visszaélnek, szerves része az alkotmányjog-történetnek. De Gaulle is csak azért csinálta és csináltatta a saját XXXL méretére az 1958-as francia alkotmányt, hogy minden lehetséges, de legalább minden kényelmetlen pillanatban kijátssza és semmibe vegye azt. Nincs az az alkotmányjogász, aki ne szörnyedne el De Gaulle csínyjein, de inkább elfeledkeznek az ilyesmiről, különben nem hihetnének az alkotmány és a jog uralmában. Hitlert is a nép választása emelte hatalomba, amit aztán egy ezeréves birodalom végéig meg is tartott volna. Hitler kíméletlenül kihasználta a weimari alkotmány hézagait, de a jog hibái csak lehetőséget kínáltak. A náci hatalomátvételt a német elmék bezáródása tette lehetővé. A gondolkodás, bal- és jobboldalon egyaránt, a gyűlölködés, félelem és német ressentiment hatására torzult el; ettől vált hozzáférhetetlenné a valóság számára még akkor is, amikor már bombák hullottak a német városokra.
Azok a jogi technikák, amelyeket a hatalommegtartáson ügyködő, jövőbeli despoták használnak, Sajó előadásában szinte unalmasan ismertnek tűntek. A bíróságok önállóságának korlátozása, a közszolgálat szolgaságra kényszerítése, a jogállami követelmények kijátszása (például a visszaható hatályú joggyakorlat) – mindig ezeket a kifogásokat halljuk. Meg hogy a joglogikát kiforgatják a logika semmibevételével. A büntetőjogban határozatlan fogalmakat vezetnek be a terrorizmus elleni küzdelem ürügyén (erre angol példa szolgál), aminek alapján az állampolgárok jelentős részét lehallgathatják. A franciák épp most állandósították a rendkívüli állapotot mint normális intézményt, s ezzel jobbról előzve versenyhelyzetbe hozták magukat a jogállam lebontásában. Az erre való hajlandóság bizonyítékául lásd legutóbb a költői nevű, a nemzetbiztonság megerősítéséről hozott törvényi fantazmagóriát.
A gazdaság sem mentes az illiberális eróziótól. Terjednek a kisajátítás kártalanítás nélküli formái. A magántulajdon állami ellenőrzés alá kerül kártalanítás nélkül.
A professzor mindenben fogalomhasználati hibát talál: szerinte a népet a demokrácia ellenségévé teszik, amikor a népszavazást összekeverik a plebiszcitummal. A Brexitet és más egyoldalú deklarációkat megteszik a nép „valódi” akaratnyilvánításának. A plebiszcitumban a népnek az a dolga, hogy a hatalom által feltett kérdésre bólogatással a mindenkori vezető melletti hűségét demonstrálja. Tegyük hozzá, hogy a plebiszcitárius demokrácia, amelynek a Führer-demokrácia a kiteljesedése, a gazdasági tevékenység „formális racionalitását” veszélyezteti, Venezuelában már tönkre is tette. Max Weber zsenije ezt is előre látta, mi azonban csak csodálkozunk, mintha a csapásokban valami új és meglepő lenne. Mintha újszülöttek lennénk, akiknek mind rossz vicc új.
Ha azt reméljük, hogy a modern alkotmányosság védelmezői, a bíróságok az alkotmányosság védelmére sietnek, valószínűleg tévedésben vagyunk. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint (ahol Sajó ítélkezett) az a választási rendszer is elfogadható, amelyben az a párt, amelyik nem ért el tíz százalékot, nem jut képviselethez, vagyis a szavazók tíz százalékának a véleménye egyáltalán nem jelenik meg. Az említett (török) esetben rendben levőnek minősült, hogy a kurdok nem jutottak parlamenti képviselethez.
A választások persze szabadok, csak a pálya lejt a mindenkori hatalom felé. A hatalom a választási eredményekkel igazolhatja, hogy bármit megtehet, elvégre csak a népakaratot követi, tehát ragaszkodik a választási demokráciához. A szabad választások kimenetelét egyébként nem is a választási rendszer, hanem az agyak ki- és bebetonozása dönti el, vagyis a tömegtájékoztatás fölötti hatalom. A média félelmet kelt, az érveket kiszorítják a médiapropagandában felfokozott érzelmek.
Isten hozott a globális Venezuelában! Valóban globális jelenségről van szó: Sajó legalábbis francia, olasz és amerikai példákat hozott föl az alkotmányosság manipulálására.
A népuralom ádáz természete
Hogy az alkotmányosság intézményei erőtlenek és az alkotmányos szabadság és tisztesség ellen fordíthatók, azt Sajó, Vosskuhle elnökkel ellentétben, nem a gonosz populisták, ezen – a Mindenható kifürkészhetetlen akaratából a helyesen gondolkodókra mért – pestis rovására írja, hanem a népuralom természetéből eredezteti. Elég kockázatos álláspont. Aki nem tiszteli a népet, arról a szomszédok azt gondolják, velük tiszteletlen. Ami sértésszámba megy. A demokrácia az egyetlen játékos a világszínpadon, feltétlen tiszteletet érdemel, különösen, amióta kiderült, hogy kevésre kötelez. Volt népi demokrácia, most kapunk irányítottat vagy illiberálist, vagy amit a mi népünk demokrácia címén éppen akar. A demokrácia kiüresedik, egy sivár választási demokráciával azonosul. A megválasztottság mindent legitimál. A megválasztott kiválasztott.
Ma azonban még mindenki a demokráciát élteti. A vesztes elitek is, pedig ők már másnapos fejfájással ébrednek, megérezve, hogy a többségi uralom mögött a hatalom megváltoztathatatlansága fenyeget.
Sajónak még csak nem is a választási demokráciával van gondja, mert azt, reménye szerint, még kordában tudnák tartani az alkotmányos intézmények. Már ha működnek, ezt azért hozzátenném. Ő a népre vonatkozó alkotmányjogi és politikai felfogást hibáztatja.
A mai demokrácia szerinte megfelelő közvetítő intézmények nélkül fejezi ki a választói preferenciákat, ezt a manipulált álláspontot aztán megteszik népakaratnak.
Nem tetszik a nép? Nem kötelező szeretni minket, de ha nem mi, a nép gyakorolja a hatalmat, akkor ugyan ki? Nem inkább abból van a gond, hogy mások gyakorolják a hatalmat a nevünkben?
Az előadás szerint az illiberalizmus népe, mely eddig is arra várt, hogy végre zárt gondolatvilága biztonságában éljen, egyáltalán nem passzív befogadója, áldozata a politikai manipulációnak, az emocionális politikának. Nem véletlen, hogy ennyi ember talál felszabadulást a blogoszféra gyűlölködésében. Ez a gyűlölet megvolt eddig is az agyspájzban, csak felszabadítóra várt. És aki megszabadít a civilizáció kényszerétől, az alkotmányosan is elvárt toleranciától, azt szavazattal jutalmazzák.
Nem szereti a népet a professzor? A nép olyan, amilyen, mondja erre Sajó kitérően. Nem hibátlan, de a javára kell írni, hogy elfogadott egy remek intézményt, az alkotmányos hatalomkorlátozást. Az előadásban az 1969-es francia népszavazás példáját említette. De Gaulle elnök ezzel a népakaratot közvetlenül kifejező eszközzel akarta tovább erősíteni a hatalmát, és büntette volna a neki olykor ellentmondó szenátust. A referendumon a nem győzött; másnap a sértett De Gaulle lemondott. Ami az alkotmányos demokrácia működőképességét bizonyítja. Csak egy kis tisztesség és hit kell hozzá. A nép pedig alkotmányos bölcsességről tett bizonyságot. Hogy ez állt a háttérben, vagy csak elunták az elnöküket, sosem fog kiderülni, de – tetszik, nem tetszik – a demokráciában együtt kell élni velünk, a néppel.
Sajó legalább megjegyezte a komcsi Bertolt Brechtnek a maga idején híres, versbe foglalt észrevételét: A népet a kommunisták legszívesebben leváltanák. A népet azonban nem lehet leváltani (eltekintve itt az etnikai tisztogatás nem éppen jogállami, nemzet- és birodalomalapító megoldásától).
Mivel leválthatatlanok vagyunk, Sajó arról próbál meggyőzni bennünket, hogy a népszuverenitásba belefér az önkorlátozás. A nép képes tanulni saját zsarnokságából. A népszuverenitás az alkotmányos demokráciában formába öntött, nem parttalan és feltétlen. A nép az alkotmányokban a hatalom forrásaként szerepel, de nem azonos a hatalommal. A forrás nem folyó: hiba lenne a Duna Donaueschingen szerény forrását büszke Országházunk előtt csillogó folyónk fenségével összekeverni. Az alkotmányosság mindenféle gátakat szab a néptől eredő hatalomnak, egyáltalán minden korlátlan hatalomnak. Erre való a hatalmi ágak megosztása, a képviseleti kormányzás, az alapvető jogok védelmi rendszere, a kisebbségvédelem, az egyenlőséget és tisztességet szolgáló szokások és törvények, amelyek az intézményes épületnek adnak támaszt.
Itt kellene színpadra lépnie az alkotmányosságnak. De csak nem jön. Elcsellengett valahová. Sajó panasza szerint a választási demokrácia iránti lelkesedés az alkotmányosságát a jelentéktelenség sufnijába zárta. Azt azért megkérdeznénk: hát tényleg olyan sikeres, komoly versenyző lenne egyébként ez az alkotmányosság? Nem inkább csak dicséretes képzelgés és jogesztétika? Nem inkább bírói összeesküvés a nyilván javítható demokrácia rovására – amint ezt számos liberális szaktudós állítja egyre gyakrabban? Sajó szerint ugyan éppen ezek a kollégák teszik védtelenné az alkotmányos demokráciát.
Az alkotmányosság intézményeit a (demokratikus) népuralom megfékezésére és megszelídítésére, alapvetően tehát méltányossá és jobbá tételére alakították ki az angol, francia és amerikai forradalom után. A béklyóját vesztett, felszabadult demokrácia viszont a maga választásaival és referendumaival, agymosott közvéleményével nem akar korlátokat. Csekély vigasz, hogy vad vagy megvadult lovak ritkán nyernek a derbin. Ehhez azért hozzátenném, családom szomorú lóverseny-tapasztalatai alapján, hogy az a ló, amelyik ledobta lovasát, elsőnek szokott beérkezni a célba. Csak arra nem fizetnek.
A béklyóját vesztett demokrácia
Az alkotmányosság alulmarad a népakarattal szemben. A népnek hízelgő hitelv szerint a nép tévedhetetlen. A nép akarata pedig az, amit az előírt eljárásokban és formák közt kinyilvánított. Bármi legyen is az előírt forma. Innen származik a populizmus legitimitása. Amint azt oly szépen összefoglalta a Fülöp-szigetek elnökének egyik főtanácsadója: „Nekünk alkotmány adta diktátorra van szükségünk, aki nem forradalom vagy puccs, hanem az emberek választása révén kerül a hatalomba.” Az európai populisták egyébként a demokrácia tisztelői: hallani sem akarnak diktátorról. Elég diktátor nekik a felszabadított nép.
Sajó szerint minden demokráciában, Keleten és Nyugaton is, ott a populizmus, legfeljebb van, ahol (még) (viszonylag) sikeresen kordában tartják. Ki tartja a gyeplőt? Sajó csak az elit intézményekről beszél, mintha nem is lennének derék és bátor polgárok.
Magukat alkotmányos demokratának tartó tudósok mondtak ennél kellemetlenebbeket is a demokráciáról. Idézhetném a híres szociológust, Ralf Dahrendorfot (Brüsszel embere volt persze mint az Európai Gazdasági Közösség biztosa): ami az egyiknek populizmus, az a másiknak demokrácia és fordítva. A drámaíró Botho Strauss egyenesen smink nélküli demokratának nevezte a populistát. A demokratikus államforma és az autoriter uralom intim kapcsolata korántsem új jelenség. Svájcban 1971-ig csak a férfiaknak volt választójoga, és a férfiak, a demokratikus szabályokat betartva, rendre megtagadták a nőktől a választójogot a népakaratot kifejező választásokon. Katrin Meyer bázeli feminista filozófiaprofesszor kimutatta, hogy a többségi képviseletben önmagát megvalósító szuverén nép könnyen lehet szexista, vagy rasszista, vagy kisebbségellenes. Vagy csak szabadságellenes. Ha a szuverén nép önmagát autoriter módon értelmezi, és ilyenként fejezi ki magát, az is belefér a népszuverenitásba. Legfeljebb a liberális demokraták kellemetlenül érzik magukat. A liberálisok vádaskodva védekeznek. Habermas például azzal próbálkozik, hogy mindenki, aki a néphez tartozik, az egyenlő. Ha a rasszista népakarat ezt az egyenlőséget tagadja, azzal a saját alapfeltevését is tagadja, hiszen a népben mindenki egyenlő. A szó és tett közötti ellentmondás viszont delegitimálja az ilyen deformált népakaratot. Elvesztené a nép a legitimitását, ha önellentmondásba bonyolódik? A populistákat azzal vádolják, hogy e logikai ellentmondást kiküszöbölendő kizárják a népből az abba nem illő idegen elemeket, ami azonban jogilag nem pontos: a bevándorlóellenesség nem a választásra jogosultak körét szűkíti, legfeljebb egyes magatartásmintákat és gondolkodási formákat próbál ellehetetleníteni anélkül, hogy ezeket formálisan tiltaná. A populisták hatalomra kerülve sem fosztják meg a választókat a jogaiktól, még az ellenük szavazókat sem, legfeljebb ellehetetlenítik őket. Duterte elnök is csak a kábítószer-fogyasztókat löveti agyon, nem a békés muszlimokat.
A helyesen gondolkodó Nyugat még polkorrekt álláspontját képviselő Vosskuhle elnök szerint viszont: „A populista a demokrácia ellenzője”. (Vagy ellenfele, esetleg ellensége – Gegner: nagy dolog a fordítás, a ford. megj.). Ezek a rosszfajták, ez a nem-igazi-nép populisták természetesen valahol máshol vannak, nem Potsdamban, hanem Trumpfalva es Chavez alsó közt. Vosskuhle szerint a populista azért nem demokrata, mert nem felel meg a német alaptörvény demokráciafelfogásának, amelyben a nyugati demokrácia tapasztalata összegződik. A német professzor szerint a populista (aki Sajó szerint az istenadta nép egyik inkarnációja a demokrácia kulisszái előtt) nem fogadja el a demokráciát, mert egyetlen egyedül üdvözítő igazságban hisz, míg a német alkotmány demokráciafelfogása szerint senki sincs az abszolút igazság birtokában.
A populista homogén népet képzel, a demokrácia azonban a sokféleség intézménye. Legalábbis így tartja az alkotmányos mantra.
De mi a válasz arra, ha a választáson a feljogosított többség, meghagyva vagy megtűrve a másságot, a saját maga által kiválasztott nemzeti kulturális azonosságot kívánja érvényre jutni? Tehet ez ellen valamit a német alaptörvény vagy más alkotmány? A német rend legfőbb őre szerint az a populista követelés sem helyes, hogy a képviselők egyszerűen a nép akaratát kötelesek követni, hiszen az alaptörvény szerint a képviselők szabadon gyakorolják a mandátumukat. (A képviselők a mi Alaptörvényünk szerint sem utasíthatók, és nem a népakaratot, hanem a köz érdekét szolgálják.) Ami az antiparlamentarizmusnak régóta kedvenc támadási pontja, mert hiszen a hatalom mégiscsak a néptől származik, akkor pedig hogy lehet ezt valamiféle elit által jobban ismert közérdekkel helyettesíteni. A köz érdeke az, amit a nép annak vél. Az a képviselő, aki eltér ettől, az nem képvisel.
Szinte mulatságos a két professzor-bíró ellentéte. Az ízig vérig kelet-európai szerint a demokratikus berendezkedésű Kelet-Európa és a szellemi Nyugat demokráciái nem különböznek alapvető problémájukat, a demokratikus népuralmat tekintve, a német elit szerint viszont a populizmus (és a populista nép) valahol másutt van, nem a stabil demokráciákban. (Ennek alapján a még hatalomra nem került populisták azzal vádolják az elitet, hogy őket kizárják a népből, pont őket, akik egyedül azonosak az igazi néppel.) Sajó ezt az egész szembeállítást, a demokráciát mozgató népek különbségét szeretné eltagadni minden népuralom közös elégtelensége miatt. Az unió népei (vagy a nyugati kultúrkör népei) mind egy hajón utaznak (szerintem sodródnak), legfeljebb más-más osztályon. A kelet-európaiak, tenném hozzá, a fedélközben szorulnak össze. Egyes nyugatiak szerint viszont potyautasok a hajó fenekén, a sötétben. Vosskuhle szerint az alkotmány hatására szépen elválik az ocsú a tiszta búzától, Sajó szerint viszont mindenbe belekeveredett a középkori vitustáncot okozó anyarozs, és talán nincs is olyan, hogy tiszta búza.
Az alkotmány a társadalom és az emberi gondolkodás nyitottságának fenntartására és az önkényuralom megelőzésére olyan intézményes megoldásokra támaszkodott, amelyekben a nép iránti bizalmatlanság tükröződik. De miközben a nép iránt bizalmatlan az alkotmányosság, kiindulópontja arra kényszeríti, hogy tisztelje az embereket mint egyéneket. Az alkotmányosság korai hívei még nyíltan megvetették a demokráciát, de ahogy a közvélemény uralkodó erővé vált, illetve ahogy rövid távú politikai megfontolásokból kiterjesztették a választójogot, a demokrácia támadhatatlan lett. Az alkotmányos hatalomkorlátozás tehát kénytelen volt megbarátkozni a demokráciával. Furcsa egy barátság lett ebből, ahol az alkotmányosság azon igyekszik, hogy megóvja a demokráciát a maga önpusztító hajlandóságától. De a barátság mindkét fél számára hasznosnak bizonyult, mivel a demokrácia intézményei (a választások, a közvélemény, az egyenlőség) a hatalomkoncentráció hasznos fékjeként működhetnek. A nép, az állampolgárok mint választók legalább alkalmi ellenőrzést gyakorolnak a hatalom felett. A képviseleti demokráciában a hatalom intézményesen strukturált, vagyis nincs egy kézben. De épp itt mutatkozik meg a gyengesége: a kormány és a képviselt nép között komoly távolság alakul ki, és éppen ezt a távolságot használják ki a demagógok, hogy a népet a maga által választott vezetők ellen fordítsák.
Az alkotmányosság tehát nem volt képes felnőni feladatához, és nem képes a demokráciát megvédeni önmaga materiális követeléseitől, mert a nép tisztelete arra kötelezi, hogy elfogadja a többség akaratát. A mai elégtelenségek eredendően azonosak a kezdetektől megmutatkozó hiányosságokkal. Ugyanazok a szereplők, akik „kitalálták” az amerikai alkotmányosságot, hétköznapi hatalmi megfontolásból kitalálták a politikailag elfogult bírák kinevezését is, méghozzá a kormányváltás előtti utolsó órákban. Marshall főbírót, aki másfél évvel később elfogadtatta az alkotmánybíráskodást, a külügyminiszteri székből nevezték ki mint megbízható kádert. Azt az embert viszont, aki bosszút akart állni az így kinevezett, ellenségnek tekintett bírákon, és akinek a kongresszusi többsége első lépésként egy évre felfüggesztette a Legfelsőbb Bíróság működését, nehogy valami politikailag kellemetlen döntést hozhasson, Jeffersonnak hívták. Mindez 1801-ben történt Amerikában, és nem Lengyelországban 2015–17-ben.
Még nem dőlt el
Az alkotmányokat erősebbé lehetne tenni. Ha például az Egyesült Királyságban lett volna alkotmány, amely más országokhoz hasonlóan tiltotta volna a népszavazást nemzetközi kötelezettségvállalás felülvizsgálatára, nincs Brexit. (Az amerikai és német alkotmány nem enged országos népszavazást. Ezek tudtak valamit…) De az ilyen javítások bonyolultak, és a javítások szükségét általában csak akkor ismerik föl, amikor már elkéstek vele.
Sokan a politikai berendezkedés nemzetközi nyitottságától vártak segítséget. A nemzetközi egyezmények és intézmények (például a Világbank, emberi jogi és egyéb nemzetközi bíróságok) azonban nem voltak képesek a nemzetállami demokrácia fogyatékosságait a saját fogyatékosságaikkal ellensúlyozni. Ehhez képest meglepő, hogy Sajó mégis az európai szintű intézményekben reménykedik. Merthogy Európa vezetői, esetleg népei megértik végre, hogy csak közös, egységes fellépéssel maradhatnak versenyképesek a globális világban, s ha megmaradnak szuverenista elszigeteltségükben, nem lesz módjuk megőrizni életformájukat és az ún. nyugati értékeket, amelyeket egyébként készséggel hagynak figyelmen kívül. És ha ez sem működik, még mindig bízhatunk az emberi tökéletlenségben. Az alkotmányosság intézményei tökéletlennek bizonyultak, de az illiberális demokrácia is hibázhat. És ellentétben a demokráciával, ezzel a saját hibáit folyamatosan javító keljfeljancsival, az önkényuralom, ha egyszer elbotlott, széttörik.
Még megijedhetünk magunktól.
Szép perspektíva. A németje, a szétlőtt várfalon még belül, az alkotmányos demokrácia felsőbbségét hajtogatja, varázsszavakkal remélve távol tartani hazája populista szövetségeseit és parlamenti képviselőit, kirekesztve őket egy sterilizált demokráciából. Sajó viszont, hogy valamiből reményt merítsen, abban bizakodik, hogy az orosz rulett végez a nép, vagyis mindannyiunk szívében élő illiberalizmussal.
(A német politikai-jogi elit képviselőjének előadása a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2017. november 23-i számában olvasható, Sajó András előadása pedig a Közjogi Szemlében.)
A szerző nyugdíjas.
