Gyerekkoromban minden mese, amit felolvastak, minden regény, amit később magam olvastam, minden film, amit láttam, heteroszexuálisokról szólt. Körülöttem is mindenki heteroszexuális volt. Ezer példakép. Mégsem akartam se kiskirályfi, se Csipkerózsika lenni.
Nem sikerül felidéznem, mióta tudom, hogy léteznek melegek – buzik, ahogy mindenki nevezte őket –, de körülbelül ugyanakkor szerezhettem róluk tudomást, mint arról, hogyan kell gyereket csinálni. Az iskola első éveiben. Akkor még csak azt tudtam, hogy a buziság valami förtelmesen mocskos, undorító és taszító dolog, és ha néha hallottam, hogy valaki így káromkodik, azt is érzékeltem, hogy buzinak lenni még a kurvánál is megvetendőbb. Traumatikus alap, minden meleg innen indul. Fájdalmas folyamat vállalni egy megvetett közösséget. Sokan egy életre meggyűlölik magukat az érzelmeik miatt.
Őt is, magamat is
Értelmiségi családban nőttem fel, magyar mértékkel nyitott és elfogadó környezetben. Ennek ellenére otthon sem kaptam reális képet arról, mit is jelent a homoszexualitás. Családi körben sem beszéltek róla, a „buzit” otthon is legfeljebb lekicsinylő, megvető jelzőként használták nagyritkán. A téma egyetlen pozitív vonatkozása az inkább rácsodálkozó, de azért elismerő megállapítás volt, hogy mennyi nagy művész volt homoszexuális. A nagy reneszánsz festők! Mennyi zenész, mennyi költő, mennyi kreatív ember. Tudat alatt talán mindez befolyásolhatta a pályaválasztásomat, azt, hogy bölcsészkarra mentem és író lettem, mivel – kamaszkori tudásom alapján – ez tűnt a kirekesztő társadalomban az egyetlen olyan közegnek, amelyben egy meleg is érvényesülni tudott és elfogadást nyerhetett. Arról sehol sem esett szó, hogy orvosok vagy építészmérnökök között sem kisebb a melegek aránya, ezt csak később tudtam meg.
Az iskolában, ahogy lassan kezdtem felfedezni, mi a szerelem, a lelki és a testi vonzódás, sokféle tapasztalat ért. Először tízéves koromban szegezte nekem a padtársam a kérdést, hogy mi vagyok, és elmutogatta a három lehetőséget: először két mutatóujját érintette össze, majd a két kezén a hüvelyk és mutatóujjával formált gyűrűket kulcsolta egybe, legvégül pedig az egyik mutatóujját ki-be húzogatta a gyűrűbe. Fogalmam sem volt, mire céloz. Kacsintgatott, vigyorgott, nem értettem. Elmagyarázta, és végül meg is válaszolta helyettem, hogy leszbikus logikusan nem lehetek, de meleg sem, mert az gusztustalanság, és így én vagyok az a mutatóujj, ami ki-be csúszkál az ujjgyűrűbe. Így is lett. Lányoknak udvaroltam éveken át, úgy volt természetes. Pozitív hatások is értek, elsősorban könyvek formájában.
Tizenhárom éves koromban meglátogattuk a nagynénémet Angliában, és egy ismerős javaslatára nagy titokban megvettem a Sex Tips for Boys című könyvet. Bár abban sem volt több néhány mondatnál a melegekről, viszont teljesen elfogadóan és megértően tálalta a témát. Nyolcadikban, tizennégy éves koromban egy biológiaórán a tanárnő is hasonlóan támogatóan beszélt a melegségről, az volt, azt hiszem, az első meghatározó pozitív közvetlen emberi tapasztalatom. Akkoriban az osztályban minden fiú azt játszotta, hogy buzi, és hülyéskedve, gúnyosan egymást fogdosták a tornaöltözőben és a szünetekben; én, aki tudtommal az osztályból egyedül lettem végül meleg, sosem szálltam be ezekbe a játékokba. De egy ki nem mondott nyomás hatására úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell a heteroszexualitásomat, talán elsősorban magam előtt. Így tizenöt évesen egy nyári késő délután, egy szabadtéri koncert után le is feküdtem egy nálam négy évvel idősebb lánnyal.
A gimnáziumi évek alatt a lelkemben kettős életet éltem. Bezárkóztam az ismerősöktől elcsent Praline című német szoftpornó magazinokkal, és csodáltam az ölelkező párokat. Azt hazudtam magamnak, hogy a nők izgatnak, de már ösztönösen tudtam, hogy a férfiak. Az érzések jól összegabalyodtak egymással: mivel testi szépségükben mindig vonzottak a nők is, könnyen átverhettem magam. A Trefort Gimnáziumba jártam, ahol legendák keringtek az enigmatikus, mindenki imádta tanárról, Sipos Pálról, aki alig pár évvel korábban vált kámforrá, és akkoriban a diákok abban a hitben éltek, hogy amiatt kellett az egyik napról a másikra elhagynia az iskolát, mert homokos. A melegség így továbbra is a kirekesztettséggel, üldözöttséggel társult. Nagyon távolinak tűnt annak a lehetősége, hogy a belső érzéseimet formába tudjam önteni. Eközben egy évig jártam egy lánnyal, és valójában ez jelentette azt a kudarcot, amelyik végül gátszakadáshoz vezetett: nem működött a kapcsolat, be kellett látnom, hogy csak megjátszom az egészet, átverem őt és saját magamat is. Rádöbbentem, hogy valójában csakis férfiba tudok szerelmes lenni.
| ||
Egy este az Angyal bárban
Tudom, másoknak, sokaknak, sokkal nehezebb sors jutott: megalázták és megverték őket az iskolában, van, akit kitagadtak és elkergettek otthonról – nekem könnyebb dolgom volt. Mégis iszonyatos szorongással, görccsel, bűntudattal és érzelmi káosszal éltem meg azt a folyamatot, amelyben fel tudtam vállalni az érzéseimet. Sokan meleg sorstársakra lelnek már kamaszkorukban, a baráti körben vagy az iskolatársaik között, néhányan a tágabb családban találnak rokonlélekre, én sokáig egyedül maradtam a kételyeimmel. Mint partra vetett hal vergődtem, közeli barátokba szerettem bele, de realizálva a reménytelenséget, mélyen titkoltam az érzéseimet.
Újfent egy könyv feltárta ennek a világnak az ajtaját: a Narancs Könyvek sorozatban megjelent magyarul is Dennis Cooper Közelebb című regénye. Egy barátnőmtől kaptam kölcsön, mint érdekességet, hiszen ekkor még ő sem sejtette, mit titkolok. Bár pocsék műnek tartottam, mégis rádöbbentett, hogy létezik egy párhuzamos világ olyan emberekkel, amilyen talán én is vagyok, itt élnek közöttünk, egymás között teljes életet élve. Ettől a barátnőtől tudtam meg azt is, hogy létezik meleg szórakozóhely Budapesten. Együtt, magunkat párnak kiadva mentünk el felfedezni a terepet az Angyal bárba. Egész este csak ültünk egy asztalnál, de nagyon jól éreztük magunkat. Neki is csak később, egy telefonbeszélgetés során vallottam be, hogy én nem csak szemlélődni mentem. Bár megdöbbent, probléma sosem lett köztünk a dologból. Másodszor már egyedül mentem.
Érettségi után egyetemre mentem, elköltöztem otthonról, egyedül éltem, és teljesen új közösségben találtam magamat. Utáltam titkolózni, ezért otthon és a barátok előtt is gyorsan túlestem magam felvállalásán. Nem volt könnyű, de szerencsére a félelmeim erősebbek voltak, a valóság pedig elfogadóbb. A Francia Intézetben Göbölyös Luca melegséget tematizáló diplomakiállításának a megnyitóján találtam meg azt a közösséget, amely utána éveken keresztül biztos pontot jelentett az életemben. A beszédet Nádasdy Ádám olvasta fel, és egy sereg meleg összegyűlt az esten, sokan korombeliek. Nádasdy körül alakult ki az a baráti kör, amelyben minden generáció képviselte magát. A nyitott és befogadó, egyre bővülő társaság sok embernek jelentett biztonságot.
A kiállításmegnyitón ismertem meg Nádasdy akkori élettársát is, Ingusz Ivánt, a pszichológust, és mivel még mindig iszonyatos káoszként éltem meg az érzelmeimet, tőle kértem segítséget. Terápiába – lévén túl sok a közös ismerősünk – nem járhattam hozzá, de barátok lettünk, rendszeresen találkoztunk, és vele oszthattam meg azt a belső gyötrődést, amit a nemi irányultságom jelentett. Segített megtalálni a helyemet a saját életemben, segített kibékülni saját érzelmeimmel. Sok hasonérzésű fiatal találja meg atyai barátját idősebb meleg férfi személyében, aki támaszt nyújt az érzelmi újjászületésben, amikor az ember megpróbál kibújni a rengeteg előítélet súlyos terhe alól, amit gyerek- és kamaszkorában a vállára pakoltak.
Hiszem, hogy fontos már gyerekkorban megteremteni azt a valóságos világképet, amelyben az tükröződik, hogy a melegeknek is helyük van a társadalomban. Sok ismerősöm és barátom már így nevelte fel a gyerekeit, és látom, hogy az őszinteség és nyitottság milyen egészségesen hatott a fejlődésükre. És azt is, hogy arányaiban nem lettek többen közöttük a melegek, legfeljebb könnyebben tudnak beszélni a saját érzéseikről, kételyeikről és küzdelmeikről is. Persze ma már, az internet korában, könnyebb megtalálni a megfelelő információkat és fórumokat, közösségeket és barátokat. De semmi nem pótolhatja a közvetlen emberi környezet pozitív hozzáállását. Egy nyitottabb légkör valósághűbb mesékkel rengeteg felesleges szenvedést, öngyűlöletet és szégyenérzetet spórolhat meg azoknak, akik végül saját nemű társat választanak.
