Nagy fölzúdulást keltett a Demeter Szilárd Facebook-oldalán megjelent fotó, amelyen nevezett (a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, egyben „a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztését” és „a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra társadalmiasítását” koordináló miniszteri biztos) Szörényi Levente és Bródy János társaságában látható. Rajongóik (főleg az utóbbi esetében) döbbenten, értetlenül, csalódottan fogadták a főigazgatói szobában készült felvételt; sokan photoshoppal készült hamisítványnak vélték, mások árulással vádolták Bródyt („van az a pénz”), de a legtöbben mély fájdalmuknak adtak hangot („nem értelek, Tini… megszakad a szívem”).
Az érintettek szükségét érezték páros interjúban reagálni, amelyet Stumpf András készített velük a Válasz Online-on. Itt elmondták: Rosta Mária producer közvetítésével érkezett Demeter megkeresése, hogy olvassák el az általa írt könnyűzenei stratégiát s mondjanak róla véleményt. „Nyilvánvaló volt, hogy azért hívott meg, mert amit Bródyval közösen letettünk az asztalra, azt tiszteli” – így Szörényi, aki hangot adott értetlenségének is: „A reakciókat látva nyilván elárultunk valamit. Csak tudnám, mit.” Bródy próbálta lazábbra venni, bagatellizálni a dolgot. „Minthogy elég jó minőségben játszó rockzenekar basszusgitárosa írta a stratégiát, számomra hiteles a törekvés. Az én attitűdöm egyébként az volt, (...) hogy egy fiatal kollégával beszélgetek majd, akinek a sors lehetővé tette, hogy a műfajjal stratégiailag is foglalkozzon.”
Szörényi nem különösebben érdekes ebben a szomorú történetben; neki itt valóban nincs „mit tudnia” – Bródynak annál inkább van. Messziről kezdem, régi személyes emlékkel, hogy érthetőbb legyek. 1990 tavaszán a Bem téren oklevelet osztogattak azoknak, akik „komoly szerepet vittek” az MDF győztes kampányában. Midőn a magamét átvettem, mondtam három mondatot. Csodálatos és hihetetlen számomra, ami az országban történt. Még csodálatosabb és hihetetlenebb, hogy ebben nekem is adódott némi szerep. De a legcsodálatosabb és a leghihetetlenebb az, hogy itt és most egy ugyanolyan oklevelet vehetek át, mint ifjúkorom bálványa, Szörényi Levente. (Ő azért kapta, mert tőle származott a párt tulipános logója.) Odajött hozzám, kezet nyújtott, megölelt és ezt mondta: ne hülyéskedj, öregem, zavarba hoztál, de azért jólesett… Sok évvel később (midőn Szörényi már túl volt a Csurka iránti vonzalmon, de még javában kutatta Attila és/vagy Árpád sírját a Holdvilág-árokban) egy Bródyval folytatott személyes beszélgetésen ezt a kérdést tettem föl neki: mondd, annak idején volt bármi jele, hogy a Levente ennyire megzakkanhat?
Ezt azért meséltem el, hogy nyomatékosítsam: amit Szörényi Levente a magyar zene területén szerzőként és énekesként művelt, az ma is lenyűgöz. Nálam a tisztességéhez sem férhet kétség. De közéleti-politikai téren rég nincs hozzá közöm, számomra irreleváns (noha az Orbán-rezsimet illető újabb keletű – felületi – kritikáját valamelyest méltányolom).
Bródy azonban egészen más eset. Nála nemcsak arról van szó, hogy szövegíróként talán a legnagyobb életművet alkotta meg a maga területén, s hogy zeneszerzőként, előadóként is nagyszerű. Ezt az életművet közéleti szerepvállalása, rendületlen kiállása teszi grandiózussá. Tényszerűen mondom: Bródy bő egy évtizede a szabadságszerető emberek, a demokraták ikonja az autokratikus uralom sújtotta Magyarországon. Zászló. Az enyém is.
| ||
A PIM főigazgatói irodájában tehát nem egy veterán dalszerző, énekes, ritmusgitáros találkozott egy ifjú basszusgitárossal. Továbbra is tényszerűen mondom: a szabadság dalnoka találkozott – konzultált, majd fotózkodott – az önkényuralom helytartójával.
„Hát téged ki küldött”
Bizonyára nem volt tisztában azzal, ki is személy szerint a meghívója. Az előbb tanítói, utóbb filozófusdiplomát is szerző fiatalember sokáig Tőkés László sajtófőnöke volt, de az Erdélyi Magyar Néppárt kampányfőnöki teendőit is ellátta. Tőkés Orbán Viktor csatlósaként végzett RMDSZ-ellenes tevékenysége közismert (a fentebb említett párt ennek átmeneti mellékterméke). A Markó Béla vezette RMDSZ ellenállt Orbán uralmi törekvéseinek, amelyek hazárd módon a romániai magyarság parlamenti képviseletét veszélyeztették. 2011-től, Kelemen Hunor idején a szervezet aztán afféle félautonóm vazallusi státusba kényszerült, amilyen, mutatis mutandis, az egykori erdélyi fejedelmek és a török porta között létezett. Akkor évi 15 ezer aranyat kellett adóként beszolgáltatni, most csak négyévente kell az erdélyi magyarok voksait (2018-ban ez 109 ezer levélszavazatot jelentett, melynek 96 százaléka a Fideszre esett). Orbán Viktort – ezt teljes bizonyossággal állíthatom – más nemigen érdekli Erdélyből.
Demeterre visszatérve, adjuk át a szót korábbi barátjának és zenésztársának, Stumpf Andrásnak. Ő készítette most a mentőinterjút Szörényivel és Bródyval, életrajzot is publikált már az előbbiről (Szörényi – Rohan az idő), ellenséges elfogultsággal így aligha vádolható. Egy éve mégis ilyeneket írt Diktatúra vagy tiszta káosz című cikkében a Válasz Online-on: „Demeter részvényei a (…) politikai tőzsdén meredeken emelkedtek az elmúlt években (…) Az Erdélyi Magyar Néppárt kampányfőnökeként közeli kapcsolatot ápolt olyan budapesti Fidesz-gurukkal, amilyen Kubatov Gábor – tőle tanulta a pártépítést. A tehetséget viszont maga a miniszterelnök látta meg benne, s emelte be a Századvégbe. 2014-ben egyszerű munkatársként kezdett, a ranglétra alján, politikai stratégiával, szövegírással, PR-rel és kommunikációval foglalkozott, de nem rekedt meg Habony Árpád táskahordozójának szerepkörében. A kifejezetten a miniszterelnöknek dolgozó csapat tagjaként előbb az erdélyi média újjászervezésének feladatát szerezte meg magának, majd (…) Orbán Viktor Prőhle menesztése után (…) személyesen kérte fel egy stratégia megalkotására. Arról is Orbán döntött (…), hogy ha már megírta, mit kellene csinálni, akkor hajrá, valósítsa is meg. (…) Más pályázó nem is volt a PIM élére. (…) Demeter eközben megtartotta az erdélyi média feletti felügyeletét is. (…) mára saját jogán létezik, ami annyit jelent, hogy a miniszterelnök bizalmából. Ez meg annyit, hogy paripát, fegyvert és pénzt is kapott, hogy (…) megvalósítsa tervét: egy nagy nemzeti irodalmi központot, amely helyet ad, székházat biztosít az összes (!) írószervezetnek (…), valamint a fordítási pénzek felett is diszponáljon.”
Ehhez jött pár hete (formálisan Kásler Miklóstól) az a feladat, hogy „koordinálja a magyar könnyűzene és a kortárs magyar popkultúra társadalmiasítását”, amiről „rendszeresen tájékoztatja az emberi erőforrások miniszterét”. Mindezt tehát nem a „sors tette lehetővé”, ahogy Bródy költőien fogalmazott, hanem Orbán Viktor személyesen. Annak az autokratikus rezsimnek a korlátlan ura, amelyik eltiporta azt a Magyar Köztársaságot, amelynek az újjáteremtéséért Bródy János küzd, vigaszt adva oly sokunknak.
Hogy jobban megismerjük Demetert, térjünk vissza az erdélyi sajtó ügyére. Kezdjük azzal, hogy a romániai magyar „médiapiacon” – tekintve az 1,2 milliós népességet – nem lehet támogatás nélkül működni. Támogatás csurrant-cseppent a román és a magyar államtól is. 2017 decemberében azonban hirtelen megnyílt a bőségszaru: egy periferiális internetes portál (Főtér.ro) működtetője (Erdélyi Médiatér Egyesület) egy tételben kapott a magyar államtól (=Orbán Viktor) 1,45 milliárdot – korábbi éves működési kerete harminchatszorosát. Ami a legdrágább médium, az Erdélyi Magyar Televízió tízéves költségvetésének felelt meg (utóbbi az évben Orbántól egy fillért sem kapott). Kapott viszont az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát működtető Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. 1,4 milliárdot. Ha a kettőt összeadjuk: az 2,85 milliárd. Márpedig összeadhatjuk, hiszen az Előretolt Helyőrség kiadványainak szerkesztője Demeter Szilárd volt, a Főtéré pedig a sógora (a neve érdektelen). Parászka Boróka 2018-as cikkeiben föltárt mindent, majd így összegzett: a legnagyobb erdélyi médiumok költségvetését nagyságrendekkel meghaladó összeg „egy Nagyvárad–Kolozsvár tengelyen működő baráti társaságnál landolt”, „családi érdekeltségbe került”. (Utánajárt annak is, hogy a Magyar Közlönyben adományozottként megnevezett Erdélyi Médiatér Egyesület be sincs jegyezve, hivatalosan nem is létezik.)
„Lánckerék taposna”
Kitört a botrány. S itt ismét adjuk át a szót Parászka Borókának: „Az első blogbejegyzés után megkeresett Demeter Szilárd, aki hosszan beszélt a támogatás odaítélésének hátteréről. A beszélgetés elején nyilvános Fb-posztban jeleztem: 1,45 milliárd forint odaítéléséről én nem folytatok magánbeszélgetést. Minden információ, ami hozzám befut: transzparenssé válik. Demeter azt mondta, folytassuk a beszélgetést az ünnepek után. Ezután letiltott, írásos üzeneteimre, telefonhívásaimra többet nem reagált.
Tíz nap várakozás után részleteket közöltem az első Demeter-interjúból… Demeter elismerte, hogy a pénzt személyesen lobbizta ki a kormánynál: »ezért nekem kurva sokat kellett harcolnom, és lehívnom az összes bónuszomat. Hogy holnaptól ne Szász Jenő építsen médiát Erdélyben (…) az a lényeg benne, hogy nem az RMDSZ, nem az Erdélyi Református Egyházkerület, nem a Magyar Polgári Párt, sem semmi ilyen intézmény nem kapta meg feladatul.« Azt is megtudtam Demeter Szilárdtól, a Századvég elemzőjétől, hogy a magyar kormánynak egyáltalán nem célja és érdeke, hogy legyen erdélyi magyar sajtó. »A Fidesznek nincs szüksége erdélyi médiára. Ami neki politikailag kell, azt szállítja az összes erdélyi párt.«”
Demeter egy szót se válaszolt, semmit se cáfolt. Ám 2018. január 13-án cikket közölt a Székelyhon oldalán, kizárólag Parászka Borókáról. Végképp fölborítaná e cikk egyensúlyát a rágalmak ismertetése, amikről az érintett ezt írta: „magyarokat és székelyeket gyalázó, fizetett szekus ügynök vagyok”. Beindult a hazai gépezet is. Demeter cikkét Bayer Zsolt közölte a blogján, a Pesti Srácok két egymást követő napon zúdította a tüzet, beszállt a Magyarságellenesség.com, majd a Magyar Idők. „Félrevezetett és manipulált emberek tömegei kezdtek fenyegetni” – írta Parászka Boróka. „Nemcsak engem, a családom többi tagját is. A szitkozódók nem kímélték sem a gyerekeimet, sem a távolabbi rokonságomat, sem a 15 éve halott nagyanyámat. Dehumanizálás, megalázás, szexuális erőszakkal való fenyegetés, perverz, lealacsonyító üzenetek. A kampányban részt vevők egyike családi kapcsolatai révén védett adataimhoz is hozzáfér (lakcím, személyi szám, gyerekeim adatai).
Meghátrálok-e? Nem. Hasonló lejárató kampányok indultak, indulnak bárki ellen, aki a magyar vagy az erdélyi magyar korrupció ellen szól, hogy megfélemlítsék és hallgatásra kényszerítsék… A hallgatás senkit sem mentett meg eddig. A lejáratás hálózatai évek óta működnek, a szolidaritásé nem: ezt kell erősíteni, és ehhez emberek kellenek, akik mindezek ellenére mernek beszélni.” És Parászka Boróka beszél. Az erdélyi viszonyokról így: „A rendszerváltás első két évtizedében a kultúra (pártoldaltól függetlenül) élvezett (több-kevesebb) autonómiát. Ha kormányváltás történt, az nem jelentette lapok halálát, intézmények felszámolását, tömeges pályaelhagyást. Jöttek szűkebb és bővebb esztendők, de volt egy kiszámítható stabilitás. Ez mára megszűnt. Ma a politikai megbízottak, az oligarchák kulturális szférába delegált emberei állnak az egyik oldalon és mindenki más a másik oldalon. Vagy ellenállóként, vagy készen a ki- és megegyezésre, de semmiképpen sem egyenrangú partnerként. Az úgymond kultúrára fordított milliárdok nőnek, a kultúra viszont megszűnik, az így folyósított finanszírozást a hatalmi elit saját pozíciójának erősítésére használja. Demeter Szilárd a legszűkebb körű politikailag támogatott és fenntartott érdekszférát képviseli, kizárja, megbélyegzi azokat, akik megszervezik önmagukat, akik részt akarnak venni a kulturális életben.” (Az esetről lásd interjúnkat Parászka Borókával: „Valóságos sajtóapokalipszis”, 2018. február 1.)
Erre a Demeter Szilárdra bízta Orbán a hazai irodalmi élet „koordinálását”. Pár hete pedig a magyar könnyűzenét és popkultúrát. Pénz, paripa, fegyver gyanánt az utóbbihoz 25 milliárdot ad. Hogyan hiheti bárki, aki ismeri Orbánt – és Bródy ismeri –, hogy ez a pénz nem a saját önkényuralmának a növelését hivatott szolgálni az utolsó fillérig?
Aki Demetert nem ismeri eléggé, annak ideiktatok még tőle pár mondatot: „A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem személyes viszonyokra épül, hanem azt mondja, hogy van egy közös jó, egy közös cél, aminek érdekében mindenki egy irányba kell húzza a szekeret. Csak én mondom meg, hogy merre van az a jó irány. Vagy húzol, vagy elhúzol.”
„Nem akarok cenzúrát, nem akarom senkinek se megmondani, mit szabad, mit nem. Mindenkinek magának kell éreznie, mikor csúszunk, csúsznánk át politikai terepre. Lehet politizálni is itt, de aki politizál, az politikai választ kap.” Amikor az újságíró visszakérdez, hogy lehet-e ez karaktergyilkosság a kormánysajtóban, Demeter ennyit mond: „Például.”
„Mindenféle szélnek”
Bródy egy fotóval válaszolt, miután a Facebookon jeleztem: fájdalmas hiba történt. A fotón Aczél György társaságában Kodály és Illyés látható. Azonnal Bibó szavai ugrottak be, aki sose tett semmilyen gesztust az elnyomó hatalomnak: „Nincs jogom vitatkozni azokkal, akik megteszik ezeket a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé.” Bródy – a maga módján – ugyanebben a helyzetben van. Volt?
Eszemben sincs azt hinni, hogy a pénz miatt ment a Károlyi-palotába. Csak a saját intelmét feledve („kerüld a kelepcét”) besétált. Pedig tudja: „A fotó nyilván nem nekünk volt fontos.” Mégis ostobán legitimálta Orbán uralmi törekvéseit. Ám ez a kisebbik baj. Az a pillanatnyi legitimáció, amit ő Szörényivel Orbán emberének adott, hosszabb távon nem oszt, nem szoroz. A szóban forgó s a hasonló uralmi törekvések ellen pedig őszintén, teljes erővel küzd évek, évtizedek óta. De mostantól minderre árnyék vetül. Azt a gyönyörű, kifeszített zászlót, amely nem volt játéka mindenféle szélnek, egy rossz pillanatban a legrosszabb szél lobogtatta meg. Láttuk. És sokszor látni fogjuk még – digitális világban élünk. Hallani viszont sose halljuk már úgy a dalt, ahogy eddig.
