A második sorban várakoznak az új pénzéhes senkik, hogy végre szóhoz jussanak, és fölülmúlják ötlettelenségben, szenvtelenségben a mai cinikusokat. Erről komolyan már nincs mit mondani. Azonban ellenzéki pártjaink úgynevezett egészségügyi szakértői is csak babrálnak a „jelen gonosz” Patyomkin világának részleteivel, mintha értelme lenne a falnak beszélni. A szavazóknak sem mond sokat nyájaskodó kenetteljességgel el-elmantrázott (homályos) jövőképük. Ígérik, minden jó lesz, de hogy miért, miből és hogyan, azt vagy nem tudják, vagy nem kötik az orrunkra! Azt hiszem, az ő ideáljuk a múlt század hetvenes éveinek kaszárnyakórháza és a szerzetesként viselkedő, a szegény, kiszolgáltatottként kezelt betegekért mély részvéttel buzgólkodó fehér ruhás sereg. Ez persze sosem működött, de ha jó lett volna, akkor is visszahozhatatlan. Két okból: egyrészt az orvoslás nagyságrendekkel megdrágult, és ezúttal nem csupán a globális korrupció, hanem a tudomány és a technika szédületes előrelépése miatt. Másrészt az is világossá vált, hogy a szocialista típusú gazdaság fejlődésképtelen, nem tud alapot teremteni a jóléti társadalomhoz. Bebizonyosodott, hogy csak a gazdaság állandó növekedése biztosíthatja a szolgáltatások és a problémamegoldó rendszerek működéséhez (is) nélkülözhetetlen tőkét.
Két szereplő, három szereplő
A múlt század hetvenes éveinek végén érte el a (magyar) csúcsot az akkori olcsó egészségügy, amelynek legnagyobb költsége a fekvőbetegeknek nyújtott hotelszolgáltatás volt (étel, ágynemű, pizsama, szalmapapucs, fűtés stb.). Ám mai pártunk és kormányunk úgy döntött, hogy új káderek vezette erős központosítással minden mehet tovább. Persze nem megy. És fatális tévedés a legcsekélyebb javulásban bízni egy kapitalista országban gyötrődő szocialista egészségügy viszonylatában. Az is tévútra visz, ha a problémamegoldó rendszereket nem tekintjük a gazdasági élet szereplőinek.
Az egészségügyet, amikor az orvoslás egyszerű és olcsó szerekkel történő segítségnyújtás volt, két szereplő alkotta: a beteg és az orvos. A beteg fizetett a gyógyítási kísérletért. Voltak persze, akik ezeket a csekély költségeket sem vállalhatták, vagy egyszerűen nem volt orvos a közelükben. Őket a javasasszonyok, a kuruzslók, jobb esetben a karitatív szervezetek (főleg egyházak) látták el. Amikor kialakultak az iparvárosok, megnőtt a vagyontalanok, a bérből (és fizetésből) élők száma, jelentkeztek azok a haváriák, amelyekre előre takarékoskodni nem lehetett, és a kezelésükhöz szakember kellett. Ekkor indult el a szakszervezeti élet és a biztosítók működése. Közben fejlődött az orvostudomány, fontos lett a köz-egészség, s a közösség érdekében gyógyítani kellett azokat is, akiknek nem volt pénze vagy épp igénye rá. Lett közegészségügy és járványügy, értelemszerűen állami pénzből, más szóval: közfinanszírozásból. Amikor az egyes emberek hétköznapi megbetegedései is nyomorba tudtak dönteni családokat, akkor indultak a betegbiztosítások. Azóta háromszereplős minden működő egészségügy: a „beteg” helyett ma lakosságról beszélünk, hiszen senki sem kerüli el a betegséget, az „orvos” helyett a második szereplőt szolgáltató hálózatnak érdemes nevezni. Kettőjük között helyezkedik el a (manapság inkább nem beteg-, hanem) egészségbiztosítónak nevezett finanszírozó.
A lakosság fizet a biztosítónak, a biztosító finanszírozza a szolgáltató működését, az egészségügyi intézmények pedig gyógyítanak. Kulcsszerepben a biztosító(k) van(nak). Ők mérik fel az igényeket, és ők rendelik meg az igényeknek megfelelő szolgáltatásokat.
A lakosság a biztosító(ko)n keresztül érvényesíti elvárásait (nem illiberális országokban válogathat a biztosítók között is). Végül olyan szolgáltatást és ott kap, amilyenre szüksége van, és olyan közel, illetve olyan gyorsan, ahogyan az a tudomány és a technika állása szerint lehetséges. Legalábbis ez az elérhető és elérendő cél.
Ha nincs biztosító, akkor nincs intézményes oda-vissza információáramlás, az ilyen rendszer átláthatatlan. Az adóként beszedett járulék felhasználása követhetetlen. Virul a hiánygazdaság (várólista) és a feketepiac (paraszolvencia). Az, ha nem is teljesen, de majdnem mindegy, hogy egy vagy több biztosító van, és az sem lényeges, hogy a biztosítók állami vagy magántulajdonban vannak. Csak a politikától (a nemzeti költségvetéstől) függetlenül, önállóan működhessenek. Ami a tulajdonviszonyokat illeti, ugyanez igaz a szolgáltató hálózatra is. Állami kórház nyugodtan szolgáltathat magánbiztosítónak, magánszemélynek, és nem dől össze a világ, ha az állam biztosítója szolgáltatást rendel magántulajdonú intézménytől. Sőt, az ellátó hálózat gyors, adekvát fejlődésének a záloga az, hogy a biztosító (mondjuk pályázattal) előfinanszíroz bizonyos tevékenységeket. Példáként említem a sürgősségi ellátást, amely évtizedek óta a szakma csődágazata, miközben egyetlen (egyébként fölösleges) szuperkórház létesítési és működtetési költségéből néhány év alatt országos sikerágazattá volna kiépíthető.
A nagy centrumok helyett a fejlett világban a szolgáltató hálózat decentralizálását követelik az igények, és ezt lehetővé is teszi a szakmai fejlődés. Sem a sürgősségi osztály, sem az egynapos műtéti tevékenység nem igényel háttérül sokágyas kórházat. Viszont az állandó és könnyű elérhetőség a sine qua non. Az egészségügyhöz fordulók bő 80 százaléka ma definitív ellátásban részesülhetne anélkül, hogy egyetlen éjszakát régi vágású kórházban töltene.
Az utálatos gölődin
A demagóg populista politika (beleértve a konzervatív orvoslobbit) irtózatos félelme – a magántőke „beengedésétől” a szent gyógyításba – érthető. Hiszen a lelkük mélyén jobban utálják a (globális-liberális) tőkét, mint Harangláb úr, a fondor lelkületű egyházfi a kukoricagölődint. Az ugyanis – nem a gölődin! – a versenyt, egyszersmind az állami korrupció egyeduralmának végét jelentené a beruházásokban és a (köz)beszerzéseken. A szolgáltatói, illetve a biztosítói oldalon pedig a hiánygazdaságnak és a paraszolvenciának mondhatnának fájdalmas búcsút azok, akiknek hiányzik. Arról az apróságról nem beszélve, hogy a magáncégek gyarapítják a költségvetés bevételi oldalát, az álkaritatív (szocialista) egészségügy meg pont nem.
A mindezek ellenében szívesen hangoztatott „nemzeti kockázatközösség” elve még írott malasztnak is gyenge. Miféle közösség lehet az egészségét tudatosan súlyosan romboló élsportoló, illetve a kiérdemesült nyugdíjas pedagógus között? Nem sok. Az utóbbi évtizedekig fizette a járulékot, most mégis az ő (egyébként gyógyítható) betegségét rendelik várólistára tenni, gyógyszerfogyasztását korlátozni, hogy az előbbi bármi áron hirdethesse a piros-fehér-zöld dicsőséget. Futballstadionokban, vizes vb-ken elúszott további százmilliárdokért.
A szerző sebész.
