Kunyhóból lakásba
A hajléktalan emberek otthonai jogilag ugyanolyan építmények, mint egy üzleti vállalkozás engedély nélkül felhúzott raktár- vagy kerthelyisége, s a bontáskor épp úgy a vonatkozó jogszabályok szerint kell eljárni és tiszteletben tartani az érintettek tulajdonjogát. Azaz nemcsak embertelen, de nem is jogszerű erdőtakarításra hivatkozva, írásos figyelmeztetés és megfelelő jogi eljárás nélkül eldózerolni olyan kunyhókat, ahol valakik minden ingóságukkal együtt élnek. Ezt nevezzük illegális bontásnak. Ha jogszerűen jár el, a terület tulajdonosa közigazgatási eljárást kezdeményez, amelyről az építményben lakók is írásban értesülnek: így nemcsak időt kapnak az esetleges költözésre, de van lehetőségük a jogorvoslatra is.
Az AVM a Terebesi-erdőben a kunyhóbontási kísérletek két hullámával találkozott. Az első esetben sikerült élőlánccal és azonnali akciókkal megakadályozni a bontást. Ezután - az érintettek bevonásával - tárgyalóasztalhoz ültünk a kőbányai önkormányzat szociális ügyekért felelős alpolgármesterével, Weeber Tiborral, és elértük, hogy ezentúl csak akkor bontsanak el egy-egy kunyhót, ha a lakó el tud költözni onnan. Ezt a megállapodást az önkormányzat a Terebesi út és Jászberényi út közti területen élőkre alkalmazta is, ám alig fél évvel később az erdő egy másik, a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában álló részén, a Gyógyszergyári út és a Fehér út által határolt területen ismét illegális bontáshoz készülődtek. Ezt a bontást nem sikerült megakadályozni: az itt lakók csak költözési haladékot nyertek a félig-meddig szabályos eljárás kikényszerítésével. 'k azóta máshol, szintén saját építésű kunyhóban élnek, csekély vagyonukban komoly kár érte őket.
Az időközben folyamatosan kiköltöző erdőlakók lakhatása az AVM és a helyi ellátórendszer munkája révén többféleképpen oldódott meg. Van, akit a helyi szociális szolgáltatások keretében sikerült elhelyezni, és van, aki támogatott albérleti programba tudott bekapcsolódni. A csaknem egy évig tartó tárgyalás során alakult ki annak a kísérleti programnak az ötlete, amelyben az önkormányzat először két párnak bocsátott a rendelkezésére egy-egy rendkívül rossz állapotú ingatlant, azzal a feltétellel, hogy lakhatóvá tegyék. A beköltözőket egy évig követi és támogatja is a csoport. Ez az AVM "kunyhóból lakásba" elképzelése, amely a kőbányai önkormányzat számára javasolt Utcáról lakásba program mintája is lett.
A program kezdete előtt az érintettek számára az erdei lét és a saját építésű kunyhó jelentette az utolsó esélyt az önálló háztartásvezetésre. Ismerkedjünk meg a főszereplőkkel!
Az egyik férfi munkahelye megszűntével munkásszállóról került az utcára, pár évvel később a saját építésű kunyhójába fogadta magához a közös munkahelyükön megismert élettársát. Mind a ketten bejelentett munkahelyen dolgoztak a kunyhóban töltött évek alatt: az asszony több mint harmincévnyi munkaviszonnyal rendelkezik, és csak azóta nem tud újra elhelyezkedni, amióta a csontritkulása miatti sorozatos lábtörései jóformán munkaképtelenné tették. A program során megkapott lakást most a férfi fizetéséből tartják fenn, bár az asszony is szívesen dolgozna.
A másik lakásba nyugdíjaskorhoz közelítő emberek költöztek. 'k az erdőben nagy tiszteletben álltak, sorstársaik "bátyjá"-nak és "nénjé"-nek szólították őket. A férfinak kiterjedt a rokonsága, akik közül sokan - hozzá hasonlóan - egy mélyszegénységbe csúszott szabolcsi faluból jöttek Budapestre dolgozni még a rendszerváltás előtt, azóta többen közülük a Terebesi utcai erdőbe jutottak. Több mint tizenhat éve már, hogy kitart egymás mellett a pár, ennek az időszaknak a legnagyobb részét hajléktalanként töltötték. Az asz-szony fodrász, de a látása annyira megromlott, hogy már hosszú ideje nem tud a szakmájában dolgozni. A férfi munkahelyvesztése után eleinte a belvárosban próbáltak maradni a megélhetés reményében, majd amikor látták, hogy ott nem tudnak maguknak önálló otthont biztosítani, kunyhót építettek az erdőben, ahol több mint egy évtizeden át éltek - a kerület tudtával, hiszen az őket látogató utcai szociális munkások a helyi önkormányzattal együttműködésben dolgoznak. A férfinak most, a lakáshelyzetük rendezésével sikerült újra munkába állnia.
Jog az élethez
Az embereknek lakásban kell élniük: a lakhatás alapvető jog. Nem a szociális munka célja, hanem a hajléktalan emberek gondjainak kezeléséhez szükséges kiindulási alap. A lakhatás elengedhetetlen a társadalomba beilleszkedéshez; a biztos lakhatás nyújtotta szilárd talajról az érintetteknek jobb esélyük van egyéb bajaik kezelésére is, mintha folyamatosan átmeneti megoldásokkal kéne beérniük, és hajléktalanként nap mint nap az életben maradásért küzdeni. Ma Magyarországon a lakhatás a teljes jogú társadalmi részvétel alapja is.
Az Egyesült Államokból eredő, de egyre többfelé alkalmazott Housing First koncepció is ezen az elven alapul. A gondolat, hogy az embereknek lakásra van szükségük, egyszerű, mégis újdonság volt, mikor Sam Tsemberis lassan harminc éve kidolgozta. A módszer - mely elsőként egy rendkívül sérülékeny célcsoporton, szenvedély- és pszichiátriai beteg embereken segített - sikeres lett: míg a szociális bérlakásba költözők csupán három százaléka került vissza az utcára három éven belül, az ellátórendszeri intézmények esetén ez az arány 25 százalékos volt.
A hajléktalansághoz sokféle út és sokféle probléma vezet, s ezeket kezelni kell - ám ezt a hajléktalanságban a legtöbbször nem lehet megtenni. A sikerhez azonban a lakás mellett intenzív szociális munkára is szükség van. Emellett, ha nyilvánossá válik, hogy hajléktalan emberek költöznek valahova, akkor a program része a környéken lakók felkészítése is. A kőbányai beköltözők a sajtónyilvánosságot megelőzve, a beköltözés előtt bemutatkoztak leendő szomszédaiknak, és elbeszélgettek velük arról, hogy lakást kapnak, amelynek a felújításán ők maguk is dolgoznak majd.
Itthon az uralkodó szociálpolitikai gyakorlat nagyrészt konzerválja a hajléktalanságot. Aki utcára kerül, nehezen jut ki az ellátórendszerből - annak ellenére, hogy a legtöbben nem válnak egy csapásra képtelenné az önálló életre, háztartásvezetésre. Az ellátórendszer intézményekre tagoltan működik, s továbblépési lehetőséget nem kínál, hisz a lakásba költözést csak minimálisan támogatja - annak ellenére, hogy sokszor gazdasági szempontból is megérné bérlakásokat biztosítani. A lakhatási támogatás hosszú távon sok olyan ellátást váltana ki, amit az érintettek csak hajléktalanságuk miatt vesznek igénybe.
A két pár helyzete jó példa minderre. Kunyhójukban háztartást vezettek, naponta főztek, esővizet gyűjtöttek, udvart kerítettek el az erdőben. Ruháikat egy közeli ellátóhelyen mosták, alkalmi munkákból szereztek maguknak jövedelmet. Most bérlakásba költöztek, melynek bérét eleve szociális alapú díjszabással állapították meg, és lakhatási támogatásként havonta pár ezer forintot kapnak az őket egyébként a lehetőségeihez képest maximálisan támogató helyi önkormányzattól. Mindezt összeszámolva a hajléktalanszálló esetükben drágább lenne: ott ezt az öszszeget naponta költené rájuk a rendszer, igaz, egy másik, de éppen úgy közös zsebből.
*
Bár ebben a konkrét ügyben a döntéshozók belátták, hogy az embereknek otthonra van szükségük, a kunyhóbontások városszerte folytatódnak. A jogszerű intézkedések kikényszerítésével az érintettek sokszor csak annyi haladékhoz jutnak, hogy a legfontosabb holmijaikat biztonságba helyezhessék. Világosan látszik, hogy rendszerszintű, nem pedig eseti megoldásokra van szükség.
A Housing First és a lakhatáshoz való jog arra (lenne) jó, hogy azoknak, akiknek a lakhatása veszélybe kerül, ne a külvárosi erdők és a rozsdaövezetek elhagyott épületei jelentsék a perspektívát. Az ellátórendszer egykor önálló életet élő felnőtt embereket olyan szállásokra kényszerít, ahol nemcsak a kezdetleges, kollégiumi körülmények méltatlanok, hanem amelyek sokszor élősködőktől fertőzöttek is. Reméljük, hogy a két pár példája sok hajléktalan embernek reményt, az önkormányzatoknak pedig útmutatást ad az emberséges és fenntartható megoldás megtalálásához.
A szerző szociálpolitikus-hallgató, az AVM aktivistája.
